Hosszú napok óta kutatta Provinst. Ismerni kezdték a városka lakói a különös, szakállas, kaftános idegent. Tudták, hogy Krisztus szegény lovagjainak nyomai után kutat, így aztán megállították az utcán és hol faggatták, hol a városi szóbeszéd alapján útbaigazítással látták el. A Tour aux Prisonniers a Saint-Quiriace konventjével szemközt üresen állt. Szeretett volna bejutni, ám a grófi család minden föltételezését kikérte magának: familiájuk egy istengyalázás és szodómia miatt feloszlatott renddel elutasított minden kapcsolatot. Kívülről csodálta a tornyot. A szerzetesek Caesarral hozták kapcsolatba, csak a jó ég tudta, miért. Vadszőlővel befutott kerek oldaltornyait csak alulról csodálta, a feljáró híd kapuját örökösen zárva találta.

Egy délutánon egy chirurgus kísérte le a Saint Esprit nagy földalatti termébe. A négyszögletes oszlopokra háromhajós boltívsort emeltek, lehetett volna Baphomet titkolt, föld alá rejtett temploma. Fáspincének használták, Josephus minden farakás mögé benézett. Fázott, a vizes földön futkosó patkányok harapták a bokáját. Olajmécsessel a kezében vizslatta a falzatot, a boltíveket, sarkokat. A jövőnek küldött kincs nyomát sehol sem lelte. A sebész már elment, visszajött, közben beteget kötözött, mire az idegen késznek mutatkozott a távozásra. Kutatásának se céljáról, se eredményéről semmi okosat nem tudott mondani.

Fázott, a vizes földön futkosó patkányok olykor a bokáját harapták. Olajmécsessel a kezében vizslatta a falzatot, a boltíveket, sarkokat. A jövőnek küldött kincs nyomát sehol sem lelte. A sebész már elment, visszajött, közben beteget kötözött, mire az idegen késznek mutatkozott a távozásra. Kutatásának se céljáról, se eredményéről semmi okosat nem tudott mondani. lenézett le

A champagne-i grófoknak állt ott régi kastélya, a domb oldalából az alsó városra. A gróf maga Toursban lakott, unokahúga Philippe de Saint-Liénard-hoz ment férjhez, a kastélyt most ők használták. Philippe rögtön tűzbe jött, a legnagyobb készséggel vezette Josephust a kriptába, a champagnei grófi ősök sírkövei közé. De a legtöbb órát a Grange aux Dîmes körül, a kapu alatt induló pincékben és földalatti járatokban töltötte. Egy részeges, dologtalan kőművessegédet fogadott fel, hogy a járatok kutatásában segítségére legyen. A tized begyűjtésére szolgáló nagy, összefutó csúcsíves kőhombárban a búza már fogyóban volt, ára a fedett pincecsarnokban hétről hétre drágult, a polgárok már az éhínség kezdetéről suttogtak.

Josephus alig törődött mindezzel. A Grange felső emeletén kazettás, festett mennyezetes kis szobában lakott, de minden reggel vette mécsesét és lemászott a halszálkás mennyezetű üres pincébe és folytatta a kóborlást a salles basses átkutatatlan hálójában. A Grange felé közelebbi barlangokban takácsok dolgoztak, a nedves pincékben szövőszék zörgése hallatszott és kelmefestő dézsákban színes, zavaros folyadék párállott. Az oldalbarlangokat néha nehéz faajtók zárták le, mögöttük emberemlékezet óta kelmét, fonalat, posztót tárolt valamelyik kereskedőcsalád. Ezek a barlangok a domb kőhasában megőrződő múlt tárolóiul szolgáltak a provins-i álmodozók számára. Visszaásódtak a múltba, és máig éltek, némelyiket most is munkások vájták tovább.

Amikor először körbebotorkált, rémülten, csak a használt, emberjárta pinceodúkból odaszűrődő fényekre bízva magát, kezében érezte a vonalat. Visszafelé, a pincék sötét kanyargóit követve a rendházakhoz, a commanderie-khez, a Szentföld megszállásához, majd a Templomhoz, Salamon ledöntött templomához vezetett. Innen jöttek és ide tértek vissza azok, akik sírját monastériumként az Első Templom helyén emelték és azt a szentséget, amit a Szent Sír lehelt vissza rájuk, ide hozták vissza, itt ajándékozták a jövőnek. - Ez az ajándék száll majd tovább az utánuk jövőkre. - mondta Josephus a részeges kőművessegédnek, amikor egyszer pihenőt tartottak egy lerombolt átjárónak tűnő vakjárat megtisztítása közben. Jehan úgy bámult, mintha értené, aztán csak csuklott egyet, húzott a fizetségébe belealkudott súlyos butéliából, és folytatta a lapátolást.

Először vázlatot készített a járat- és pinceszövevényről és az egyre mélyebbre, az ismeretlenbe, a fel nem tártba vezető, elfalazott nyílásokat keresett. Minden nap távolabb jutottak e gabonahombár alatti bejárattól. Josephus rajzára új vonalak kerültek, de minden kitágított nyílás, minden járat, görnyedten vagy négykézláb bejárt új folyosó új ábrándnak bizonyult.

Gyertyafénynél üldögélt Josephus a Grange alatti pinceboltban, kecskelábú széken, vázlata az ölében. Rongyolt szélű pergamenlapján rejtélyes háló, egymásba torkollások, kanyarok, zegzugok. Vakjáratok, barlangfülkék, mellékapart megjegyzések. Néha egy kő rajza, véset, felirat másolata. Nyilak, további megnyitható járatok feltételezésére és piros tintás jelek, ahol egy remény meghiúsult. Most már munkásával mindenfelé elért a járatok fenekére. Elköltött majd száz tallért. Provins föld alatti városa úgy élt a szemhéja alatt, ha behunyta, mint maga a város januárius havában a keményre fagyott chappali föld alatt.

Napról napra várta a föld alatt valami jel fölbukkanását, valami elhagyott, vagy szándékkal a jövőnek hagyományozott jelet, az elmúltból az eljövendőbe, rajta a vonalon. Mert a vonal ott vezetett át valamely salle basse-on, de neki nem mutatkozott meg hogyan. Ez gyötörte, keserítette. Tenyerébe szorította a halántékát, hogy hátra ne csapja a mögötte boltozódó falhoz, fogait összeszorította a csikorgatás határán. Az erős töprengéstől felsőteste jobbra-balra hintált, súlyát a kecskelábak egyik, majd másik párjára nehezítve.

Lapátos munkását szélnek engedte aznapra. Egyedül gubbasztott egy keresztfolyosó sarkán. A rend múltjából jövő járatok, papírján nézve éltek a szeme előtt, de nem adták titkukat. Lámpásának fénye meglebbent, előtte, kemény kőrisbotra támaszkodva férfialak állt.

-Trouviez quelque chose, homme á longue cherche? - kérdezte. Hang, nyers, parancsol, nem tűr ellentmondást, és mégis minden szava elárulja, megért. Mindig is hallani akartad.

- Qui parle?- kérdezett vissza és feltekintett. Elegáns, karcsú férfi állt előtte, fekete nadrágszárát hosszú csizmába tűrte, mentésen, barna köpenye alatt spádé, fején széles karimájú kalap. Fehér ingének fodros gallérja arcának világító aláírásaként tört elő mentéje alól.

- M. de K, á la votre service. Votre trouvateur, si vous permettez.

- Il y a rien plus á trouver.

- Á quel propos?

- Hogy a világ összefüggve folyna. A dolgok az elmúltra támaszkodnának és a régiek épületeit értelemmel laknánk.

A férfi a föld alatt tűnődni látszott, és kurta merengés után kiadta első rendelkezését.

- Menjünk innen! És egyenesen kifelé indult, előre a Grange aux Dîmes nagy alpincéjébe, kopogó csizmás léptei átvágtak rajta és kimetszették magukat az alanti városból. Nem volt kérdés, Josephus a lépcsőn felfelé követte. A lépcső korlátjába fogódzott, hogy karjával is az idegen nyomába húzza magát.

Kinn a hóborította piactéren az idegen lefelé, a Notre Dame du Val irányába indult. Az ediktumok keresztje üresen állt volna a tér közepében, ha komisz gyerekek fel nem lógattak volna rá egy fekete macskát. Az állat fagyott teteme egy madzagról lengedezett, tagjai, farka már csontkeményre fagytak.

Az utolsó hóesés óta a hóba mindenütt ösvényeket tapostak a téren átvágó városi darabontok, nemezcsizmás takácsok, a fogadók és más házak kitartó látogatói. Josephus felismerte a lábak íróvesszőivel rajzolt vázlatot.

A puha, az első meleggel elenyésző nyomatot a vonal átjárta: mindenkié, ahonnan jött és ahová tartott. Josephusnak az előtte siető férfi háta most ezt a vázlatot mutatta. Megállt volna, hogy feltárja, megelevenítse magának. A férfi azonban nagyokat lépett előtte, így a háta mögött kezdte haragba lovalni magát.

- Hová, hová ilyen nagy határozattal? Mit tudja az úr, hová megyünk és mi a dolgunk éppen ott?

A Friperie soron vezetője jobbkéznek fordult. Jóféle fogadónak tűnő ház négyes ablaka nézett ki ott az utcára, egy hosszú fal tövében. Egyenesen ennek haladt ez a férfi, M. de K. Mikor Josephus már rákiáltott volna, befordult a ház bejárójába. Így mégis belépett utána, s a jóravaló vendégfogadóban találta magát.

Jól fűtött, senkitől nem háborgatott, csöndes nagy teremben kandalló lángja világított. Ablakain, a háta mögött szőnyegek leeresztve, szőnyeg az ajtón, ha bezárták, szőnyegek a kőpadlón is. Jóravaló ház téres-tiszta, vendégmarasztaló szobája.

A kandalló közelében nagy asztal, bizonnyal az apátnő kényelmes székével. A falnál, az apátnő széke mögött nehéz, lepántolt láda. Ugyancsak a szék mögött, a baloldali sarokban ajtó vezetett valahová. Paradicsomi jelenetet festettek föléje. Josephus nem vehette ki részleteit. Az asztal külső sarkánál jobb felől két magas támlájú szék állt még. M. de K. lenyomta az asztalhoz az egyik székre erőnek erejével, a másikra maga telepedett.

A pincelépcsőn csinos lány klaffogott fel mezítlábasan facipőben és zöldes üvegkancsóban bort hozott, hosszú barna haja kibontva a hátán röpködött.

A gyertyatartó fényénél megtöltötte a serlegeket az asztalon, előbb Josephusét, majd az M. de K. előtt állót. Vöröses-fekete fény úszott a bor felszínén. Az üvegkorsót a szemük elé állította, rajta gyíkok és szalamandrák fonódtak egymásba. Testükön borszínű mély sötétség derengett át. A leányzó átment a terem távolabbi sarkába, párnákkal borított, szőnyeggel takart kőpadra és leheveredett. Másik leányzó jött a konyha felől, ringóbb derekú az előzőnél, hosszú vörös fonatai alatt erősen hullámzottak a keblei és csípője a tálcával együtt ringott. A tálcán vörös hús, balról malacsült, jobbról marhaszeletek. Kakukkfűvel, tárkonnyal szállt az illatuk. Letette a tálcát az asztalra, rámosolygott Josephusra és ringó lépteivel a terme homályos zugába ment, társnője mellé hevert a hosszú kőpadon.

Egy harmadik lány ónedénnyel jött elő. Egy kis kancsóban ecet, a másikban ecetes víz és mély kézmosó tál. Abban a tálban, a tál fenekéből domborítva, pásztorlány és vele incselkedő faun képe. A ruha lecsúszott a pásztorlány derekára, bal keblének halma domborodott az ecetes víz alatt.

Josephus felemelkedett volna ültéből, de az idegen férfi kedvesen kényszerítette vissza. A leányzó vékony karjai meztelenek, azokkal fonta át Josephus nyakát, és derekát az ölébe fordította. Josephus szelíden eltolta magától. M. de K. intésére a lány sokat tudó hangon felkacagott Josephus szemébe, aztán átsétált társnőihez, a terem távoli végébe, hosszú sötét haja szállt utána.

Most egy ugyancsak hosszú, szőke fürtös fiú öreg fatálcán a kenyeret hozta, fehér búzából, asztalukra tette, majd a kandallóhoz futott és új hasábot vetett a tűzre. A tűz fénye a hosszú padon heverő lányokra lobbant, azok semmivel sem törődőn, egymáshoz simulva heveredtek el a sarokban. Az egyik hátát a falnak vetve kacarászott, másik a megfeszülő ruhaderék alatt hátulját mutatta, a harmadik hanyatt feküdt s a pad fölötti csúcsívbe bámult. Visszatért Josephus mérge.

- Feleslegesen tartóztatsz örömtanyádon. Engedj utamra.

- Maradj velünk, uram, ne sérts meg. Hiábavaló keresésbe ölted a napod és bizonyára megéheztél.

- Sehová nem vezet, ne marasztalj.

- Már nem tudod, mi vezet, vonalad a pincék fenekénél cserbenhagyott. Meghívtalak, hogy beleéld magad a céltalanságba. Engedd meg kutató lelkednek, hogy hanyatt vesse és kinyújtóztassa magát. Kincsemmel hadd segítselek.

- Romlottság, élv, istentelenség. Kincseid itt ragyognak körülötted.

- Hány istent ismersz, uram? - kérdezte M. de K.

Egyszerű kérdése Josephus ellenkezésébe metszett. Az lehajtotta a fejét, figyelme mélyebbre fordult. Ott nevek voltak az istenek, nevek, amelyeket halomba dobálhatnak a falánk lélek lakomáján.

- Az van jól, amit Isten minden néven együtt parancsol. Az nem a hús eltiltása, a hús élvezetéé. De a falásból nem jön bölcsesség, a vedelésből se világosság. Böjtből inkább hiszem, ha az ember az elfelejtésig gyötri, figyelmén túlra száműzi a hasát.

- Fantazmagóriák jönnek így el hozzád, látások a koplalás lázában, amit a jóllakott újra megtagad. Tegyük helyre a testünket és lépjünk túl rajta. Erre szólítalak. Nincs ma más a házunkban, érted állt idáig nyitva a kapuja s már be is zárt. Láss hozzá az Alkotód nevében.

Josephus szakállán mosoly szűrődött át, majd beleegyező hallgatássá szelídült. Tekintetét vendéglátóját követve a tálakra vetette. Hangtalan fohászkodás után, némán, lassú méltósággal enni kezdtek.

Az idegen a maga számára szedegetett a húsból, felváltva disznót és marhát. Josephus csak a marha zsírját kérte a kenyerére. Látta mindenki, hogy tesz, a fiú felkelt a kandallótól és sajtot hozott a kenyér kiegészítésére, Josephus pedig a marha zsírjával kente kenyerét. Az ecetes víznél megmaradni már nem hagyták. Mikor az evést befejezték, M. de K. vendégével együtt emelte serlegét és köszöntőt mondott a borra:

-benedicta frugifera vitis.

Akkor itták ki, fenékig. Megpezsdült a bor Josephusban, ám elméjének tisztaságát nem adta, tovább hiába kínálták. Asztaltársa többször töltött magának, szeme csillogott, nyelve olajozottan forgott. A fiú a kandalló mellett könnyű citerán kezdett játszani. Marie- Florine, a jóravaló ház apátnője támadott ezután. Bejött a konyhából s az asztalhoz, a férfiakhoz telepedett. M. de K. serleget tett eléje, a fiú bort töltött s Marie-Florine asszony bekapcsolódott körükbe. Sötétet, meleget, nyugalmat árasztott az este. A kandallóban tűzláng lobogott, s a három személy ott az asztal körül Josephus vonalát kereste. Ott húzódott, lappangott valahol a lábaik alatt, kanyarodott, fordult, felderengett-elveszett.

- Minden azon fordul meg - kedves Josephus uram - fűzte szavát az apátnő - megadjuk-e a módját, megteremtjük-e alapját. A mag csak jól előkészített talajon hoz kalászt s jól mondják, az éhes disznó makkal álmodik. A tisztánlátásnak van valamelyes lelki alapja. Hagyja meg nekünk, hogy így legyünk szolgálatára. Ez a nyilvános ház most csak az ön háza. Ma este ön a vendég. Tisztelettel kérem, nézze végig mit kínálunk önnek.

A fiú felé fordult, akinek ujjai a kandalló előtt hangszerén futottak. Hátát párnának vetette, lábát kinyújtotta. Arca felengedett, fürtjei lányosan keretezték arcát. A madame hármat tapsolt, mire is más dallamba fogott a hangszer. A fiú arcán igyekezet jelei feszültek. Megfordult, hogy vasával megpiszkálja a parazsat, fellobbantak az alsóbb hasábok. A húrokról peckes tánclépésnek való dallam szállt fel.

A hosszú, sötét hajú lány tekintetet bilincselő mozdulattal emelkedett fel a padról. Ruháján a láng fénye, vékony karjaival a csípőjén lépdelt az asztalhoz.

- Ez Szellő Jacqueline. Új a házban, a szerelem sok fortélyát még nem tudja, de az ujjai lepkeujjak. Magad is meglebbensz a kezétől s ha Erósz is úgy akarja, szállni tudsz majd, ha öledbe vontad.

Nem várták meg, míg Josephus udvariasan rázni kezdi a fejét. Marie asszony máris újra tapsolt, ez alkalommal csak kétszer. A fiú hangosabban csapott a húrokba, kezével fájára koppantott, majd új dalt játszott. Lassabb pengetésű, kimért kesergőt. A vörös hajú leányzó ült a kőpadlaton, tenyerébe temette arcát, lassan emelkedett fel. Megállt lehajtott fejjel, lassan, zavartan jött az asztalhoz, s nem nézett föl. Ő hallgatott, lehajtott fejjel, keblei beszéltek. Josephus zavartan látta be magának, hogy ért a nyelvükön.

- Nézd meg őt is, Keserves Margotnak hívják. Kevés szavú, nem beszél vissza. A férfiak mindenre ráveszik. Tivornyák, összefekvés után mindent megbán, bánja, gyónja vétkeit, klastromba, egyedüllétbe kívánkozik. Utóbb mégis buja férfiember karjaiban találjuk. Csupa párna, hányan nyugszanak le rá egyazon időben! Évek sorát töltötte már itt, szeretjük, megbecsüljük. Becsüld te is, úr most a házban!

Josephus nem volt ura a kezének, karja nyúlt Margot dereka után. Ám el sem érte még, már másik, szomorú fintort vágott, szerelemre, további életre gondolt. Ölébe ejtette a kezét s tétlen megőrizte ott. Egyet tapsolt az apátnő. A citerás forró mór talpalávalóra zendített. Fiúhangja búgott hozzá, nyíltan szerelemre hívott. Felszökkent a ragyogó hajú lányka a kőpadról. Odafutott a fiúhoz, körbetáncolta, 309 simogatta, arcához érintette arcát. Ahogy mellette forgolódott, egyszerre szerelmének és testvérének, nővérének látszott. A lány tamburint vett föl a fiú mellől, zenéjük felgyorsult, csattant, csilingelt. Tánclépésben egymást kerülgetve jöttek közelebb, együtt értek az asztalhoz.

- Michel és Michelle testvérek, házunkba jött vándormuzsikusok. Michel a nővérét hangszeren és az utak mentén is kísérte. Keresztutaknál szép időben s a vásárokon pénzt szedett táncáért, énekéért. Éjszakára eladta őt magát is a vásározóknak. Michelle soha nem látott a pénzből egy garast sem, ide menekült a mi házunkba és mi megváltoztattuk a szereposztást. Művészetükért, szépségükért most mind a kettőnek fizetnek. Az aranyakat én osztom be a nevükben. Házunk vendégei pedig fizetnek busásan. Vidámság és bujaság egyszerre született ikrek e két gyermekben. Kívánságodra külön vagy együtt szobájukba kísérnek.

Marie-Florine asszony felállt karszékéből. Kitelten is szemrevaló, érett asszonyi szépsége maga után fordította a tekintetet. Josephus mellett az asztal szélének támasztotta magát, vendége arcához hajlott. Kezét a térdére helyezte, úgy leste válaszát. Josephus elnézte. Nem hódolattal, sem vággyal. Sóhajtott. Mire a Lungowban hagyott lányból, az ikrek édesanyjából ilyen őhozzá való, érett asszony lesz, ő már vénember, semmirevaló, vagy már a sírból maga mellé várja az özvegyet, akit még bámulnak az iparoslegények.

- Minek csábítanak, környékeznek, mivégre? - csak szűken ezt válaszolta. - Hamarosan alvás ideje van. Szállásomra mennék.

- M. de K.-val tisztelettel kérjük, töltse itt az éjszakát. Van szobánk. Parázstartó, takaró, medvebőr várja. Ébredjen a Paradicsomban, a lányka mellett, akit kiválaszt éjszakára.

A mindig tovább tapogatózó, őszülő férfi győzött is, nem is. Megmaradt a házban, éjszakára, s megmaradt hűnek önmagához. Bortól gyors izzásban futott át fején további útja, haza a Rhône völgyében, fagyott majd fölengedett folyóparton, havas hágókon, majd a maga házában. Továbbállt, el sem mondhatta miért, megtért, nem mondhat semmit róla, névvel. Zavaros álmában ikrek, szoknyák, hosszú, havas út, fák között.

Reggel nem egyedül ébredt. Ágyán, egyik s másik oldalt, Marie- Florine asszony és M. de K. ült. Az apátnő fehér galléros, hos?- szú fekete ruhában.

- Jó reggelt, Josephus! - mondta neki az asszony és M. de K. helyeslő mosolygása mellett arcon csókolta.

- Keljen, öltözzön, reggelizzen, uram. Ma meghaladjuk a tegnapot.

Michel, a szőke fiú jött be az ajtón, míg a feketébe öltözött pár a folyosóra távozott. Josephus behallotta beszélgetésüket. A fiú megvetette az ágyat, mosdótálat adott be. Asztalkát tett a szoba világosabb felére, mellé másik ülőalkalmatosságot, két zsámolyt állított és egy kosárból asztalra készítette a reggelit. Tejben főtt kásája, zsír nélkül készítve, melegen gőzölgött egy cseréptálban. Josephus bekanalazta. Sötét téli reggel volt, az ablak résén behúzott a szél. Michel felgöngyölte a szőnyeget az ablakon. A hólyagos hártyán keresztül derengett a letaposott hóval borított szürke udvar. Josephus lelke lomhán, kelletlenül tápászkodott fel. Gyomrában kása, agyában kása. Az udvaron olvadt a hó.

Amikor mindennel végeztek, a fiú egy szó nélkül eltűnt. A házbeli asszony és férfi elfoglalták zsámolyukat az asztalka mellett. Csak a friss, nedves parázs nyítt, sistergett, majd megszólalt az asszony:

- M. de K., keresők keresője ide ebbe a házba vezette Önt, hogy adjon s adasson. Ezen a reggelen az Öné és a miénk a ház. Minden készen áll. Vezessen.

Ezzel az ablakhoz ment és karjait előrenyújtva, könyökére dőlve behajolt az ablakfülkébe.

M. de K. melléje lépett, megragadta ruhája alját és egy mozdulattal az asszony fejére húzta. Meztelen fehér fara világított a felgyűrt fekete szövet alatt. Hátrábbtolta hátsóját, könyökére dőlve, fejét ruházatába temetve asszonyteste betöltötte a szobát. A férfi mögötte felvette az asztalkán meggyújtott mécsest s az asszony lábához állította. Leguggolt és egy minutát meredten nézte az alulról feltáruló látványt. Végül felállt az asszony mögött, megoldotta nadrágját és meredten előkerülő férfiúságát az asszony bozontjához érintette. Csak egy érintés, majd mély sóhajjal hátralépett és Josephust kézmozdulatával előbbi helyére invitálta. Josephus tenyerébe készült temetni arcát, ám a férfi közelebb lépett hozzá, vállára tette kezét és nagyon szelíden szólt rá:

- Hogyan, hogyan másképp egyesítjük minden tudásunkat? Hogyan keresed a szellem közösségét, ha még a test közösségétől is riadozol?

Josephus roggyanó térddel állt fel és közelebb lépett az asszonyszemélyhez. Karjával törölte hideg homlokát.

- Miért, miért ezt? - kérdezte, végképp zavartan, de ügyetlen kézzel oldozni kezdte nadrágja korcát. Csodálattal, bűvölet alá nyűgözve közeledett az asszonyhoz. Vesszőjét betolta. Ennyi történt. M. de K. megragadta és hátravonta onnan.

- Marie-Florine visszafordult és visszahúzta ruháját, alatta teljes teste bokán is túl eltűnt a szem elől. Josephus megcsalatott kannak való érzéssel öltözött, ám az asszony megfogta a kezét és mosolyogva, határozottan mondta:

- Erósz a forrás. Ha vágyat nem érzel, semmi nem emel följebb. Osztozunk a forráson, osztozzunk gondolataidon.

- Az őszülő férfi, Josephus, lehorgasztotta fejét. Az imént még arcán égő szégyenkezése átadta helyét a belső derengésnek, amit hamarost derűs izgalom követett. Ez az izgalom gerincén, szívén, torkán át a fejébe emelkedett fel. Mintha szeme mögött nap kelt volna fel, Nap, mely koponyájának csontján kering és befelé, lelkére vet világot. Sóhajtott, felnyitotta szemét és megállíthatatlanul beszélni kezdett.

- Még gyermek vagy. Nincs benned megdöbbenés, ahogyan elősejlik a szíved körül a nagy Mindenség érzése. Innen indulsz el, ebből a veled együtt adott, rejtelmes tudomásból. Ez az első fogódzód, az Úr egyetlen bizonyos adománya. Az Egyedülvalóé, a Mennydörgőé, Adonájé, ez egyre megy. Adatott s te adott vagy. Ebben találod magad, egy rengeteg belsejében. Ameddig ellátsz, avagy elvisz sejtésed, fák állnak a fák mögött, bokrok és füvek, és közéjük taposva ösvények. Tisztára járt vagy csalittal felvert, félig benőtt utacskák. Lábad tapodja őket, azzal tárulnak fel. Megnyitják magukat. Mögöttük, az utolsó koronák után világos van. Te pedig majd látni akarod. Látni akarsz, hogy neked világítsanak, az ösvényen előrerohanni, mert többet, mélyebbet, jelentősebbet sejtesz az ösvény most még nem látható részén. Ezért mégy, rohansz előre, minden kanyarban újra dőre módon hívén ott vár a jelentőségteljes…

Míg beszélt, belülre látott. Nem is használta a szemét. Csak kiragadott a kezével az elégett hamuból egy ágcsonkot és szenes végével írt a meszes falra. Egyetlen véget nem érő, meg-meggörbülő hol vastag, hol vékony vonalat. A vonal a támív alatt fordult, felkúszott a boltozat görbe falán és szemük elől veszett. Az elején, ahonnan indult és a végén, ahol tovább húzódott, látásukon is túl.

Így, befelé nézőn mondta-mondta tovább.

- Az ösvények ebben a rengetegben, melybe kezdettől fogva vettettél, bármerre kanyarognak, bárhogy fordulnak ugyanegy vonalhoz, a felismerés törzsökös útjához vezetnek. Minden kis út belefut, ami ellene halad, melléje fordul. Ígyen az egyetlen vonalnak kell a forrástól a leendőkre vezetnie. Bárhonnan jöhetsz, rátalálsz. Ha rátalálsz, rajta jársz, ezáltal a mindenség a helyére kerül.

M. de K. felállt és a fal boltív alatt homályosodó zugába Hermész rejtelmes rajzát rajzolta. Josephus zavartan, szókimondásába akadva várt. Hátán hideg veríték, rémületbe-izgalomba dermedt méh, a tavaszban az első verőfényre túl korán elhagyta a kaptárt.

Az asszony elébe fordult, bal karjával magát a nyakára fonta, lágyan, súlytalanul. Ajkával ajkára szállt, mosolyt hozó, könnyű csókkal. A dermedt szárnyú méh szárnyát nap forrósította. Szállt tovább.

- Bármerre indultál, a vonalra léptél. Járásod rajzolja, ám lépésed előtt már a távolba húzva ott van, mielőtt lépnél.

Visszafutsz azon, hogy keresd a forrást. A vizek Felső-Egyiptomból erednek. Megiszapolják a síkságot, termőre áztatják a sivatagot és az ember építésbe kezd. Templomot a mindent nyújtó anyának. Itt született Hermésztől vizek borította helyen. Úrnő az öntözött földeken, Magna Mater, a lebírhatatlan szerelem anyai hordozója. Reggelenként kilép a kapun. Szűkölnek a hímek, ellenek az állatok, magasra tartja fejét a gabonaszár. Tiszta vászonlepelbe öltözve száll le rájuk a termékenyítő Ég, tele ragyogással. Fátyola fellebben, csak egy szemvillanásra. Ez a villanás marad meg Hórusz szemében. Benne parázslik ezután minden könyvben, minden varázslatot vető igében, a Logoszban. Könyveiknek, a beléje zártaknak erős oszlopok mögé templomot emelnek. Az első oszlop párja messzire látszik, könyvüket a szemek elől eltakarja.

Miszr utálatos földjén, szolgasorban látta volt az oszlopokat Mózes népe. Jákim megszilárdít, Boázban az Isten ereje lakik.

A törvény gondját vitték magukkal a Kánaánba. Előttük járt az Úr felhőoszlopban, vezette őket az úton éjjel, tűzoszlopban, hogy világítson nekik. Vitték a rend gondját, bementek a Kánaánba. Előbb a pusztában vándorló néphez illő sátort, majd a Salamonnal városba költözöttek kőből emelt Templomát. Bejáratánál Jákim és Boáz az oszlopok, szem ne lássa amit a hékhál mögötti belső terem rejt.

Tekintete valahová a vidám házon messze túlra vetődött. Állát borító erős szakállát felszegte, zengett a hangja. Végigsimított őszülő haján, pihent egy gondolatot.

- Elnépteleníttetett, megszentségteleníttetett, leromboltatott. - vetette közbe M. de K. - Lehetett másikat építeni, lehetett új szövetséget írni. Tovább innen más vonal visz.

Az asszony zsámolyára ereszkedve elveszítette figyelmét. Ház mögött látta magát, a kertben, futó patak és a földbe süllyedt kerti fal között. Virágot ültetett, puszta kézzel. Körmeit, ujjait vájta az omlós, fekete földbe, kéregdarabok voltak abban, meg vastag hernyók, cserebogár pajorja. Másodnapja esett eső, illatozott, párállott a virágnak való föld.

Guggolt és ültetett serényen. Fehér ruhaszegélyének alja besározódott, nyakára rátűzött a nap. Fekete haja szerteszét szállt, hátraomlott fehér ruháján. Derekát görbítette, farát feszítette, majd megjelent férfiként maga mögött és onnan, hátulról bámulta magát. Lenyűgözve, ugrásra készen figyelte a korán kitelt, szemrevaló, szerelemre érett Marie-Florine-t. Uram irgalmazz!

Josephus magának bírta a vonalat. Továbbhaladt azon.

- A jeruzsálemi sziklán a zsidónak nincs azóta temploma. Szétszórt és alávetett a Könyv népe a könyv újabb népének. Al Akszát emelték a kőre, ahonnan a próféta éjjel az égbe szállt, görög pátriárkának, keresztény zarándoknak áll háza a Szent Sír fölött. Salamon templomának romján találta helyét Krisztus szegény lovagjainak milíciája. Úgy mesélik tudós zsidók Jeruzsálemben, az első lovagok letették a palástot-páncélt, ásószerszámot ragadtak és az Első Templom alapját kutatták. Kincset leltek-e odalenn, hatalmat, nem maradt arról tudomásunk. A templomos rend mégis nagy erőt merített belőle. Alázatos a Krisztusban, kérlelhetetlen a szentföldi harcban, a nyugati országok nagy építője. Minden piactér fölé székesegyház magasodik, a dalnokok kolostorban-kastélyban a Keresésről verselnek. Lovagokról, akik bemerészkednek a járatlan rengetegbe, látomásokkal, varázslókkal küzdenek. Elfogják a tündért, levágják a gonoszt és üdvösséges halált halnak a Kehely végső látásában.

Most elhallgatott. Mintha hajnaltájt ragyogó látomásra ébredt volna. Ágyán feküdt, melegben a Nílus mentén egy homokos földnyelven. Meztelen talpa a vízbe ért, langyosan áztatta a folyó. Izzón delelt a Nap, hamar izzadtra áztatta vászonruháját. Papucsa feje alatt, úgy pillantott az égre. A kék égboltról angyalok ereszkedtek alá, mint révült derviseknek, csípőjük körül kerek szoknya abroncsa szállt. Talpak, lábszárak, combok verítékes arca felé szálltak, egymáshoz közelítettek és körbe kapaszkodtak össze a feje körül. Mi lesz, édes istenem, mi lesz, ha arcomra, nyakamra ülnek? Krisztus kegyelmezz!

Hallgatott átforrósodva, míg az angyalok a helyükre kerültek. Akkor húzta csak tovább vonalát.

- Pápa, király világi irigysége, a szóbeszéd a Baphomet valagát csókoló lovagról. A beavatás hátgerinc alját illető csók közben bevezetett a nagy Felismerésbe, vezetett a vonalon. Fertelmességgel, ördögi cimborasággal, fajtalan bujálkodással vádolták, tömlöcbe zárták, máglyán égették meg őket és az ispotályosoknak adják, királyi birtoknak konfiskálják minden javaikat.

Maradnak utánuk a falra karcolt jelek a karcer falán, föld alatti boltozatokon és gyámoszlopokon. Marad utánuk az alkimista megszállott kutatása. Marad a regényes lovagi történet a Grálról?

Az asszony térdén könyökölt, álla a tenyerében és édesen nézte Josephust, a felzaklatott és indulatos férfit. Felemelkedett, fogai közt ruhájának fekete matériáját fogva, hogy hasától meztelen legyen. Hasát, édes kerek hasát tolta Josephus égő arca elébe. Jobb lábán tartva meg magát, bal bokáját a férfi vállára támasztotta és ölét az arcába engedte. Érintkezett szakállborította szájával, felállt, zsámolyára visszaült.

M. de K. úgy látta este van, megint kinn jár azon az idegen mezőn, a lyukak között. Felszabadult társaságának hangulata tetőfokára hág. Sátrat ütöttek fel ott, azon a süppedős talajon a nádas közelében és ott hancúroztak, a tőzegbe vájt lyukak között. Marie-Florine hátramaradt a sátorban.

Másokkal múlatta az éjszakát. Betöltötte őket az égen terpeszkedő kerek hold. Félre vezette hölgyét, hogy végre kettesben legyenek. Leült volna mellé, a nedves, zsombékos földre, amikor hirtelen rájött, már hosszú ideje nem ketten vannak. Tivornyára kerekedett hangulat. Egy tanya állt arra a közelben. Más ketten találták meg az idegennel, aki elkísérte őt oda. Ihattak jócskán, mert sokat nevettek, hangoskodtak, vígan voltak egy faasztalnál egy sötét sarokban.

Borittasan, virágos-kábult lélekkel botorkáltak hazafelé, azaz vissza a sötétben felvert sátorhoz, ahol Marie-Florine-t hagyták. Ahogyan közeledtek, M. de K.-t valami rossz érzés fogta el, szorongatta a torkát és egyre mélyebben a testébe nyúlt. Csupa levágott növény csonkjai között botladozva mentek a holdfényben, támogatva egymást. A virágos kedvet szorongás és borzongás váltotta fel, ahogy a felállított sátor felé közeledtek, ahol Marie-Florine-t hagyta, vagy nem is tudta, kit hagyott még ott. Ott összekarolt az a nyírt, tiszta ősz hajú, határozottan nevető férfivel és együtt gajdoltak valami disznó dalt az éjszakába. Minden izma sajogni, bőre alatt minden porcikája égetni kezdett, ahogyan közeledtek. Marie-Florine nem volt a sátorban. Rögtön mellette, korábban észre sem vették, egy tégla alakú lyuk volt vágva a földbe, elég mély és szűk lyuk, ahová éppen befért az ő asszonya. A világosságban látta a lyukból kiemelkedni, egyetlen vékony, elkoszolódott ingfélében. Inge tépett volt, pecsétes és feltűrődött a csípője fölé. Kifelé emelkedett a lyukból, haján megcsillant az erőszakos holdfény. Ne vigyél többé a kisértésbe, ámen!

A vidám ház szakállas vendégéből elszállt minden feszültség. Zokogás helyére törtek elő ezek az utolsó, lassú szavai:

- Átvezetett az életemen, idáig, mindmostanáig. Összekötött mindent, amit eladdig megismerhettem és vezetett valahová. A párizsi Temple-be börtönzött preceptorok karcolt rajzait lemásolták, egy tudós johannita Rodoszban adta őket George Ripley mesternek. Kezében láttam azokat a falra karcolt ábrákat. A Temple-ben egy pince boltja alatt ott vannak valóban. Mivé fejthetők, hová küldenek tovább? Itt a salles basses járataiban hiába ásattam, égettem fáklyát. Nem vezet tovább.

- Mindenhonnan mindenhová vezet út. - mondta M. de K.

Mosolygott és szakállának szőrszálai ragyogtak az alacsony lángnyelvek fényében. Johannes felszökkent és körbetáncolta a szobát.

- Mindenhonnan mindenhová! Mindenhonnan mindenhová!

A ház fölött lombozó eperfa, a gólyák, a kecskék a sivatagi homokon. Mellettük karaván tevehajtói mentek el. Aranyukat Aleppóban hajóra rakták. A hajó egy velencei nemesemberé, Signore de Mocenigoé volt. Mocenigo dédanyja, Maria mór fogságba esett. Mezítláb szökött a hegyek felé, felvérzett talppal végre betévedt egy elhagyott barlangba valahol a granadai hegyek között. A barlang árnyékos boltozata alatt a حجر előtt 1072 esztendővel, محرم havának kilencedik napján Πρωταγóρας Παρμενίδης szavain gondolkodott:

Soha nem volt, nem lesz, mivel most teljességgel van, egy, folytonos.