Ha az ember követte a kanyargós partvonalat, a partig leérő fenyősorok árnyékában egy kis temetőhöz jutott. Határozatlan földnyelv nyúlt ott a tengerbe, szemben egy apró szigettel, a parttól két-három kőhajításnyira.

A földnek ebben a zugában egyszerre tavasz volt és nyár, a víz felől szellő fújt, levegő járta át a kétoldalra ültetett két olajligetet. Ilyenkor nem jöhetett senki. Meleg volt, a nap már tűzött, az árnyékon kívül nehezen viselte az ember. Az ég napok óta felhőtlen, a part nyugodt, néptelen. A szigetek közt könnyen elvész a nép, faluk népe, hajók legénysége jöhet-mehet a hegyoldalra felcsavarodó utakon s meg sem látják egymást.

Mit akart a Teremtő a földnek ezzel a zugával? Ha idevetődött, bejárhatta, helyét kereshette benne az ember. A víz köveket tördelt, üregeket, barlangkezdeményeket nyaldosott, ahogyan hullámként, viharként jött és ment a part előtt. Öklömnyi, nyálas medúzák túl közel úsztak, a hullám a parti kövekre hajtotta őket és ott végezték, elkent, gyorsan eltűnő, rongyos foltként. Porózus, kavicsokra omló, vízjárta kövek. A kisebb odúkban apró remeterákok. Ki-be futkosásuk keltheti fel a szemlélő figyelmét, ha mezítláb, magasan feltűrt ruhában a langyos vízbe gázol. A sós, foltos víz lábujjai között, bokája körül játszik és a kövek éles sarkai kíméletlenül vágják a talpát. Az ember őrizetlenül a szárazon hagyhatta ruháját és beleereszkedhetett a vízbe. Sokáig gázolva egy, a víz alatt folytatódó sziklacsíkon, végül feladta a járást és úszni kezdett. Türelmes karcsapások, elázott haj, napsütés a fejeden. Így úszol át, hamarost ott vagy a szemközt fekvő, lélektelen kis szigeten. Nem is sziget az, inkább egymásra hányt, a tengerből hívón kiálló kőhalom. Ha a sziklához értél, már bánod, barátságtalan, kagylósra vásott kőfal az körös-körül ezen az oldalon. Csapkodsz, egyensúlyozol a vízben és nem tudod hol jutsz ki belőle. Egy sima sziklaasztal lapja lóg mégis a víz fölé, ennek sarkáról felhúzódzkodva, talpát használva, hasát, combját meghorzsolva az ember mégis a szárazra jut. Halott ez a szigetke, lélek nem jár, fű nem nő rajta, csak száraz, szúrós fűcsomók, meg a szürke kövön kékes-zöldes zuzmó, vékony gombák sárga telepe.

Az ember, kőlapról kőlapra lépve mégis körüljárhat. Sajnálhatja, hogyha nem hozta át fejére kötve ruháját, mert, mihelyt megszáradt, testén a só tapadni kezd és nyakát, hátát irgalmatlanul égeti a nap. Így keresgélhet, félrehajtva egy-két tövises cserjét, benézve egy hosszúra nőtt fűcsomó alá, elbillentve egy-két gyanús követ.

Ez a kutatása kevés gyümölcsöt hozhat, nincs ott semmi meglelni való. Pontosan nem is tudja, mit kereshet, de ha dacol a forrósággal, a nappal, végül a tenger felőli oldalon, egy visszahajló szikla árnyékában köves földdel kitöltött üreg van. Ezt az üreget egyszer koporsó méretűre tágították és elhelyezhettek benne egy halottat, egyet az emberi nem végtelen hosszú sorban egy mást követő, megszámlálhatatlan azonos rangú halottja közül, hét láb hosszú, két láb széles, három láb mély üregben, kevés köves földdel befedték és bizonyára hosszan, nem tudjuk hány évig, vagy hány emberöltőn át sorsára hagyták.

Úgy lehetett mégis, nem felejthették el teljesen, valamiképpen emlékezhettek rá, mert egyszer mégis visszajöttek érte, a há rom kőhajításnyi vízen át, felkapaszkodtak a nehezen járható sziklaoldalon és felkereshették ezt a jeltelen, durva sírt. Ha találtak benne valamit, kiásták, koponyát, letisztult csontokat, foszlott ruhát is. A sírból csak egy rongyfoszlány maradhatott, egy mélyén felejtett, levált brokátdarab, melyet a lazán hagyott földből kiforgatott a téli viharok idején fenn járó tenger, ez a féltenyérnyi, szakadozott, régi ruhaanyag az egész, amit megtalálhattál, ha átjöttél.

Ha az ember visszaúszott, gyorsan megszáradt a napon és szédelgő fejjel visszaöltözött. A közfallal kerített, mindenkinek nyitott temető kertjében píneák, ecetfa árnyéka várta. Itt heverhetett el, magas száraz fűben a sírok mellett és elgondolkodhatott. Ha kutatta, mivégre áll meg, ebben a melegben, kék ég alatti békében a világnak ez a sarka, ott volt a temető. Sírok, a török jövetelétől fogva idetemetett híveké, hogy ne bolygassák e hegyoldali falu élő, a földdel tovább birkózó lakóit.

A fakeresztek mellett kősírok, kőlapok, kőművek, vésett, elfelejtett, vagy ma is elhangzó nevek. A plébánia nagy könyvében őrizték őket, beírták a születőket, kihúzták a halottakat. Aztán eltűnt a könyv és amikor lerombolták, felégették a plébániát új könyvet írtak. Keresztelőkor, házasságkötésnél ma is azt lapozzák.

Johannes valamely része ott volt egy sírkő fölött és feliratát betűzte. Ez a szigetecskéről behozott, végül szentelt földbe jutott csontokat tartalmazott. Figyelemmel ránézett a rávésett kereszt szikár jelére. Elmosódott, lassan törlődött az a kőlapon, sok árnyék között tombolt rajta a nap déli fénye. A kereszt alatt jól olvashatta: J. W. A.

Látta, hogy ő fekszik ott.