Máris nagyon hideg van. A Nap Mindenszentekkor adott meleget utoljára. Rossz a cella kövéhez érni, keserves a szalmazsákon lenni, a kórusban állva elhidegedni. Matutinum után a testvérek mind visszaalszanak. Prímásra ólmosan fekszenek, sok az elkésés. Ilyenkor a földre vetik magukat és olykor még a prior intését is elmulasztják. A csehföldi Jan alva maradt a refektóriumban. Bökésekkel kellett felébreszteni. Két fiatal testvér nevetgélni kezdett, bűnbánatkor ott kellett állniuk vele. Johannes is nevetett volna, aztán mert valami benne a regula ellen beszélt, még keseredettebbnek találta magát.

Nem maradtak levelek a fákon, a törzseken vizenyős köd vagy a ködbe fúló napsütés váltakozott. Szigorúbban bezárkózott a kolostor, a portariusnak nem is akadt dolga naphosszat, aludt kis szobácskájában, legfeljebb felébredt volna a kapu harangjának szavára.

Korán megfagyott a föld, az asztal már nem látott friss zöldséget. A gyümölcs töppedt maradék szőlő, alma, aminek máris puhult a héja. A potum caritatis újbor rendesen ki sem forrt még, tükre nem tiszta, leve a gyomrot égető.

A fagy a lectiót is dermeszti. Johannes a vastag falba vágott ablakhoz húzza az olvasóasztalkát. November havában a prior neki az olvasást a labor idejére is engedélyezte. Harmadnapja nem sütött be a nap, mégis igyekszik most olvasni, amikor elkerülheti a mécses meggyújtását. Most egyszerre két helyen volt: egy cellaszerűségben, amelyet a két szomszédjától palánk választ el, melyen imádság, szellentés, mozgás egyugyanúgy áthallatszik és az intellectus általa felfogható határán, ahol Petrus Lombardus sententiái Mária szeplőtelen fogantatása útján vezették. Valahol a felfogható határán homályos jelenések a fejében: anyjáé, kötényben, Annáé, Mária anyjáé, a méhé, amely valahol ott rejtőzik az asszonyok hasában, az elképzelhetőség határán, ahonnan a méhnek olyan gyümölcsei, mint Johannes Woanders és körülötte mindenki más is napvilágot látott. Szívén valami halvány méz folyt át az asszony méhének, az immaculata conceptio gondolatára, mely subtilissime Mária keveset sejtő ölében lefolyt. Jött a hideg a hátára, hiába kanyarította rá lodixát. Letérdelt és elmondta a marialit:

"...contemplare et mirare eius celsitudinem:, dic felicem Genitricem, dic beatam Virginem!"

Máris szúrós fagy kúszott fel a térdén. Deres erdő, vékony, friss havas gyalogút, amelyen az ember mezítláb megy előre. Ha jobban odaüti a talpát, keményebben érzi a fagyot, mégis melegíti egy szúrós zsibbadtság, lépését is jobban szaporítja. A havas avar rátapad, lehull, vándorol, csontjai lassan kihűlnek...

Quasi-cellája máris sötétedett. A menynyezet ívébe durván illeszkedő elválasztó fal vesztette először színét, gyorsan fordult barnából feketébe, csomói körül valami gonoszság ábrázata derengett. Johannes keresztet vetett és félelem fogta el. Közelebb ment az elválasztó falhoz, jobban megnézte és rátette a kezét. Nem várta, csak félte valami gonosz, valami rontó leheletét, a deszka száraz volt, kemény és élettelen a tenyere alatt.

Megint keresztet vetett. Lehajolt, hogy a fohászkodás közben lecsúszott lodixát visszavegye a hátára.