Testi kert

Semerrelét

Holdtalan, őszi éj

Ki vehetné komolyan utcáidon a lámpát,

Ki számíthatná be súlytalan házaidat

Ki támaszthatná falaidhoz a hátát,

Ki sejthetné meg favázaidat

Nincs, ki zöldségárusaiddal pörölne,

Sikátoraidban árnyék nem vetül,

Senki kőkorlátjaidnál magábamerülve,

Körútjaidon lélek sem kószál egyedül

Kereszteződéseid tétlen tátognak,

Múzeumaidhoz lépcső nem vezet,

Üres lelátóid rendőrkordonról álmodnak,

A kültelki gödrök nem oltanak meszet

Sétatereiden ágtalan susognak a fák,

Hátsó udvarokban kutya sem vonít,

Őrbódéidnál sem vacognak bakák,

Rakpartjaid közé híd nem homorít

Pályaudvarodra nem döcög szerelvény,

Nem riaszt szellem, hogy felnyitná koporsója fedelét,

Plakátjaidról sem böngészhető szemelvény –

Ködsötét csendváros semerrelét

És szólt a ...

Amor transiens v. o.

I

A függöny, a lantzene, a fátyol –

Bár bizonyítják, a formákra vigyázol,

Inaid a forró húsba csomagolt egésznek

Míg nagy szívósságot adnak, szépségem kevesled

Hiába válok még puhábbá, engedékenyebbé,

Hiába tesz minden új fordulat szebbé

A bírható határig fel hiába rázol

belülről ugyanaz mindig újra rádszól:

tetőpontod tisztán belém ne helyezzed,

magad elveszettként kutamba ne vessed

amíg te formákra gondosan vigyázol

bennem holt az érzés, elvetéltet gyászol

II

Lőj, csak lőj rám,

Combomon, hajlataimban

Golyóid nyoma

Szagoktól párolgó,

Elszálló csoda

Belejöttem s vége,

Soha nem fogom

Elfogni a gyönyört

Gyötrő válladon

Kell, hogy kegyetlenkedéseiddel

Belém jöjj,

Belém lőj,

Lőj

III

Ebből nincs sok vissza,

Fekszünk, lihegünk,

Amit szereztünk, már

Nem is kell nekünk

Könnyű, szeretetlen testünk

Döntetlent üzen

Véres volt a nászharc

És nem koronázta győzelem

IV

A nyálka s veríték bőrünkre fagy máris

Viszonyunkban kevés volt transzcendentális

Ágyékon szúró lángszóró torkolattüze

Csapott fel közöttünk, s szólt a lantzene

Gép, még fiatal

Vér dörömböl a fejemben,

Gerincem tengelyen forog,

Ellenérvek csapnak össze bennem –

Aztán elül a dolog

Tüdőmet szivattyúk szopják,

Felmar egy repülő horog,

Álmaimat a mélységbe dobják –

Aztán elül a dolog

Mindent összedúlva látok,

A sík csönd zászlóként lobog,

Bolygópályák központjában állok –

Aztán elül a dolog

Inog még a kőalapzat;

Sínekből kötelet fonok,

Az ünneplés mégis elmaradhat –

közben elül a dolog

Fenyő

Reggeli fésülködőköpenyben

Áll a fenyő a néma csendben

Gyökereivel a hó alatt

Kéregápoló sók után kutat

Dús

Dús haját bontja rám,

nincs ruhája,

dereka hosszú hullám,

fülemre száll a szája

Dől felém,

illat húz feléje,

kelyhe kiárad elém

s én mély belsejébe

Dúl, harap,

boncol foga-szája,

döf, szabdal, farag

két vad csípőlapátja

Rév

Azt hallom, révbe értél

Aki birtokodba jut,

kézen fogod

Révbe értél. Több a kevésnél

Tudod. Arcodtól nem szabadulok

Mintha megint itt élnél,

Zenéről mesélnél

Közel lépnél. Zenéről mesélnél

Talán énekelsz. Hajad

bódulat párnája, lehellete

Bőröm feszül, sajog bele

Elengedem a hangom és a tiéd hallom

Nem hívlak, ne gyere. Légy vele

Az utolsó tulipán érzelmes búcsúja a kerttől

Hajolj meg, dús nedved vivő száram,

Bíbor tarajom a mohának adom

Elmút finomredős ölem dagadása,

Fonnyadt porzóimra szirmom nem csukom

Tudom, megül még a harmat

a népes nefelejcs kocsánytövén,

nektárjuk sorsáról kövér méhek vitáznak

s elfogyott mind az enyém

Szeretteim meztelen magházzal állnak,

Bibéjük pucér prémjén simít a szél,

Száraz hagymáik az ásóra várnak,

A humuszhoz hajlik minden kardlevél

Más pártákat majd lágy esők fodroznak,

Fenyőágak végén harsog a zöld,

Kóbor százszorszép tűnik fel a fűben

Minket majd nélkülöz a föld

Láva

Darázszőrszinű szemedben

mézszőke szénába-heveredés,

Bőrödre ömlő láva kalandja,

mezőn szőtt hálóba-keveredés

Mi nem

Nem lakomázunk, táplálkozunk

Nem rajzolunk, fényképezünk

Nem parolázunk, találkozunk,

Nem ölelünk, elélvezünk

Törpék

Míg törpék a fák,

csupa nesz az erdő –

szorongva hallgat,

mire felnő