Ott ültek hárman

Ott ültek, hárman, abban a kék-fekete füstös, kávépörkölés aromájával terhelt kávézóban, ahová csupa fiatalok verődtek be vasárnap este. Csavarogtak egy kicsit a langyos esti utcán, valami holdfényben, valami szemerkélés, valami az eső és a köd között, újravakolt-kiglancolt meg még szakadt, máról holnapra élő házak között, aztán bevágódtak erre a helyre, kávéra, de inkább sörre.

Három őszülő férfi ebben a sarokban, kék-fekete-ezüstfém asztal körül, körülöttük meg, távolabb, mindenütt a fiatalság, lányok kettesével-hármasával („olyankor mindig rágyújtott utána. Elfordult és kereste a cigit…”), meg párok is, akik ülve összesúgnak, csókolóznak-bókolóznak, a fejük is állandóan egymás közelében, talán még a kezük is egymás térde körül, de azt ugye általában te nem látod…

Három ősz férfi, hatalmas nagyra felfújódott-forma figura az egyik, hosszú vékony hosszúnyakú-hosszúhátú, kicsit görnyedt a másik, széles, néhai-vörös szakálla mögött elvesző arcú a harmadik, egészen keskeny, inas test a szakáll mögött. Egy nagy elkerekedő szemű, egy hidegen-derűsen kereső szemű meg egy ravaszul mosolygó szemű. Ültek és sorra próbálták a barna söröket, az osztrák nevűt, az ír nevű sötétet meg az ír nevű nagyon sötétet és a valaha nagy vörösből őszült szakáll mögött a mérnök vagy informatikus vagy hogy tudnám mi igazából a Fourier-sorba fejtésről kezdett mesélni.

El is veszett az apropója a sörök között. Az még biztosan elmondható, hogy a hatalmas a teológiához való vonzódását kezdte előadni, arról is a saját különös nézeteit, meg hogy nem hisz az anyagban. Ezzel értett egyet a hosszúhátú, úgyhogy ketten együtt összesen ezt mondták:

- Eleve, ha tudjuk, nincs is anyag. A fizikusok maguk mondják ezt, amikor elemekből vannak, a részecskékről, amikkel a kísérleteket végzik, mindig kiderül, hogy másik részecskékre bomlanak, még másik és ezek az elemek már nincsenek is sehol, hanem olyanok, mint egy elterülő valószinűségfelhő, amit le lehet írni matematikailag, de ott valójában nincs is egy anyagból való részecske, csak valamilyen mértékű bizonytalanság.

Amire a mérnök vagy informatikus a Fourier-sorba fejtésről kezdett mesélni:

- … a tétel szerint mindig lehet olyan sorozatot találni, amellyel négyszögjelet állíthatunk elő. Hiszen minden más folytonos függvény ennél könnyebben előállítható, …

- Nekem ez olyan, mint az Isten. – vágott közbe a hatalmas. A hosszú nyakú hosszú hátú eddig nemigen érdeklődött, még inkább unatkozott is, de erre most egyszerre figyelmes lett és bátorítóan mosolygott a hatalmasra. Ő meg élvezte, hogy nem érti senki, ez volt neki mindig az élvezete. Ő sem tudta mindig, hogy érti-e magát, vagy még várni kellett arra, hogy neki is valahogyan összeálljon. („Az elefánt a tojásban van.” – szokta mondogatni valaha egyszer és ez szállóige lett az osztályban, ahová jártak. Hülye vagy okos, el nem dönthették, meg nem fejthették). Úgyhogy ketten, két őszülő hajú néztek rá kérdően, hogy most hogy érti? A hosszú nyakú hosszú hátú nem is hitte, hogy ebből valami előmászik, nem lehetett előre azt várni.

- … mert úgy szoktam gondolni, hogy van az Isten. Még mielőtt a Teremtés meglenne, úgy minden előtt van az Isten, magában, egyedül, nincs meg még más semmi. Ott van magában és csak arra gondol, hogy teremteni fog, hogy a világ lesz, és elgondolja a Fiút, vagy még nem gondolja csak tudja, hogy ha majd gondolni fogja akkor milyen jó lesz, hogy nem lesz egyedül való, hogy lesz neki valaki másik, aki őt szeretheti, és ettől szeretni kezdi azt a másik valakit, a fiút aki majd lehetne. És ettől a szeretettől, mert minél jobban van valaki, annál jobban lehet szeretni, ettől a szeretettől lenni is kezd az a fiú, mert ahogyan már lenni kezd, úgy egyre inkább ő is szeretni kezdi az Atyaistent, vagyis a teremtőt, akit viszont ez, hogy már valaki szeretni kezdi, egyre inkább fellelkesedik és ettől létrejön most a lényeg, vagyis hogy most már nem egyedül vannak, hanem ketten és az Atya szereti a fiút és a fiú is kell hogy szeresse az Atyát és ott van közöttük most már minden, közéjük sűrítve most már minden ami a világban lehet, ennek a szeretetnek az alapján.

Na és akkor ez a fiú elkezdi a teremtést, vagyis kiszórni a világba az egész szeretetet, ami összesűrűsödve, ilyen rettentően hevesen és sűrítetten ott volt az Anyaisten és a Fiú között.

A hosszú hátúnak fény ömlött szét az agyában és bevilágított mindent.

- Akkor ezzel azt mondod, hogy ez az alap, az igazán való a világban, amiről tudjuk, hogy minden erre van építve.

A valaha vörös szakállas informatikus még nem tudta minek örül a másik kettő. A Fourier-sor rendezett képlet formájában, tetszés szerinti hosszúságú, e számítógépen megvalósítható sorozatként leírhat bármilyen rezgést, hangokat, görbéket bonthat fel és adhat vissza. Ez egyszerű, követhető és logikus. Mit akar itt ezzel az istennel… - A hosszú hátúnak azonban már világos lett, világos.

- Azt mondod, hogy a teremtés valósága erre a szeretetre van ráépítve, hiába is keresünk anyagot és végzünk kísérleteket. Anyaggal nem fogunk meg semmit. Isten az a négyszögjel, a végtelenül meredek ugrás, amit fel lehet az összes többi szeretetfélére bontani illetve neki lehetett, mi pedig ezekből a körülöttünk, közöttünk mindenfelé itt lévő szeretetnek nevezett rezgésekből adjuk össze a teremtést, azaz összeadjuk Istent.

Ezt a sorba fejtett szeretetet most ott, egymás között érezték, néhány barna sör után és már nem is találhattak más beszédtémát. Ezzel szerették a hátuk mögött fecsegő lányokat és a pincérfiúkat, akik a pultnak dőlve álltak („Láttad már itt ezt a három lepukkant alakot? Te, ezek csak bejöttek melegedni. Kinézed belőlük, hogy fizetik a söröket?”), a jövés-menést a szemerkélő esőben az utcán, a mögöttük levő házakban szűk vagy tágabb lakásba szorult kispénzű lakókat …

Így, egymás mellett, oldalt a hosszú hátú, közrefogva a hatalmas, balról a szakálla mögé rejtőző mentek gyors, utcát nyelő léptekkel, kísérgették fel-alá egymást, már nem beszédtémákkal, hanem ezzel a való rezgéssel közöttük…