Hang nélkül, mint az automaták. Egyforma fehér öltözékben fiatal férfiak sora a szentély bejáratánál. Mindenki a lemenő napot figyelte. Körbejártak a falon belül. Odaértek a lantos alakhoz, aki alacsony trónszékfélén ült, azonos fehér köntösben. Meghajoltak felé és a helyükre mentek.

Trónszékféle, megemelt kőzsámolyon, az Isten szentélye előtt. Az anyjára tört kígyószörny legyőzője. Ebben városon kívüli szentélyben, a szentély mélyén fürtös szobra áll. Az Isten az északi szél birodalmán túlról jött Isten. Az idős férfi az emelt széken feléje fordul, kezében hangszer.

Héliosz, szekerén, egy nyugati domb vállára nehezedett, majd a láthatár alá fordult. Ekkor, pontosan ekkor zendültek meg a lant húrjai. Ez a lant mindös?- sze két összhangzatot játszott, hosszan, pontosan, kitartón. Először négy, majd két húr egybehangzásából. Finom, szabályos húrzengés az ég fordított rézüstje, a felrakott falak között, a földön ülve, szentély bejárata előtt.

A fiatal férfiak elmosolyodtak, arcukra arany derű költözött, felidéződő harmónia fénye. A tücskök, akik már a nap leszállása előtt rázendítettek recsegős cirpelésükre, most halkítottak, ütemet váltottak, hozzáigazodtak a lant szavához.

Az a lant csak ismételt, zengett, egyenletes összhangokat gördített körbe, át a füleken, fejeken, szíveken. Az Isten szentélye előtt az ibolyaszínű levegőben oszlopcsarnokok jelentek meg, nyilvánvalóan fölépültek a körben helyet foglalók háta mögött. Az oszlopcsarnok mögött sima márványfal sejlett fel, festetlen-tisztán, fehéren. A tető alatti szegélyen fríz négyszögletes görög csigákból. Azok a frízek is egyértelműen futottak körbe, visszaértek, pontosan beletalálva kiinduló önmagukba, mint a lant számított hangjai. A zene, most már az ég távoli feléről, szférából szállt, rákötődve a fiatal férfiak szívére.

Fesztelenség járt végig a körön. A férfiak kezei egymáshoz értek, simogatták egymás hátát, bolyhos karját, hosszú, leengedett fürtjeit. Nem fordultak egymáshoz, a szemek a körben szembeülő felé néztek, aztán lassan lefelé, a kör közepe felé fordultak, ahol egy felfelé fordított rézüstről már eltűnt a Nap visszatükrözött fénye, rézrozsdás, majd földszínt kapott. Az üst köré rajzolt körökön lámpások fénye, lassan mind felélénkült, ahogyan a fény a tengeren túlra vonult.

A fiatal férfiak egymás kézfején simítottak végig, azután mindenki összekulcsolta a kezét és lehajtott fővel, csukott szemmel befelé beszélt. Arcvonásaik kisimultak, izmaik minden feszülése elernyedt, talpaik, tenyereik kiengedtek, ujjaik nyújtottak, szívük lantszóra vert.

Most magától értetődőn, ideje telt, elhallgatott a lantszó. A megemelt kőlapról a lant idős mestere, Mnészarkhosz fia lelépett és összetett kezeit, egyszer, kétszer, háromszor majd négyszer az ég felé emelte. Egyetlen szótagot mondott, énekelt kitartva az utolsónak zengett húr hangjának magasságában, hosszan, hosszan elhúzva, egyre szelídülve, amíg csak tüdeje engedte.

A csönd teljes lett, egyenletes, selymes lélegzés mellett. A Krotón felől jövő út mentén téblábolók távoli beszédfoszlányokat hallottak, elrúgott kövek gördülését, pajzs kondulását.

Ők, külső tanítványok, még nem gyakorolták magukat a hallgatásban. Fegyvert, sisakot, lenvászon ruhát már nem viseltek, sarutlan lábaik szokták a föld porát és igyekeztek kevesebbet gondolni a kecske- és birkahúsra, hogy egyszer majd sajton, növényeken, gyümölcsön éljenek és odaállhassanak a lantot zengető mester elé, így szólva:

- Másik életben már nem élek, kérem, hogy a második körbe lépésem napját jelöld ki.

Álltukban egymásra támaszkodtak, egyik lábukról a másikra álltak, jobbra-balra léptek, egymás fülébe sugdostak. A határozottabbak közöttük olykor lepisszegték őket.

Bizonytalan mocorgásuk nem ért be a szentély előtt csendből, körökből, harmóniákból fölépült rendbe, ahol most két sarutlan fiatalember állt fel a kör szentély felé eső oldalán. Egyikük középre ment, parazsat hantolt ki az üst helye alól. A vörös parázs valamit megmutatott az arcából, szakálltalan, ifjú arcot. Parazsat fújt, markából szalmát, száraz kóró törekjét vetette rá és lángot dajkált fel. Az a láng a mester lábánál magasodott fel, sziszegett, pattogott, majd zúgni kezdett. Ő, maga alá húzott lábakkal, perzsa módra a puszta földre telepedett, arccal az északi szél háza felé.

Előbb egy kosarat hordtak körbe és minden ülőnek kenyeret adtak, aztán a vállukon körbehordott tömlőből víz, olajbogyó és sajt került mindenki elé. Gondolataikat evés közben is összefogták a csillagok szféráinak abroncsai. Megjelenésüket várták, hogy felderengő fényük átszúrja az égi félgömb sötétülő falát.

Mire megmerevedett az esti ég, a földre kővonallal rajzolt szférákkal együtt eltűnt a lámpások fénye is, elfogyott, kihunyt. A rézüst a közepében, a sötétben, láthatatlanul, belülről felkerült az égre, őket körbefogva, befoglalóan, a fejük fölé.

Közeli lépések, saruk surrogása a taposott úton, majd bronz pendülése. Előbb csak egy lándzsahegy, egy sisak az alacsony kőfal fölött. A külső tanítványok utat engedtek a fegyvereseknek.

Amikor a lángok már az álló férfiaknál magasabbra szálltak, a fegyveresek, felemelt kétélű karddal a kezükben, pajzs mögött elindultak befelé a szentély előudvarába. Vékony sorban át a kapun, majd kettéváltak. Körülfogták, körbevették a kiemelkedő kőlap mellett lángoló tüzet és a mellette sarkaira ült öregembert. A fehér ruhás öregember, Mnészarkhosz, a gemmavésnök fia elhallgatott lantját ölében tartva, nyugodtan nézett rájuk. Szeme talán káprázott, hunyorgott a tűz fényében, ám szemei körül a sok derűs ránc még egyre mosolygott. Nem hajtotta meg a nyakát, fejét egyenesen feltartva a betörők arcába nézett.