Sabba úr köveket gyűjt. Figurák kőből faragott töredékeit, pogányoktól valókat. Tudja, hogy a pogány isteneket félő görögök, akik ezt a szigetet lakták, másmilyen templomokat építettek. Lindoszban megmutatta nekem fekvő, rovátkolt oszlopaikat. A hosszú, rovátkolt oszlopok mögötti sötét szentélyekben őrizték isteneik szobrait, Iuppiterét, aki haragjában villámot szórt rájuk az égből, Vulcanusét, aki fegyvereket kovácsolt, és Venusét, aki Vulcanus kovácsuk gyönyörű felesége lett. Vulcanus hiába vigyázott erényére, a szerelem istennője Marssal bújt az ágyba. Εργα γελαστà καì οὐκ ἐπιεικτà ἴδεσθε. Ὃμιροσ írja így, aki az isteneiket másképp, görög néven hívja. Olvashatjuk, ahogy pogány módra kísértő isteneiknek állatot áldoznak, varázsolnak, szolgálatukban, kedvtelésükre kaszabolják egymást majd zabolátlan lakomákba merülnek.

Leszármazottaik mégis az Úr parancsa és az Úr királyságának felismerése felé haladtak. Sabba úrral felmásztunk az Ατταβύρος csúcsára. Innen az őrség kiválóan körbeláthatná szigetünket, az erődök azonban messze esnek és a lebotorkálás során az ember össze-vissza zúzná magát. Keskeny szakadék kanyarog fel oda, a hegyről lefutó vízmarta kőfolyosó. Óriási lépcsők állták utunkat felfelé haladás közben, sziklalapokon jobbra-balra került az ember, míg végül átizzadt ruhájában az omladékokat sejtető fennsíkra jutott. Meg kellett várnunk a hajnalt és Sabba úr az égi Úrnál meglévő tiszta rendről beszélt, ahogyan azok a hellén pogányok mes?- sze időben Krisztus születése előtt Őrá ismertek a földi világ dolgaiban és az égi testek járásában. A kövek, amelyek mellett hevertünk, egy csillagvizsgáló toronyból dőltek le. Ez még az ő idejükben állt itt, amikor a török partot még károk, frígek, iónok lakták és ide, a szigetünkre dórok jöttek be a τριήρης-nak hívott hajókon. Orruk különös formáját láttuk bevésve a sziklába, mikor a lindoszi Castellumba felfelé másztunk az ő idejükből való óriás lépcsőkön.

Sabba úr Este grófnő asszony gyűjteményéről beszélt, istenalakokról, filozófusokról, márványból készített férfiakról és simára munkált nőalakokról, akik meztelenségét a régi kor szobrásza szégyenkezés nélkül mutatta meg.

Krisztus katonája zavart és nyugtalanságot, ágyékában feszülést és remegést érzett, valami pogány csábvarázs közeledtét, ami ott bódított az alkonyati friss levegőben, mióta világ a világ és Éva asszony Ádámot elsőül a tiltott alma kóstolására csábította. A tiltott alma gömbölyűséggel teljes, olyan nekem, mint Agnes szolgálólányunk pruszlikba szorított nagy, szoptatós keblei, azokban az időkben, míg anyám világgá nem kergette, merthogy apámuram olyan gyakran járt utána, mikor a kutas bástyára vízért vagy a kamarába lisztért, kásának való gerstliért küldték. Nekem magamnak lélegzetem feszült és remegő lett, mert a domború műre kellett gondolnom, amit Sabba úr mutatott meg, Szent Miklós pátriárka-hitű temploma mellett, ahol a görögök kis temetője a kerítésen kívül kőhalomban folytatódik. A domború nőalakok ezeken a sírköveken vannak, bizonyára azért, hogy az élőket a hús romlandóságára emlékeztessék. Ahogy itt botorkáltunk Sabba úrral, napsütötte asszonyalakokra leltünk. A régiek alkotásának testi szépsége, ez Sabba úr szentenciája. Engem átforrósított a Kísértő, annak a könnyű lepellel alig leplezett asszonyi testnek formájában. Nyaka, válla, keble felül fedetlen, szabadon forrósítja a tavaszi nap. Megfogtam, foghattam kezeimmel, simogattam, örvendtem volna és Sabba úr mindezt helyeselve nevetett rajtam, Krisztus Priapusának nevezett.

Most ágyékomban újra a rákövetkező langyos éjszakák az Άγια Τριάδα mellett a kis emeleti alvókamrában, forgolódom a takaró alatt, mellettem meg Aloysius horkol.

Ott fenn, az erdők között Rodosz másik arcát mutatta. A görög vezető nélkül százszor vesztettük volna utunkat a dombhátak, mély szakadékok, száraz folyóágyak között. Minden ismétlődött. Minden hegyhát mögött, minden völgy kanyarulatában újra azt hittem, elénk tárul a tenger, vagy meglátom az Ατταβύροςhíres bércét.

Napokon át nem láttunk embert. Egy-egy kerek völgy megművelve a lindoszi országút mellett. Az ösvény egyszer- egyszer még kolostor mellett ment el. Ezek a piros tetős kerek épületek sziklatetőkön gubbasztanak. Négy-öt szakállas görög testvér egyben-egyben, fekete monasterialis ruhában, nyakukban mindig a nagy görög kereszttel. Szívesen beszélgetik el az időt a vándorral. Öntözik a kolostor virágait, elmondják a zsolozsmákat, némelyik ikont fest a kerek szemű, pozsgás bizánci szentek mintája után. Délelőtt békés foglalatoskodásban találod őket, délután meg nincsenek sehol, üres a kis kolostor, minden testvér a cellájába zárkózva hűsöl, vagy fordul az Istenanyához.

Az erdők alacsony, két embermagasságú fenyők. Ezek a görög fenyők nem a mi otthoni fenyőink, a színük melegebb, az ágak vége puha, játékosan törékeny. Kecskék garmadája él a sziklák között növő kemény füvön. Olyan a szakálluk, mint az Άγια Μαρίνα öreg pópájáé. Itt az erdőkben vad sólymok is élnek. Görög madárfogók fiókaként fogják be őket a nagymester solymászai számára. Vijjogásuk visszhangzik a szakadékok fölött, néha csak ennyit hallasz egész nap. A nagy hegy hosszan elnyúló kopasz hát. Kőgörgetegeken fél napot gyalogoltunk felfelé Sabba mesterrel, míg a sziklás gerincen a hátulsó csúcsa alá értünk. Itt fenyők között, ösvényen ballagtunk le egy lejjebbi hegytetőn. Néhány szétdobált, simára faragott fehér kő és oszloptöredék mutatta Hipparkosz csillagvizsgálójának helyét.

Vártuk, hogy a Nap Αλίμια mögött becsússzon a tenger be, szívtuk a kakukkfű és a kóró illatát. A hűvösödésben nem kellett már az árnyék.

A kövekből csak találgattuk Hipparkhosz tornyát, ferde oldalúnak, kúpszerűnek mint a babiloni tornyokat, amelyek az eget káromlón közelítették, és ahonnan mágusaik a világ elejétől fürkészték az eget. Mert a világ éveinek száma Ádám születésétől kezdve számon tartatik, a csillagokat fürkészők táblázataikba állítják az idő rendjét és haladását, évszakok jövetelét, napok rövidülését, mindenikünk születésének és halálának csillagjegyeit. Hipparkhosz táblázatait Ptolemaiosz vette át és foglalta bele 13 könyvébe. Sabba úr látta is könyvét Este grófnő asszony házában, ahol őrzik a lovagi regények és tudós latin művek között.

Láthatók belőle a zodiákus jegyek és más égi szereplők, akik valamennyien a görögök idejében kapták meg, az égboltra költözvén, neveiket és összefüggéseiket.

A nagy hegyet hosszú, mély szakadék választotta el a tengerparttól. A delelőig kanyarogtunk csak a mesterrel, míg a parti őrtornyot elértük. Ott álltunk egyszer csak, éppen hogy kijutva az erdős dombok közül. A tenger csattogott és hullámzott, bőszülten zajongott szigetünknek ezen az oldalán. A toronyőr, akinek egyedül kellett itt laknia maga is félig megsüketült, itt hónapszám csak ezt a zajt hallgatja és a forró tengerre függeszti a szemét.

A ritkás erdőkben néha különös sziklák, mintha egy előző teremtésből felejtették volna őket. Abból a teremtésből, melyben még állatok és növények nem népesítették be a földet. Csak kőből teremtődött minden, kőből, sóból, homokból. Akkor készülhetett az óriás teknősbéka. Púpos, sima a háta a selymes fenyők között, akár a török part öbleiben a parton mászó élő teknősök. Ezek már a mi élő teremtésünk teknősei, érző lábakon másznak a homokon és düllesztik a szemüket.