Jacques és Gilbert Carcassonne-ból érkezett, Brian a csatornán kelt át, a két Barbariano fivér Douzenból lovagolt napokat. A Ciprusról és a Szentföldről érkezettek a nagymestert kísérték. Utoljára, velük együtt sem voltak tízen. Gondoskodtak lovaikról, helyet kaptak a közös dormitóriumban, a kápolna kerek kupolájára néző ablakok alatt. Az újonnan érkezettek találgatásra kényszerültek. A komturoknak küldött levelek nem sokat magyarázkodtak: -Küldjétek Armand és Guillaume da Barbarianot a rend nagyobb javára?- A Szent Sírtól távolra visszahívott lovagok katonai feladatról nem tudtak, sem szolgát, sem más laikust nem hozhattak magukkal. A tengeren érkezettek elmondták, hogy a nagymester egész úton hűvös hallgatásba burkolódzott. Három kísérőjét az utazás biztonságára, a harcban forgottak közül választotta ki. Beszéltek pápai legációról, mások tudni vélték hogy a nagymester titkos belső tanácsnoki kamarát alakít, uralkodó módjára.

- Én azt mondom, csak rendtagok toborzásáról lehet szó. A vendeknél, az Oderánál, vagy valahol a portugál vagy az aragón királyságban fogunk megint a templomban prédikálni, a Bocsánatot és Bernát reguláját megismertetni. Katona kell, lovas, íjász, a jeruzsálemi királyság szinte néptelen, egy frankra tucat zsidó és öt tucat pogány jut. Még Salamon templomát sem tudja a rend bizton védeni. Meglátjátok, kiállunk a templomkapuba és ezt kiáltozzuk: Dicső a Kereszt alatt harcolni, és aki elesik, rögvest az Úr színe elé jut! Alkonyat után a fegyverkamra ajtajában üldögéltek. Robert a kardja vértcsatornáját tisztította, Brian egy zablát egyengetett. Orrát ujjával vájva, kinyújtott lábbal ült mellettük az idősebb Barbariano. Többnyire az ő szája járt.

A reggel a testvérek között a regula szerint való volt, mint minden többi a rendházban. Várakozással telt csendben ették végig a reggeli étkezést. Húsos nap lévén kásájukhoz nem kaptak szalonnát, csak a kenyeret mártogatták disznó olvasztott, pörcös zsírjába. A hideg túrót nem sok örömmel harapták. Sok jutott a szegények alamizsnájára. Két laikus testvér nagy füles dézsába rakta a maradék kenyeret és zsíros tehéntúrót, hogy a kapu előtt várakozó nincsteleneknek vigyék.

A kereszt alatt a nagymester oldalán két ismeretlen lovagtársuk ült és némán részt vett az étkezésben. A melegedő tavasz már belehelt az ablakokon. Sugarai felragyogtak egy fehérchlamys hátán és vállán, nyírt szőke vagy ősz üstökön. Magas, kongó hangján egy nagy ádámcsutkájú, dülledt szemű laikus testvér olvasott fel az evangéliumból. Barna kámzsáját olvasás közben is fején viselte. Az olvasás bevégeztével senki nem mozdult vagy sietett megtörni az „Isten igéje” visszhangját. Még ébredés előtt a dormitóriumban alvókat egy másik kámzsás laikus járta végig. Nesztelenül, gyapjúharisnyában lépett a kövön és figyelmesen vizsgálta az arcokat. A Troyes-ba hozott lovagokat mind szelíden megrázta, úgy ébresztette fel, majd a fülébe súgta:

- Salamon templomának szegény lovagjai nevében ébredj jelentős napra testvérem. A Nap a Bakba lépett, új munka kezdetének idejét jelezve. A magister magnus parancsára tertium után lovon, kopja és vértezet nélkül várakozz a rendház kapujában. Tedd a dolgod, legyen hallgass a neved!

Így hát kilenc könnyen öltözött lovag paripája kapálta a földet a Provins felé vezető útra nyíló kapun belül. A kapuőr mintha nem is látta volna őket, háttal az udvarnak, az útra meredve állt a kapu fölött. A kapubejáróban a falnak támaszkodva ott lapult az ébresztőt hozó laikus testvér, arcát most is csuklyája takarta. A nagymester és a troyes- i komtur lovát lovászok tartották. Velük együtt két más lovas, a reggeli étkezés két vendége léptetett elő. Mind a kettő hosszú barna köpenyt és csuklyát vett magára. A nagymester felemelkedett a nyeregbe és megszólította a lovagokat:

- A Nap a Bakba lépett, új szolgálatotok kezdőnapja ez. Rejtsétek lovagságotokat egyszerű köpeny alá és kövessétek Hugo testvérünket.

Maga Hugo osztotta szét lova nyergéről a barna öltözeteket. A reggeli laikus testvér már húzta is befelé a kapuszárnyakat és a csapat kiügetett az útra.

Tavaszi esők duzzasztotta, mocsaras vidékre jutottak. A rendház mögötti kallóföldeken át hamarosan sártenger következett. A nádat, sarat, elázott földet néhol nagyobb vizek, morgue-ok tarkították. Vizükben szikrázott a nap és meggyűlt fehér felhők tükröződtek. Szénégető kunyhója mellett haladtak el. Három rongyos alak álldogált előtte. Az egyik asszony, karjára kötött gyermekkel, két másik, hatalmas szekercével a kezében. Boksájuk nem messze fuldoklott a hátuk mögött, fáradt fekete füstöt eregetve.

Hugo, aki ismerte errefelé a járást, többször is megállt, hogy a sáron át kászálódó társai követhessék. A lovak marja hamarosan ragadt a sártól. Olykor megbokrosodtak, s csak erős sarkantyúzásra voltak hajlandóak előre menni. Az út a La Barse vize fölött kőhídon vezetett át, vezetőjük azonban a híd előtt belépett az ázott tavalyi gazba, és a folyó magas partján az erdőbe vezető ösvényre tért.

Ébredt a természet, a lankák zöldültek a víz menti horhosokon. Aztán elhagyták a folyót, egyre sűrűbb erdőbe értek. Gázlókon vezetni kellett a lovakat. Guillaume da Barbariano elcsúszott és belezuhant a vízbe. Így, csepegve ment tovább a sor végén és bosszankodott az egész ügyön. Kora délutánra, éhesen, fáradtan, kötésig sárosan egy gázlóhoz érkeztek megint. Megáradt állóvízen vezetett át. Mögötte a tisztáson épületek, egy manoir, nagyobbacska majorház és egy beomlott csűr. A házat láthatóan nem használta senki. Cserepeit moha fedte, gerendái itt-ott megrogytak. Bejáratától jobbra csúf szakállas figura, kettős holdkaréjszerű szarvakkal a fején. Szárny látszott a hátán, szája nyitva, mintha kiabálna. Nem kellett belépniük a házba, a messzi földről összesereglett, harcot próbált, régi lovag mind tudta, hol van. Alig mertek egymásra tekinteni. Borzongásból belül. Ott voltak.

Lehajtott fejjel léptek be a domború szakállas képmás melletti ajtón. Durva pántokkal vasalt bal szárnya lógott, a földbe akadt, ők a másikon léptek be, egy a másik után. A szálasabbja még félre is billentette a fejét. Benn nem használt nagyterem homálya. A mennyezet megrogyva, a tetőzeten szakadás, rés, földre vetődő fény pászmája.

Hátuk mögött maga a nagymester tolta a falba a két nehéz tölgyrudat.

- Urak, vetkezzetek! - felszólítása kongott a rájuk zárult teremben. Vezeklő öltözetet öltött mindegyik: csuhát, durva vászonból meztelen bőrük fölé, kötélövet. Mikor már ott álltak mezítláb, a tiszteletreméltó mester odalépett eléjük és akasztani való kötélhurkot vetett mindenki nyakába. Kötélvégek harangoztak a lábaknál, talpuk nyirkos földön didergett.

Hátrább, a terem mélyén páros gyertyák a földre állítva. Most hosszú, egymás mögött haladó menetben oda hátra értek, és mindenki megállt egy-egy gyertyapár között. A lábuk előtt fekete posztóval bélelt koporsó. Fekete posztóra koponya és embercsontok fehéres képe varrva, a fej és a mellkas, a szív kasa helyén.

- Új életre támad, ha meghal a világnak!

A tiszteletreméltó mester Guilbert da Barbarianónak mutatta. Belépett a koporsóba, háttal a csontok ábrázolatának és hanyatt dőlt. A nagymester halottnak módján keresztbe tette karjait a szíve előtt és lefogta a szemét. Így tett sorban mindegyikükkel. Aztán az öröklétbe tartozó lassú léptekkel körbejárt közöttük és hang nélkül kioltotta a gyertyákat, sorban, egyiket a másik után.

Abban a beállott csendben, abban az időtelen várakozásban haltak meg mind a világnak.