A patak fut, a kerék forog. A hátamon fekszem a fűben. Az ég kék felettem, napsütés, heve nélkül. A bőröm a vérem ott a helyén.

Matilda ott van mellettem, darabideje már, nem tudom honnan, s hogyan jött, le a levegőből vagy át a réten, mely olyan tisztán zöld és feküdni rajta a hátamon annyira jó. A lányka fehérben jött, fehér cipellőben, a fű felett járva, fehér szalagok a bokáján, a ruhája ujján, fehér gyöngyök a nyakán. Nem barna rajta csak a haja, hajót süllyesztő színű a szeme. Látása lék a hajómon, felborulok, elsüllyedek, hajóm szétzúzódik annak mélymeleg fenekén.

Matilda már tudja, ha meg nem is mondtam neki, hogy megegyeztem az apjával. Ezer tallért kap a molnár. Háromszázat már átadtam foglalóra. Egy kis fekete ládikában vette át, élére állítva sorakoztak benne az ezüstpénzek. Minden tömött sorban ötven, fölöttük mégegyszer ugyanennyi. Nyugtalanul a szobámban tartottam őket, a ládikát kulcsra zárva, az ágyam alatt. Most jó, hogy már nincsenek nálam.

Még hétszáz tallért váltóra kapott meg, a salzburgi Steinhauserhez szóló váltóra, ezt akkor kapja meg, ha a császár számvivői a fuvarosoknak a húsz szekér liszt árát megadják. Húsz szekér, hússzor másfél tucat zsák. Rengeteg liszt, fehér búzából, világos rozslisztből keverve. A császár hadban, nekünk nincs más dolgunk vele. A molnár fogja a váltóját, elolvastatja a plébánossal, a patikáriussal, talán a várba is felviszi. Ilyenkor bizonytalan a német nyelvben. Róza asszonynak majd szlovénre magyarázza:

- Adassék a váltó bemutatójának, Jocher úrnak a császári hadi számvevőszék szállítójának a kincstár terhére 281 fennálló követelt ötezer tallérunkból hétszáz, a salzburgi püspök úr őkegyelmességének pénzverdéjében vert répás tallérban…

Molnár uram asztalához ültet, lapogatja a vállam, megkérdi hogylétem, meg hogy az új vagyont most majd hogyan használom, leányát miből tartom. Mondja majd, reméli, kiköltözésünkre minél később kerül sor, hogy lányával még sokáig maradok fedelük alatti vendége, hogy a szobám melletti kamrát is a mátkapárnak adná, hogy azért hónaponta csak egy tallérral kérne többet, meg hogy az őszi őrlések alatt a számadásnál megint számítana rám...

Matilda ott van mellettem, fehérben, tisztára mosdatottan, tiszta, illatos, barna hajával, még nem kontyba fogva. Arca egész szépsége rám sugárzik, ilyenkor körül kell jól néznem, hogy lássam, magunk vagyunk-e a réten, hogy biztosan tudjam, arcának szépsége másra, avatatlanra nem ragyog, akitől látását meg kell védenem, el kell zárnom, mert ő már az én házam népének első hozzátartozója, és az utcára, templomba, mások közé már csak lefedett arccal eltakart módon, magát meg nem mutatva járhat, mert ennek így illik, így helyes, így rendelt lennie.

Matildával együtt ülünk a padon a molnár városi háza előtt, mikor a plébános urat látjuk közeledni. Miattunk jön, mi hívtuk. Velem akar beszélni, a férfival. Ki vagyok, honnan jöttem, miért viselek kerek fejfedőt s kaftánt, miben hiszek. Vissza kell térnem az anyaszentegyház keblére. Nem sokat számít az már, beír majd egy könyvbe, amit ő vezet ennek a piacot adó városkának a lakóiról, ő írja be a születéseket és házasságkötéseket. Megnyugtatom, ráveszem majd, hogy beírjon, meghinthet szentelt vizével, bűneimet elősoroltathatja, majd feloldozhat alóluk és odakerít az egyházmegye hívői közé. Formulákat mondok utána, amilyen nyelven kívánja, és vasárnaponként Matildával, gyerekekkel, szolgákkal és szolgálókkal megyünk majd az Úr felmutatására. Ez az ő durva értésük, úgy ahogyan van, meghagyom. Tudom hol van Isten a szívben, aki Egy, ha egyedül ülsz a réten, egy árnyas fa tövében, és elmondod imádságképpen: lá iláhu ill’ Allah. Tudásom az enyém, engem vezet át az életen, magamnak táncolom, magamnak énekelem. Lássanak magukénak, fohászkodom, nem kell segítség nem kell, megyek át az életen és Matilda fogja majd a kezem. Háznép, tekintély, jómód vesz majd körül, kinyílik Matilda szépsége. Bőre tejes lesz, hiszen nem kergetik a napra, csípői teltek, combjai asszonyi erővel dúsak, mert szül, házat visz és férfit boldogít. Hányszor leszünk együtt a hálókamarában...

A plébános úr faggat majd a teológiából, hiszem-e az egy s örökkévaló Istent, ismerem-e a parancsolatokat, a szentek dolgait, értem-e a Háromság misztériumát, a Megváltó szenvedését. Mindezt megkapja tőlem s még százszor annyit s szívem túlcsordul majd derűvel-vidámsággal. Igazi boldogság ez, jól érteni, amit más ember hallani akar és fülébe mondani, hadd bólogasson, fakadjon mosolyra, nyújtsa kezét és mondjon hozzávalónak, párjának, társának, övének, közeli övéi egyikének. Száz hangom közül egy az ő nyájáról béget és Matildát, a legszebb lányt - virágot virága teljében nekem adják. A plébános úr mifelőlünk mondja majd a misét, karingben, stólában, ő teszi egymásba kezünket.

Megmutatják nekem Matilda hozományát. Ott ülünk a molnár városi házában az udvari boltív alatt. Matilda sifonérját két emberével hozatja ki a molnár és ott lesz Trisa asszony, ünneplő szoknyában, ülve közvetlenül a nagy láda mellett. Felnyitják a ládát az ő nagyobb tisztességére és Matilda mindent kivesz és anyjának ad majd, és megnézünk minden egyes darabot és Trisa asszony nevetéssel könnyes, elmondja mi az, hogy készült, miből van, miért mennyit érhet, aztán megszámláltatik és visszakerül a helyére minden ing, kendő, rokolya és pruszlik. Aztán végig kell néznem az edényt is, tíz tálat, főzőkanalat, fakanalat, leveskanalakat, guzsalyt, asszonynak való kalendáriumot és ékszert és csak én fogom tudni, hogy Matildát már nem gazdagíthatja kelengye, nem szépíti ékszer és minden tárgy amit levesz engem, kedvesét, kérőjét, férjét elgyengít, némít és lefegyverez.

Aztán a molnár is elmondja dolgát, élete küzdelmét, vagyona származását, hogyan s miként tett félre megmaradt lányának, mit kapott volna fiuk, ha el nem veszítik a püspök szolgálatában s hogy két kis testvére még a gyermekágyban elhalt. Ő, molnár uram küszködött egész életében és most erényes, szépséges, kistafírozott leányt kapok, életem valóságos boldogságát, meg sem becsülhető kincsét. Kéri azért, hogy számláljam elő vagyonomat, tudassam származásomat és egymásért felelős jó polgár módjára részletezzük és foglaltassuk jegyzővel írásba házassági kötésünk feltételeit legjobb szándékaink szerint.

Mindenkit eltöltenek a nagy és derék szándékok, én pedig koromhoz méltón és erőmhöz mérten figyelni próbálok. A vég vásznak, telkek és pénzben adott hozomány mögött csak Matildát látom mellém feküdni a hátsó szobában, a gyertya elfúvása előtt, alkonyat után.

Mennyit kell még ővele magával szólnom, hogy együtt lássuk házi jövőnket, terveinket, gyermekeinket, hogy megtudhassam, szívlel-e, elfogad-e, jól fogad-e engem, messziről jött, idegen szakállas, különös ruhás barnult arcú férfit, hazájában ismeretlen tudások tudóját, távol föld idegenjét, messzire vezető út bejáróját. Hallgatnom kell hangját, ügyelnem véleményét, nehezen bújik elő, szemét lesütve, pillantását főkötővel zabolázva, magát az illem szerint is soká kéretve. Hallgatnom asszonyi balgaságát, a gospodicnának oly természetesen fejébe ojtva, ahogyan a magot a földbe, a kenyeret a gyomorba vetik s a héját-szemétjét a szemétdombra hányják. Így kerülnek butaságok az ő formás fejecskéjébe, fülén bejutva, zsenge szívén megtapadva.

Matildával ülünk a kispadon, szeme az utcán, mindenki láthat és én végighallgatom, amit lánybarátok, nénék, mindenfajta rokonság fejébe ültetett, míg én a közelébe értem; ünnepek folyásáról, betegségek áthárításáról, szentek meghallgatásáról és a szerelem tisztességéről.

Tudja majd, verbatim, hogyan traktálja, kényezteti, viseli asszony a férjét és én előrehaladva amaz éjszakához, vele az elsőhöz annyi sok között hallgatom majd. Megkérdem, szívlel-e, elfogad-e engem, kezét kérem és derekát érintem, hogy elhúzódhasson és szemével nyelve előtt oly rengeteg idővel, beleegyezéséül jelet adhasson. Jelet, amely nekem szól, sötétben fénylő szeméből, jövőmet először megígérőt, boldogságomat felderengetőt.

Épületbe lépek be Matildával, kud majka sama je ulazla, mélyen lehajtott fejjel mind a ketten. Nem nézhetünk az emberek szemébe, nem nézhetünk egymás szemébe, fogódzkodunk egymás kezébe. Megyünk, idem, befelé. Kinn, hátunk mögött hagyunk mindent, ami szúrt, a gáncs, szálkák kívül maradnak. Nyikkan a kilincs, tárják az ünnepi, térre nyíló főkaput. Két súlyos szárnya utat enged. Mögötte nehéz függöny száll le, bársonya hátára veszi, megállítja a kinti fényt.

Haladunk előre, homály szövődik fejünk felett és a csillagokkal szikrázó mennyezetről háló ereszkedik ránk. Puha hálószövet vesz körül, a firmamentumon a fények távolra kerülnek, parázslanak csak, derengenek. Párában, homályban elvész minden szilárd körülöttünk. Lépésem Matildával hullám, fel és le hullámzik előre, hosszú, befelé haladó folyosón.

Szemem lezárul, kezemben van látásom. Bőrömmel fogom fel haladásom. Test édessége érint, könnyű páráját orrom issza, homlokom fölött illat lebeg.

Még fordulok egyet, inak halk zsörtölődésével, majd egymásbamerülnek az irányok. Nincs hová tovább. Mély öbölbe, nedves ölbe hívnak. Bejáratához érek, fejem utolsó mozdulatával elfogadom a helyem. Simogat minden, átbocsátom testemet. Finom ujjak szétcsomóznak, elfekhetem.

Vagyok, vagy, vagyunk Matildával. Összefolyt velem. Egy szívünk dobog, egyazt a levegőt szívjuk. Magamat szeretem benne s ő jó magához rajtam át.

Vérem, véred, vérünk. Egymásba keveredve, magunkat, végre, egymásba veszítve.

Lágy, körvonaltalan, szétterült egészen. Ezért sóhajtoztál, ide törekedtem.

Minden itt van, Johannes és Matilda mindenütt ott van. Karomban, karodban minden ott van.