Egyidejűségek

Míg jössz-mész a világban, érzékeled, mennyi különféle történik benne egyszerre. Ha élni kezded ezt a különféleséget, ez egyszerre csak különös gyönyörűség forrásává lesz. Járásod zenéjét hallod, ismétlődő periódusokban megy előre, egyszer szíveddel együtt felgyorsul, majd visszaáll a lépések alapütemére.

Most este van ebben a hegyek közti kis faluban, az ég alja még halvány tejként világít ott, ahol a nap már éppen elhagyta ezt a tartományát, de a csillagok már szikrázva ragyognak. Néhányan, egy irodából vagy üzletből most érnek haza autóval, lámpáik megszaggatják a sötétséget, abroncsuk a jeget és az útra szórt kőzúzalékot kaparja. A házak világítani kezdenek és becsukódnak ma estére, egyik ajtó a másik után. Már senki nem marad ezeken a körbejáró utcákon, amelyeken egymástól távolra szórva, kanyar után, fenn a domboldalon majd mélyen a pataknál az útra lógva vagy attól távol kerülnek elő a házak. Ha mégis jönne valaki, egy kutya megugatja, félhangosan, aztán hamarosan abbahagyja.

Ugyanaz a nap utoljára a havas hegyhátakra világít. A víz hóként jön vissza az égből. Hegyi levegő, fenyőszagú, a föld fenyők nevelésére jó. Az égboltot már csillagok szúrják át. Ugyanazok az emberek kevesen vannak és megbecsülik egymást, nyugodtak, összedolgoznak.

A patak hangos csörgéssel siet a Szávába, megkerüli a régi malmot, ott, ahol annak valaha a kereke forgott és lezúdul, bele a folyóba. A folyópartot fák szegélyezik. Csillagok és ablakok keveredő fényében éppen csak gyaníthatjuk a koronájukat.

Domboldalak meredélyén a magas gabonaszárítók üresen, nyeglén meredeznek. Elhagyottan is öntudatosak, a dombvidék nekik köszönheti egyéniségét.

A templom tornyán karácsonyi fényfüzér. Magasra szökik a falu legmagasabb dombjának tetején. Maga alá rendeli a falut s a hegyek felülről nézik. A torony is megőrzi méltóságát: órakor hangosan elkongatja az időt.

Itt épülő, ott omladozó nagyváros. Az Ibn Tulún mecsettől nem messze már sötét van és a levegő füstös ködtől tompa. A derűs öreg cipőtisztító dolgozik éppen először; ő veszi kezelésbe a fáradt hivatalnokforma férfi fekete munkacipőjét, majd utána a fia. A pár cipő bizonyára már több éve jár a hivatalba, az orra töredezett, a talp felvarrásánál színehagyott és sáros. Ők alapos munkát végeznek, műanyagtalpának mintázatából kivakarják a földet, nagy, partvisfej-szerű, hosszú szőrű kefékkel kefélik és előbb egy, majd más folyadékkal itatják át. A cipő gazdája egy sámlin ül, a talpa alá kartondarabot tettek, hogy ne a puszta kőpadlón álljanak zoknis lábai.

Ugyanaz a nap már nem hagy hátra a fényéből. A víz nagy folyóé, sivatagi érték. A levegő lehűlne, ha a beton nem volna még meleg. A föld aszfalt, pedig közel jól öntözött zöld. Az égbolt csupa füstös sötétszürke, rosszul elégetett kipufogógázoké. Ugyanazok az emberek itt igyekszenek európainak öltözni és úgy tartani magukat az utolsó kinyilatkoztatáshoz.

Állására gondol, mert hamarosan nyugdíjazni fogják és ő is a fiaira szorul majd. Bemegy majd hazafelé a mecsetbe, a kis mecsetbe, amelyik hazafelé menet útba esik a sarkon. Kék-fehér kupolácskája alatt várja egy félig leomlott nagy ház sarkán. Allah akbar.

- Kész van, szaidi. - rezzenti fel a fiatal cipőtisztító tisztelettudó szava. A férfi veszi az aktatáskáját. Befizetést igazoló nyugták vannak

benne: a házbér, a villanyszámla meg a betegségi biztosítás.A másik rekeszbe a meleg kusárit tette, nylonba csavarva, kis műanyag dobozban. Otthon fogja megenni, langyosan, amíg a felesége leveszi róla a mellényét, megoldja a nyakkendőjét és a lába elé tolja a papucsát.

A rizsföld körüli faluk fölött majdnem ugyanazok a csillagok szikráznak. Az éj itt is holdtalan, a víztároló körüli házakra pálmák vetnek árnyékot. Pikkelysorok futnak le rajtuk és vesznek a sötétségbe. Az asszony, aki csendben a ház előtt ül, elgondolkozva nézi a legközelebbi törzset. Nem is kell látnia, sok ezer pálmafát látott már. Tudja, hogy milyen, amikor a fiai felmásznak rá banánért, vagy levelekért a kunyhó fedelének kijavítására,ˇha a monszunszelek elszálltával eljön a tél.

Az asszony a sáljába burkolózik és lábfejére húzza a száriját. Ma a tenger felől fújt a szél és néhány csepp esőt hozott. Az eső ragadóssá tette a homokos földet és az asszonynak viszket a sár a lábán. Pedig amikor este az unokákkal bejöttek az ültetvényről, ő is lábat mosott.

Most alszanak, csak a szuszogásuk hallatszik, a legkisebb mintha álmában beszélne is.

Ugyanaz a nap már órák óta hagyja hűlni a földet. A víz a tanya saját kis tava, ivásra, locsolkodásra, fürdésre. A levegő borzongató, nem is szeretnek kinn maradni. A föld mindenütt a monszun utáni vizet gyűjti. Az égbolton minden éjjel ott világítanak a csillaggá vált lények. Ugyanazok az emberek egyhelyben élnek, a föld terem a víz nyomán, minden megy a régiben.

Az asszonyt körülveszi egész gazdasága, a bivalyok bódultan hevernek a víz partján, a kunyhó oldalához támasztva a két ócska bicigli. Kell az majd, amikor terhessége kivizsgálására a városba kell menni.

Ez lesz a hatodik gyereke, kislány a szíve szerint, mert Rádha, egyetlen nagy lánya már férjhez ment. Benne van már a korban, azért döntöttek úgy, hogy holnap bemegy a kórházba, és ha alkonyatig sorra kerül, megvizsgáltatja a magzatot.

Ez megnyugtató gondolat. Mielőtt elálmosodna, azon jártatja az eszét, milyen ajándékot illene vinni az orvosnak. Igaz, a vizsgálat ingyen van, de azért ezt így fogja fel mindenki. Meg kell hálálni a tanult ember jóindulatát.

Bankokon túl, egy beláthatatlanul hosszú meleg égövi strandon már csak egy fiú maradt a homokon. Próbálja a szemébe húzni a hálózsákot, annak azonban forgolódása közben a hányadékba lógott a széle és most undorítóan az arcába bűzlik.

Megint másként fordul, erre a csillagfény szúrja a szemét. Félálomban megdörzsöli, mire összekeni az arcát, a pulóvere ujjával kell letörölnie. Bűz, bűz a szájában, bűz a zsákjából. A lábánál el is ázott a zsák, beletalpalt vele valamelyik sörösdobozba, aminek a lé ottmaradt a fenekén.

Nemrég még itt gajdoltak mellette a többiek. Szörnyen fázni kezdett, miután kidobta a taccsot, azért bújt bele a zsákjába. Elaludt, mint akit fejbe vágtak, tán fel sem ébred, ha nem kell annyira szörnyen pisálnia.

Ugyanaz a nap most nem látható, a Föld egész súlyával takarja. A víz sósan nyaldossa a homokot. A levegő sós, langyos és csillagokkal teli. Az égbolt belesötétül a távoli tengerbe, északon város fénye derengeti fel. Ugyanazok az emberek itt elhagyják magukat, nappal hevernek, éjjel isznak és a csillagokat bámulják.

-Mit számit, ha be is hugyálok. – gondolja egy pillanatra, de aztán mégis elszánja magát, hogy fölkel. A torka is rohadtul ki van száradva. Nagyot pisálni, inni egy korty sört és megmosni az arcát, ehhez van kedve.

El is kezd felállni, csak hát meg sem mozdul, csak teljesen rosszul lesz a felkelés gondolatától. A gyomra emelkedik és süllyed, mintha hintában ülne, középen minden gonosz görcsbe rándul benne és a testét kiveri a víz.

-Az isten picsáját, ki van bukva az ember. – villan át nyomott agyán, surrogó-dübörgő fejfájás mögött, aztán csak elterül a hátán, akár egy döglött csótány.

Ott marad egy darabig, kinyúlva. A zsák valahogyan lekeveredett az arcáról és megcsapja a tiszta ég alatti tengerlevegő. Éjszaka közepe van, amikor a holdat az ég alján felhő rejti, majd ebből a szakadozott vörös felhőhálóból a tengerbe zuhan. A zuhanás gondolatától megint rosszul lesz, minden hullámzani és tekeredni kezd benne. Lélegzik, sokáig csak lélegzik, míg a tekerések el nem engedik a gyomrát, aztán óvatosan az oldalára fordul.

-Mi a picsa! – morogja maga elé. Az orrával tömény sós tengerszagot szimatol.

Tényleg ott van a tenger, az öntudatlan órák alatt a lábához kúszó dagály.

Kézzel és könyökkel a homokba kapaszkodva, centiről centire haladva elkúszik a vízig és megint arcra borul. Fülébe nyal egy felszaladó hullám és száraz torkának feláztatására ő is belenyal a vízbe. Émelyegve rándul össze a só ízére, ott, a fülére fekve erőtlenül köpi a szájából a sósvizet.

Reggel van már. A teraszra néző nagy üvegablak mögött ott az ég alja, a tenger és az ég határán: a tenger sötéten, az ég sárgán. Az ég alja fölött még ott lóg egy-két erős fényű csillaglámpa, de a nyitott ajtón át beénekelnek a reggeli madarak. Ott rejtőznek valahol a pálmalevelek között, vagy a bokrokon, vagy a fűben.

Csúnyán lüktet a foga helye, most kezdi csak érezni igazán. Együtt lüktet a langyos reggellel, a párnájával, a párás tengerparti levegővel. Zsibbadt lökés, éles szúrás, visszahúzódás, zsibbadt lökés, éles szúrás, visszahúzódás. Hiába fúrja orrát a párnába, ugyanaz marad.

Eddig tartott ki a fogorvos fájdalomcsillapító injekciója. Az ördögbe is, így nem lehet aludni. Szép kis pihenés, pont a vakációs hét kellős közepén.

Ugyanaz a nap egész évben a tengerből kel fel. Ez a víz bejárhatatlanul nagy, merülhetetlenül mély. A levegő a csomós levelű fáké és a madaraké. A föld szinte sosem látszik, benövi a dús, mindenütt tenyésző növényzet. Az ég kevés felhős és tiszta, szigetoszlopok közötti kék kupola . Ugyanazok az emberek még eltáncolják táncaikat és virágfüzéreket tesznek a nyakadba, ha dollárokat hozol.

Amikor felül az ágyban, kicsit kevésbé érzi. A falon bizonytalanul megjelent az ablakon hagyott redőny árnyéka, nádcsíkok fényből. Ül egy kicsit kábán, álmosan, aztán megint ugyanazt érzi, sőt, mintha most minden feljebb is lüktetne a fejében; feljebb, a füle fölött.

- Miért pont Hawaiin? – nyög fel magában, aztán feladja, nagyon bosszúsan öltözni kezd. Abszurd, nyári szabadságon egy langyos trópusi reggel küszöbén kialvatlan, csapzott testére vászonnadrágot húzni és színes ingbe bújva bekötni a cipőjét.

Ámde mégiscsak muszáj cselekedni, akár az önsajnálat, akár a fájdalom hagyta kevésbé aludni. Veszi a kulcsot az asztalról és kimegy a folyosóra.

Az álmos bennszülött portás meg sem mozdult a lépéseire. Mérgesen koppant kettőt a recepciós pulton. Erre az fölrezzen, először megrázva a fejét, mintha a kopogás zaját akarná lerázni magáról.

Aztán hirtelen fölpattan, fejébe csapja a tányérsapkáját és nyugtalan hangon kérdezi, úgyhogy nem is lehet tudni, hogy a szigeten beszélők furcsa hangsúlya, vagy a zavar miatt:

-Igen? … Jó reggelt, uram! Parancsoljon, uram! – és közben szánalomra méltóan pislog. Olyan bosszantó az egész, hogy ez még külön is fáj.

-Magának nem kellene ébren lennie itt a szolgálatban? – mondja ingerülten. – Úgy alszik, mint a tök, az ember meg egyáltalán nem tud aludni ebben a nyomorult üdülőszállodában. Fáj a fogam, hallja? – kiáltja úgy, hogy csak hadd zengjen ez az egész hajnali hall.

A motelszoba tolóablaka meg-megzörren, a réseken befúj a hideg északi szél. A lány fáradtan, mégis határozottan öleli magához a matematikaprofesszort. Az álom gyengülő hullámai már másodszor adják vissza a férfit a tudatosságnak. Fölkelt volna, mert vizelnie kellett, de nem akarta fölébreszteni a lányt. Amit érez, az hólyagjának és farkának a hosszú szeretkezés utáni kellemes ernyedtsége. Csak egyértelműen jön a hideg a hátára, ezért is fázik.

Hajnali fázás. Felkelsz, kimész a fürdőszobába, aztán visszaalszol újra. Erre gondol, aztán a délelőtti előadásra. Néhányszor már beszélt klinikus orvosok előtt, többször tapasztalta mennyire nehezen fogadják be a gyermekágyi csecsemőhalandóságnak ezt a nem determinisztikus megközelítését. Az autóban a lánynak is magyarázott erről, de ez nem volt olyan fontos, utána már csak csókolóztak és még vezetés közben az ölébe nyúlt.

Ugyanaz a nap az év nagy részében éget. A víz csak magasra helyezett fémtartályokból kapható meg. A levegő nappal olvadtra melegszik, éjjel keményre hűl. A föld nem marad egyhelyben porlik, a kórókkal együtt viszi a szél. Az égbolt képeslapokra és színes filmekre való. Ugyanazok az emberek itt alig szállnak ki az autóikból, így járnak enni, bámészkodni, templomba.

Visszavackolja magát a párnába. Azt az éjszakai látomást keresi, örökösen a lány száját, szétzilált haját a huzaton és különösen ziháló, borzongató, rekedt lélegzetét.

Ránéz. Vékony szája most is elnyílva. A levegő szabályosan jár ki-be rajta. Mit is jelent, hogy a légzés kaotikussá válik? A professzor személyesen még soha nem élt át ilyesmit. Ezt ismerte be most magának, miközben megpróbálja visszaálmodni magát, néhány órával vissza az éjszakába, mielőtt ez a lány levetkőzött volna, hogy őmellé bújjon a motel állott szagú lepedője és takarója alá.

Egy kamion robajlik el az ablak alatt, aztán egy megveszekedett gyorshajtó limuzin. A professzor bérelt Chryslerje kinn áll a faház előtt. Fehér, hideg, dértől lepett vasdoboz. Az elhúzó járművek keltette légáram meglökte a karosszériáját. Finoman elmozdult az alvázán, gyorsan elhaló lengésbe kezd, míg az arizonai nap lassan melegíti a motelt körülkaroló sivatagot.

A munka legvacakabb része a szemét összegyűjtése. A szerves szemetet, ételmaradékot a kis zöld konténerbe kell gyűjteni, a papírt a barnába és a fehérbe megy a nylon meg a többi műanyag. És ezek az irodai népek valósággal szarják a műanyagot. Az asszony nem is érti, honnan hoznak be naponta ennyi rengeteget.

Ugyanaz a nap itt táblaüvegen keresztül látszik. A víz hideg, nyugatra nyúló tenger, nagy hajók kikötője a felhőkarcolók lábánál. A levegőben papírszag és felkavart por. A föld drága és felhőkarcolók vastag tüskéivel van megtűzve. Ég nincs, nem látják, felül, ahogyan alul is, szintek, emeletek. Ugyanazok az emberek lifttel jönnek fel és idezárva töltik a teljes világos nappalt.

Az ételmaradékot még gumikesztyűben is utálja megfogni és az egész egy merő hajolgatás. Kétszázhat íróasztal, meg a konyhai szemetesek, meg a nyomtató helyiség, meg a lépcsőház. Nem beszélve a bűzös, tömött hamutartókról a lifteknél kijelölt dohányzósarokban. Pedig már rendelet van, hogy a Societé munkahelyein nem lehet rágyújtani, de hát érvényt, azt nem szereznek neki.

Ilyen dolog ez, Bengt is lebukott a múltkor iskolai rágyújtás miatt és neki be kellett mennie a tanárához. Az a fiatal, kékszemű tanárember nem valami szigorú különben. Egészen más, mint Abilio tanár úr, aki a Rosalitát matekra tanítja és a lányok mind szerelmesek bele. Egy ilyen szemüveges, komoly férfi, aki pálcával fenyegeti a haszontalan lányokat, az persze teljesen más. Persze, hogy a tévébe találnak megfelelő tanárt, akit mindenki megnéz.

Aztán jöhet a dolog szebbik része. A takarítógép szinte magától gördül a padlószőnyegen. Az egész szintet betöltő irodaterem utcáit szinte álmában takarítja, mire visszafelé jövet a terem feléig ér, az előző, tiszta sáv már meg is száradt a felszínen. A liftek felé közeledve a nap a szemébe tűz, lapos sugarakat vet végig a hosszú folyosón, nyugodt kék szőnyegen és a takarítóasszonyról félteremnyi árnyékot rajzol.

Az asszony reméli, hogy aznap nem lesz havazás. Megígérte ugyanis, hogy délután elviszi a fiát a sítáborba, így nem kell az iskolabusszal mennie. Bernt ki nem állhatja a buszozást: ha olvas, felfordul a gyomra, ha nem olvas, unalmában túleszi magát valamelyik hátsó ülésen. Mindig a hátsó ülések egyikéről integet, amikor az iskolabusz a házak elé gördül, a talpraesettebb gyerekek gyorsabbak nála – mindig elfoglalják az első helyeket.

-Ha legalább a síelés jól menne neki – mert egyébként a sportokban nem jeleskedik. Hiszen norvég az apja, csak örökölt a vériben valamit - vigasztalja magát.

-Na jó, ezt a sort ma kihagyom. - Olyan régóta dolgozik itt, hogy tapasztalatból tudja, a délelőtti ellenőrzés során meddig jár hátra a teremfelügyelő. Különben is jóban van vele, a takarításra ritkán van észrevétele.

Szép tiszta ilyenkor még a levegő is, nincs itt senki, az a kevés por a levegőben jól meglátszik a korai napfényen. Az a jó, hogy amíg ő ott van, az emberek nem járják össze az egészet, minden reggel így hagyja itt, kéken, szépen, rendesen.

Jég. Jégboltozat, jégfal, jégpadló. A vadász kimászik a medvebőr alól, kialudtan, orrát még egyszer az asszony orrához dörgöli, mosolygósan, a szeme is mosolyog. A szellemek azt mondták, amíg aludt, hogy ma nyüzsögni fognak a halak.

Belebújik a szőrmék alatt felmelegített ingébe, magára veszi valamennyi szőrmeholmiját: bekecsét, nadrágját, sapkáját, csizmáját, szőrös kesztyűjét. A sok bundában éppen hogy kifér a nyíláson.

Ugyanaz a nap alig játszik szerepet. A víz mérhetetlen vastagságú páncél, fagyott fehér. A levegőben nincs semmi, aminek örülhetne az ember. Van. A földet nem ismerik, kivétel. Rövid időre válik megsejthetővé, mögötte a Nagy Szellem egészen közel lehet. Ugyanazok az emberek megtanulnak együtt élni a hideggel és van bennük melegség.

Kiegyenesedve a napsütés majdnem belevakít a szemébe. A nap felkelt a mai rövid egy-két órájára, fénnyel tölti be a csuklya prémes szegélye és a bekecs felhajtott széle közötti rést.

A vadász a napi lék felé indul. Csákányt visz magával, hogy feltörje a tegnap óta odagyűlt jeget.

Kesztyű nélkül nyúl majd a vízbe, a kezét minden zsinór kihúzása után a testén viselt fókabőrhöz ütögeti, hogy valamennyire felújítsa a hidegtől gyorsan bénuló vérkeringést.

A püspök úr a könyvtárban ül, a bort is a sarokba állított kisasztalra kérte. Ilyenkor, amikor a köriratokat fogalmazza, nagyon zsémbes tud lenni, a titkár már tapasztalta, hogy ilyenkor jobb az előszobában maradni.

Késő van, lenn a téren csak az a sok víz meg sár, háborítatlan, az előbb a székesegyházat is bezárták.

Legyen hála az úrnak, hogy ez a hivatása, a szentbeszédek meg egyházmegyei elszámolások kidolgozása. Mégiscsak anyjának köszönheti, hogy beadták a narbonne-i szemináriumba, különben ma ő is a Peugeot-nak vagy a telefongyárnak dolgozna, mint Jean-Pierre és a húga. Nekik persze este nem kell a főnökükre várniuk, viszont hajnalban kezdhetik a munkát minden második héten.

Ugyanaz a nap hetek óta nem mutatkozott. A csatorna felől újra és újra jövő eső a víz, ónos vagy csak dermesztően hideg. A levegő nyálas köd, tapadóssá teszi a földet. Az égboltról már-már lemond az ember, ez az év legcsúnyább része. Ugyanazok az emberek itt fűtött lakásokban gondolnak Istenre és korán lefekszenek.

És mekkora istencsapása a korai kelés, ilyenkor télen, mikor az ember még napközben is utál kijárni az utcára, annyira sokáig tart, amíg felöltözik és ki sem mozdulhat az esernyője nélkül, még akkor sem, ha csak a püspöki palotából a St. Vincent parókiájára megy át.

A titkár az üvegajtón át figyeli az öreg főpapot, ahogyan bal kezével a reverendája oldalát hajtogatja. Felcsippent egy tenyérnyi darabot és ujjnyi csíkokat hajt egymásra, gondosan, jó tenyérnyi hosszan, mintha derékban szűkítené a ruháját. Aztán elengedi, lesimítja újra, néha meg a másik oldalon csinálja ugyanezt. Elképzeli azt is, hogy levarrja a hajtogatásokat és nem tud kibújni a reverendájából. Ilyenkor az anyjára gondol, hogy egy vékony, hegyes ollóval gondosan felvágja és kihúzza a szálakat, hogy este levetkőzhessen és aludni mehessen, miután gyorsan hálóruhába bújt.

Most este van ebben a kis szlovén faluban. Járásod zenéjét hallod, ismétlődő periódusokban megy előre, egyszer szíveddel együtt felgyorsul, majd visszaáll a lépések alapütemére.

Lépéseidben érzékeled, mennyi különféle történik ebben a világban egyszerre. Ahogy mész, veled van egyszerre nappal és sötét, hideg és fülledtség, délelőtt és este. Benne te és az emberek, benne ebben az egyidejűségben. Más idő, más emberek, más gondok. Mész benne, lépéseid alapütemére. Élsz.