Az Egyről vékonyka fonálon darabka szakad le. Filiáció. Lejjebb és lejjebb. Vékonyul az a fonalka, távolabb lebeg a darabka. Süllyed az űrben, alatta az űr már nem üres többé. A darabkának súlya van, anyagba süllyed és kiszorítja maga körül az ürességet.

Úgy hát itt vagy, ez az ittlét az, ami átjár, hajszolni kezd. Tudsz már fájni, fázni, romlani. Vergődsz és véged lesz. Elborít a szenvedély. Megélni a lehetőt a létrejövetel s a mindent bezáró leromlás között. Szeretni, ami veled él és gyűlölni, ami fenyegeti ezt a kurta ittlétidőt. Így felnőni, mélyen, egészen belegabalyodni a szenvedélybe. Erővel, küszködéssel, húzni magad a gyönyör felé, fenntartani a szenvedés árja felett.

Lábad alatt zúgó víz a szenvedés folyama, itt rohan örökké. Életfa hajol fölébe. Ezen függsz, kapaszkodsz az ágaiba. Az idő teszi a dolgát, a szenvedés vizei olykor megáradnak, lábadra csapnak, ágyékod elérik, szíved, hátad, melleden szőrzeted benedvesedik. Szennyes vagy, sártól csimbókos, hordalékkal behordott. Más időben lenyugszanak a vizek, a folyam simán, tükrösen csúszik el a talpaid alatt. Kicsit kiengedsz. A nap szikkasztja, lepereg rólad a száraz mocsok, elviszi a siető víz és nem emlékszel. Volt, valóban volt szenvedés? Szinte jó így. Szellő járja bőröd, alig viszket, és melegít a nap. Oly megtévesztő, már el is engednéd az életfát, megnyúlik, lefelé enged kapaszkodó karod.

Nem, dehogy, nincs szünet, nem adnak. Az életfán függés marad mindétig. Csak lábujjaid hegyével értél a szenvedés vizébe és oldottan kinyúlt izmaid máris összerándulnak. Húzod magad fel a létbe, tartod a szenvedés folyama fölött.

Hátam mögött mezők, szemben a düledező várfal. Omladékaiban fagyott fű. Tornyok gyomra ürességtől kong, a lőrések sötét téli foghíjak. Már fázom, ülve a derék posztókabáton. Vastagon, tömören sem védett meg a gerinc alján felkúszó hidegtől, a fa itt fölöttem a télvízre rajtafelejtett levelekkel nem védett meg az esőtől. A jeges víz alácsurgott a posztókámzsám és gallérom alá, fülembe, nyakamba, hátamra talált. Az ember az eső után csak párolog, nem tudja miért térne vissza a falak közé, tető alá. A fagyformájú szenvedés az, ami visszaűzi, nem a jó tudata, ami a tető alatt várja. Rémület, amitől az életfát szorítja. Szorítja, reped a bőr a kezén, fogy a tenyerén. Aztán már fáj a fogása, szenvedés lesz a kapaszkodás is. A folyam a lábadnál, erővesztett, hólyagos, dagadt, lüktető tenyered. Tudod, hogy nem is soká aláhullsz.

A fonal végén himbálózó féreg földet ér. A levelek alatt fejét a sáros földbe túrja.

Ahol nyomorultat temetnek, vagy tőzsért, vagy királyt, száli frank királyt, karantán királyt, Lajos királyt. A verítékben fürdött test, vászonban vagy selyemben is árasztja jó falnivaló szagát. A féreg koporsó résén rágja át magát. Leszögezték, lepácolták, mégis a féreg a réseken átjön Asszony lehetett míg lábon járt odafenn, kikerekedett, kiöltözött, kellette magát. A piros arcot váltja sárga pergament, megbomlott cafatos has. Lenvászonba öltözették hasztalan, a féreg a zamatos ölébe úgyis elér.

Féreg-testvérkém, hol jársz, mit találsz? Emberállat holt belibe te is eljősz, eltalálsz velem. Itt vagyunk sokadmagunk, nyállal csúszós tekergő rokonunk. Elromlott ember az, széthulló, lágyult bőre nyílik-szakad. Benyomul fejecskéd, a puháját a hasában már annyian rágják. Átrágod te is a bőrt, a folyós hájat, a vékony bélhártyát, velünk találkozz hát. A féregtáncot itt a férgek egymásra fonódva lejtik, egymást karolva, összebomolva, közbe meg a zamatosan bomló langyosan rohadó húsba harapva. Húst adjál, májat adjál, porcos rágós csontvéget adjál. Tiszta lesz az a csont, borda, lábszár, ujjperc, singcsont, sima csont, feketedő föld alatt felejtve az örökkévalóságra szerteszóródva ácsingózó csont. Bomlik a zsiger, bomlik a jó kukacvelő, fonj át, forogj, bomolj velem. Kövület, morzsalék, agyag elomolj, vizes földdé, mocsárgőzzé fordulj. Köd terjedj,

Így fordul a köddel foszló lápon a koporsó nélkül megholt nyakára jár a Suhintó pengetánca. Ködfoszlányos lötyögő húsa-ruhája. Csontszárlábát keresztbe dobja, hogy hajlik, megroppan csigolyája, nyelén a pengét ideveti odaveti, rázza. Lépés, keresztbe lépés, suhintás utána, arató tánca, lejti, lábát dobja, szerszámát rázza. Mereszd a [Jegyzet: Dame Macabre – haláltánc úrasszony] szemed, ki jön utána. Dame Macabre karol karcsont-karba, orcájába mélyül a holt táncos lapockája. Kis lábán finom cipője nem süllyed a zsombék közt a sárba, csontos táncos vezeti a táncba. Esperes volt mielőtt megholt, még leng rajta a karinghez a nehéz aranylánc. Seborvos volt mire megholt, köpölyös edényét még hozza, benne zörög érmetsző kése. Bíra emelvényén trónolt, elszáradt kezén utolsó betekert pecsételt végzés. Az élők ezekkel vegyülnek. Eszelős koszos keze fog csontkezet, mészáros zsíros körmű keze fog csontkezet, cserzővarga repedezett keze fog csontkezet. Az eszelős nyála csordul, nyakában kolomp szaval, a mészáros böffent, a varga emésztő bűzt ereszt. Dame Macabre főkötője is, szoknyakorca is fehéren-foszlós, bőre eresen véres, megtépett ruháját nyálas köd nyálazza. Járjuk, kéz a kézen egymást vezetve ezt a táncot.

Férgecském nyughass, jó férgem, várj még, amígnem eljönnék.

Provins fölé felhők fagytak. Ugorj fel és fuss. Rúgd az olvadt havat, szemed tartsd a [Jegyzet: nónás – a negyedik ima ideje, kb. du 3 óra] Saint-Quiriace tornyán. Rég szólt nónásra a harang. Mélyen zengő szavára késve válaszolt a Notre Dame de Val ércesebb kondulása. Minden elázott azóta. A víz lezüllesztette a tiszta havat. Lyukas fehér már a mellvédeken, latyak lappang az árnyékba süppedt lépcsőkön, a száraz kapuk alján hólé folyik keresztül.

Paix partout, csak a kapukat őrzik. Bejuthatsz máshol, a jouy-i kapun túl omladékon, sáron kapaszkodhatsz fel, vagy a falba vágott lépcsőn. Most csak térdig érő vízen kell átgázolnod, fel a sötétben az egyenes lépcsőn, a mellvéd alá. Ladikkal át a Voulzie árkán. A lélekvesztőről belépsz a jeges vízbe, mit számít az, mindened átázott már, lábbelitől kalpagig. Uramisten, megfagy az ember! Elfogja a megállíthatatlan vacogás. Ugorj fel, ha nem, hát megvesz a hideg. Körülveszi őket a városuk, la ceinture des boulvards, a jeges patak, a fagyott mezők. Télire fagyott rögök borítják a mezőket. Jobb nem kijárni, kocsival se, lóval se. Hanem behúzódni a falak mögé, ahol a fagerendák közé befalazott házak egymásnak vetik a hátukat, úgy gubbasztanak a meredek domboldalon.

Azokban a házakban gubbaszt az örök élet, utolsó sóhajig görcsben, kitartóan kapaszkodva az életfán.