Sáros láb földön jár majd. Kövön érdesedik, töreken sebesedik. Göröngyöt tapos, rongyban melegedik, a hideg elől foszlott bőrbe burkolózik. Sötét hideg körül. Nyúzva-égető homok körül.

Messziről jön. Valami távoli sós vízről, dágványos partjukat lustán nyaldosó, sziklaoldalba ágyat kaparó folyókon, folyásokon túlról, pusztaság öléről.

Ott mocsarak halott állatok beleit bomlasztják, anyag salakját fövesztik, forrón, lappangón, csírát dédelgetőn.

Csíraféreg, nyálkacsomó, embrió a lápi gőzben. Meleg van, fénytelenség, eseménytelenség. Megjárhatatlan, megfoghatatlan árnyas-bíbor derengés, pépben-nyirokban jártas lidérc kavarta keringés. Forgó, gyenge örvény, gyámoltalan, majd erőre kap. Csíraféreg terjed. Erősödő keringés a teremtő kérges, erős tenyerén.

Televényben tartott, koszos tenyérről jött. Idézzük Jánost, idézzük Johannest.

Johannes Woanders. Aliolocus. Idézünk. Úgy, ahogyan jöttél ezen a bomlásba süllyedő, hamar kérgesítő úton. Jössz felénk, rajtunk át, túl, tovább? Hogyan jöhetsz, lehetsz jövő?

Jöhettél szépséges, rémséges léten át? Nem volt az övé, nem volt a miénk, sem a világé. Fogjuk-e a végét? Fonal?