„vide ergo ne lumen quod in te est tenebrae sint. si ergo corpus tuum totum lucidum fuerit non habens aliquam partem tenebrarum erit lucidum totum et sicut lucerna fulgoris inluminabit te.”Johannes a pénteki böjttől szédelgő fejjel végképp belegabalyodott az evangélista mondatába. Estébe tartott az őszi délután, az olvasóterembe már homály hasalt be, sötét háta a terem boltíveibe veszett, hasával Johannes hátát nyomta. Sokadszor rugaszkodott neki. Szavakra szedte a homályos értelmű textust. „tenebrae sint” és „lucerna fulgoris” sehogyan sem hajlott rá, hogy értésében megragadjon. Aznapra már reményt vesztett lett küzdelme az Írás világot adó nyelvével. Egyszer már hagyta figyelmét elkalandozni. Nézte, ahogy a lefelé tartó nap sugarai beszúrnak a terem ablakain, és a padlózatra az ablak formáját rajzolják. Fényből való ablak a padlón, az ablak gondolatának fényes megjelenődése. Fényből való, kőre vetülve, s ha ránézünk - ablak. Úgy, akár az ember árnyéka, ott, ahol árnyéka van, nekünk ember van, anyaga nélkül, a fény hiányában. Miért kell felismernünk egy ablak fényből való képét ott, ahol ablak nincsen? S vajon minden dolognak van árnyképe? Van a kezemnek, a keresztnek, de nincsen a gyertya lángjának. Ha ezt az asztalra rajzolná a nap, a láng nem lenne ott, csak a gyertya árnya? Ha megkérdezné a felvigyázó testvértől, alighanem feddését érdemelné a profán s az üdvözülés útjáról oldalvást vezető kérdésére. Megpróbált hát visszafordulni
az Írás szavaihoz: "si ergo corpus tuum totum lucidum fuerit ..."

- Melyik sententiába vásik a fogad, növendék testvérem? Megnézzük hát együtt, hogy még vecsernye előtt értelmedbe hatoljon?

A szomszéd írópadtól jött át máris, Johannes válaszára egyáltalán nem is várva. Ott dolgozott már egy ideje, csak éppen Johannes nem vette észre. Eltelve az írás szavával még nemrég ügyet sem vetett a teremre, a környéken dolgozó, csendben lapozó többi szerzetes testvérre maga körül.

A magister lectoris orra pirosas, hámlásra hajló, vastag marharépa formájú, széles orrnyereg, széles cimpák, pozsgás orcák. Ehhez vörösesszőke, örökké az égnek álló kefehaj, a regula szerint rövidre vágva. Tonzúrája folyton rendetlen, kinövőfélben levő. Fráter Willibaldus elsőbben megzavarta, meg nem nyerte az embert. Saxoniában, ahonnan származott, Luther reformált egyháza vetette már a lábát, őt anyja szerzetbe küldte, mielőtt őt is eléri az a református láz. Willibaldus azonban nem érzett az egyház tisztaságával kapcsolatos nyugtalanságot. Bizalmatlanul néztek rá, míg hirtelen fellobbanásait ki nem ismerték, látva, hogy azokat szelíd segítőkészség és nevelő hajlam váltja fel.

Ha erőszakkal ingerelték, vagy ha túlsággal bort ivott, minden béketűrését elveszítette. Egyébkor végtelen türelemmel kommentálta a novíciusoknak a beszéd, a dolgok kimondhatósága, az ige misztériumát. Baccalaureusnak tisztelték, meg mert görögül jól olvasott, tán még héberül is értett. Johannes kolostorba lépése idején feladata volt a növendék szerzetesek latinra tanítása.

Vastag ajkakon elömlő, széles, gyermeki mosolyával, hosszú, nyelveket zagyváló magyarázataival ugyancsak hamar be - mások hosszú időkre kizárták szívükből.

Johannes összezavarodott az előbb, helyét sem találta az Írás bekezdésében. A magister lectoris segítsége mellétalált, neki nem intellektusa, hanem concentratiója állt a továbbhaladás útjába. Willibaldus testvér szelíden, kényszerítés nélkül lépett oda, állt föléje, így önkéntelenül is az igazat mondta.

- Elszóródott a figyelmem, fráter. Ha összeszedem, bírok minden latinnal.

- Lássuk hát. „si ergo corpus”- itt tartottál-e? Mit mond ezzel a mi urunk Jézus Krisztus?

- Az írás azt mondja, hogy ha a te egész tested világos, és semmi részében sincs homályosság, olyan világos lesz egészen, mint mikor a lámpás megvilágosít téged az ő világosságával.

- Úgy ám, szintúgy világít a fény a te kobakodban is. Értelemmel világítja be a mi Urunk szavát?

- A fényre magára gondoltam, hogy miféle matériából lehet. Hogy mik az árnyékok.

- Fény és sötétség - képes szavak a Megváltó számára. A fény testi értelmében nem hordozza közvetlenül Isten üzenetét. Az Írás olvasása tölt meg minden tárgyat és lényt annak isteni értelmével. Tudod, hogy csak ezért olvasunk. Az írott szón túl minden kísértés. Csak ne hagyd magad.

Nehéz járásával visszament felügyelőpultjához. Még egyszer körülnézett a félhomályban felé hajló tonzúrás fejeken, és ő is olvasásba mélyedt.

Néhány mondattal jutott tovább, míg vesperasra kongattak. A fagy jövetele előtti egyik utolsó nap volt. Mindenszentek után a vesperas egy órával korábban csendült fel. Az idő már sötétre lógott, a kerengőn szél sepert végig, és lehullott leveleket kevert a kút körül. Gémberedett, fázós testvérek ballagtak végig előtte a refektórium előtti folyosón. A prior, energikusan, mint mindig, már fel és alá járt a kórus helyén, és noszogató tekintetet vetett az utolsónak belépőkre. Mindenki a csuhája ujjába mélyesztett kézzel, felhajtott kukulla alatt jött.

Némaság, csönd, lépések zaja. Idestova harmadik hónapja már, Johannes mélyen érezte a falak kövéből, a fratres lépéseiből, torkok halk köszörüléséből, a templomi levegő tiszta, épületes áhítatából áradó elfogódottságot az istenes élet iránt. Ott lebegett a talpuk alatti kőkockák s az atyák sírjainak a padlóba süllyesztett fedőlapjai fölött, revelatio,, anyagától fosztott tömjénfüst, amit már nem az orr, de a szív érez.

- ecce spiritus sanctus - gondolta Johannes. Itt lebeg lóhereszerű kőminta alatt összefonódó boltíveket támogató oszlopok között. - Betölti a lelkeket, míg a kórus szava felhangzik.

- Salve Regina… - kezdett rá a kórus, és az áhítatot munka váltotta fel, a tüdők, hangszálak, memóriák munkája, az Atyának tetszően tevékeny, ám elszálló a lélek mélységei felett.

Johannes éneklés közben is képes volt tovább kötni gondolatai fonalát. Az blak körvonalával körberajzolt fényesség újra világított valahol az Égi Királynő megéneklése alatt, és a fény quidditasának kérdezésére sarkallta. Maga a kérdés ott világított az agyában, s a vesperas békéje ellen feszítette. Vasabroncs a testvérek éneke, kérdésére kovácsolt hideg vaskarika. Belülről vágyakozások, kíváncsiságok tövisei szúrják, kívülről a cenobialis élet vasalt tüskéi gyötrik. Fájt a feje.

Collatión Simon és Júdás Tádé életét olvasták. Derekasan, mégis fagyosan jöttek latin sorok a lektor szájából. Minden más száj rágásra mozdult. A kenyér felmutatásakor már mart, belülről harapott az éhség. Amíg Johannes fogta, szenvedett, szorította a tüskés abroncs.

Most közeledett az advent előtti böjt, ezekben a napokban több gyümölcsöt kaptak. A testvérek csámcsogva ropogtatták a szőlőt, harapták a körtét. Johannes kevesellte az élést. Tudta, hogy a novitius gyomrát még meg kell zabolázni, nem is tudása, maga a gyomra lázadozott. Amíg a körte kőhúsa ropogott a fogai alatt, még hiányolta a sajtot. A kenyérből, mivelhogy kicsit száraz volt aznap, így magában már nem kívánt többet.

Nehéz is volt utána a silentium communét megtartani. Lelkének hangoskodását hiába sokallta. Pörölős lett, zsémbes, magányos. Olyankor Willibaldus derék széles arca, botor legénymosolya hiányzott, szólni hozzá, megbeszélni, kérdezni és hallgatni, ez hiányzott.

A testvérek térden, lehajtott fejjel vették körül. Valahol sóhajtott valaki, Nicolaus testvér halkan zsolozsmába kezdett, aztán zavartan a szájához kapott, és hallgatásra szorította magát. Kicsit megjelent előtte Krisztus fénykoronával körülvett arca, imája alatt. Aztán, hiába ima közben, megint a fényből kirajzolódó ablakot látta a kőpadlón. Fény, melegség, élet, nincs súlya
az ember számára. Willibaldus szerint fény és árnyék csak matéria az Írás nevéhez, pedig sokkal inkább megfordítva, a fény, az árnyék és a meleg jóságának értékeléséhez, felfogásához az Írás ad interpretatiót.. Úgyhogy akkor a fény látását, a meleg mibenlétét, a létezők dolgait is tanulni kell, hogy szóljanak nekünk... - Studi lucem! Mondta benne egy felszólítás.

Térden, összetett kézzel, lebocsátott kámzsája alatt is el tudott jutni az elalvás határaira. Ezen a határon vidámság töltötte el: Studi lucem!

Fráter Willibaldussal a pénteki colloquiumon találkozott. Egymással ferdén szemben ültek a hosszú asztalnál, a feszületes festmény Johannes háta mögött. Egy volt ez a kevés boldog alkalom közül, amikor a szerzetesek megtalálhatták hangjukat. A fiatalabbak erős és friss, a régen megátalkodottságát fogadalmat tett testvérek fátyolos hangjai betöltötték a refectorium boltozatos tereit, felszálltak a sötétre vált mennyezet alá, amelynek újonnan festett angyalait és prófétáit már nem lehetett kivenni. Hangok hullottak ki az erős, egyhangú mormolásból, az asztalra vissza. Összekoppantak a vizeskancsók és borospoharak. Hátravetett kukullával, cingulusukat babrálva mondta ki-ki a magáét a vele szemben vagy mellette ülőknek. Minden szót hangpárnába fojtott a többiek szava, megnyíltak a lelkek. Múltról, otthonról, külvilágról is esett szó, feledték az ősz, a rájuk zárt falak hidegét.

- Azt mondják, jó borunk forrt az idén - lelkendezett egy közelebbről való novitius. - A kolostor termése ugyancsak bő, és a szőlők bérlői is hordószám visznek a piacra.

- Édes, mint a méz - csettintett Willibaldus. - Ilyen pedig csak a ti vidéketeken terem.

- Most azt a bátyáim kóstolják! A rajnai spätlese még a tőkén van ilyenkor. Ha otthon lennék, most én is mennék a szüretre.

- Jól van az, Gregorovius, te itt a hit tőkéjéről szemezgetsz. Annak édességéhez semmi spätlese nem fogható.

- Tisztelettel kérdem, testvérek, mi az a spätlese? - vágott bele Johannes. - Miről is beszéltek?

- Borok legnemesebbje és legédesebbje. - hangoztatta Gregorovius. Nyelt egyet, és az asztalon álló fakupa után nyúlt. - Nem afféle gyermekbor, mint ez itt, e. Itt ez pelyhedző állú nyápic legény, amaz meg fekete szakállú vasgyúró, öklelésre kész.

- Felejtsd azt a bort, Gregorovius testvér. sumus in claustro. cave ergo ne vinum bibas ac siceram ne inmundum quicquam comedas.

- bibite ex hoc omnes: hic est enim sanguis meus. - Felemelt kézzel, elkerekedett szemmel mondotta elő az Igét Johannes.

- Hamarább fájdul a fejem a latintól, mint a testes bortól! - menekült Gregorovius. - Lassan, csak lassan!

- Ó, hogy áradna ki rád a Megváltó kegyelme, és sugarazna világul abba az illiteratus frankföldi kobakodba! Hát neked tán nem szól az úr szava?

Willibaldus ábrázata a haja színéhez hajazón vöröslött, a bortól is, meg a Gregorovius progressiója okán felújult harag miatt. Elrántotta előle a fakupát, kezén loccsant végig, ahogy koppanva lecsapta maga elé.

- Márpedig ebből a torkodon többet le nem döntesz, míg azt a tökkelütött fejedet meg nem békíted az Igével!

- Már meg ne neheztelj, majd a lectióra ... - hebegte Gregorovius, és nyugtalanul nyúlt a kupa után. Szomorúság költözött a szemébe, látván, mennyi kiloccsant a porcióból.

- Bele nem kortyolsz, míg ennek a novitiusnak utána nem mondod! - fújt rá Willibaldus.

- Csak holnapig engedd el! - kérlelte a frank szerzetes. Nyúlt volna a boráért. Erre Willibaldus megragadta a csuhájánál fogva, és úgy diktálta az arcába:

- bibite!… bibite… ex hoc!… ex hoc…

Mellettük nevetgélni kezdtek. A magister lectoris mérge forrt, de elengedte Gregoroviust, az meg mohón mentette a kupáját.

Johannes fűzte tovább a maga gondolatát. Magának és a másik novitiusnak is magyarázott. Lássa, mit szól majd Willibaldus.

- A Bárány vére az, mely az ember fiának adatott, nemhogy minden bor. A Bíra azt mondja: ami csak a bortermő szőlőből származik, olyat ne egyél, bort és más részegítő italt ne igyál! A bor hát csak az oltári szentség alatt a Bárány vére.

Johannes az idősebb fráter elvörösült arcába tekintett, úgy kérdezte:

- Úgy hát a bort is csak az Úr mondandójának megvilágítására teremtették?

Ekkorra Gregorovius kiszakadt a társalgásból. A maga mellett ülőre figyelt, aki a tovább ülővel összehajolva Johann apát úr utazásáról beszélt valamit, csak egymásnak összehajolva.

- És így a Teremtés az Íráshoz képest secundus? Az Írás olvasása mögött minden elmarad?

- Az Ige mögött, frater novitius! Az Ige mögött. - Willibaldus rögvest újra megelégedetten felemelte a mutatóujját, és az imént még vérvörös arca szélesen, sugárzóan fordult a fiúhoz. - Ne feledd soha: in principio erat verbum. hic verbum dei..

És máskor, néhány napra rá, mikor a könyvesteremben a lectio még meg nem kezdődött, megint szót válthattak erről. Kevésbe telt, hogy Willibaldus és Johannes dialógusának dédelgetett, rendes tárgya lett az ember beszédje.

- A nyelvben van az emberi felfogás határa. Olyan határ ez, amelyet évszázadok vagy ezer évek is fenntartanak. Nézz meg egy embert: néhány év, és fiúból férfivá változik. Évek alatt megőszül, meghajlik, és már megy is vissza Teremtőjéhez. A nyelv marad, állja az időt. Mi meg írunk és beszélünk, ahogy az ükapánk ükapja. Nyelvébe zárva a vend vend, a német német, a talján talján marad. És a nyelv, igazolja az Írás, az Úrtól van, változtathatatlanul. Erényes apának züllött fia születhet, nők elkurvulhatnak, családok koldussorsra jutnak vagy kihalnak, ám nyelvünk marad. Ez a Teremtő rendelése, mert a nyelvnek, a beszédnek az örök létező szerepét szánja. Az Írás pedig bizonyossággal rögzíti a nyelvet. Ha leírták, többé már senki sem változtathatja, fordíthatja másképp. El nem vehet, hozzá nem tehet.

Rácsapott az írópolcra, toppantott a lábával, és arcán megjelent a széles, fényes, elégedett mosoly.

Johannes tartotta a regulát, végezte a liturgiát, zsolozsmázta a zsoltárokat, pergette az imákat. Az imák, a nyelv és diligentia gépezetté alakultak valahol mélyen a bőre alatt, gépezetté, melyhez előbb gondolat, aztán már érzés is kevés társult. Fölötte, miközben térden térdelt, éneket zengett, vagy fohászkodott, újat mondott magának, zavarosan, nyugtalanná tévőn, de most már napról napra nehezebben megállíthatón.

Johannes nem tudta, meg kell-e gyónnia.

Volt egy éjszaka, Szent Márton napja múltán, eltévedt főn csapott a Dunára, összepocsolyázta a havat és kiszorította a hideget. A prior matutinum után alvást engedélyezett. Ingében a szalmával töltött matracon hánykolódott, forgott jobbra-balra Johannes, valami belehasított a fejébe. Alvóhelyének ablakán behatolt a Hold, fénye az átellenes falon függő kereszt lábáig ért. Mindenkinek volt ilyen keresztje, sovány Krisztus, nehéz fekete kereszten, kiszáradt, feltöredezett fából. Ki tudja, mióta hány szerzetes testvért emlékeztetett a világ enyészetére, kereszt általi halálra. A fehér fényfelhő a Megváltó lábáig ért, mintha lábait arra szegezte volna, s keresztje csak mögé tett, sötét kulissza lenne. A Hold most kiszakadt minden felhő közül, és kinézve égette a szemet. Gonosz forgott benne, izzadt, szenvedett.

- Bűnnek kell ennek lennie. - Felkelt engedély nélkül, hogy gyónhasson, amilyen hamar lehet. Megkopogtatta a prior ágya melletti elválasztó falat, és suttogva kérte gyóntatásra. Nem kellett felkeltenie. Sigismundus Thalert a padlón térdelve találta ez az óra, álmatlanul, szorgalmasan imádkozott.

Gyónásában bűnös kétellyel vádolta magát.

- Romlott bennem az alázat, nem találok féket kandi gondolataimra. Regula, csend, zsoltáréneklés mindhiába nekem. Teszem az Istenben élő szerzetes dolgát, és gondolataimban érteni akarom a Teremtést, a monastériumból kizárt dolgait. Tudós táplálékot keresek mindenütt. Tévelygés ez a hitben, vizsgáljon, dorgáljon meg priorságod!

Sigismundus homlokát ráncolva, nehézséggel hallgatta. Visitatiora volt indulóban Formbach kolostorába. Elszántságot és világos látást kért az Úrtól, az összezavarodott novíciust kitartó imára buzdította, azzal el is bocsátotta megint.

Aztán Willibaldussal az árnyékszékről jövet futott össze. Már árnyékáról megismerte, ingó járásával sietett be a csípős levegőről. Így azonban megálltak a kerengőben. Johannes suttogó kérdésekkel fogta ostrom alá az idősebb testvért.

- Tele a világ dolgokkal. Fákkal, állatokkal, kövekkel, napsugárral. Az Írás szerint ez az embernek adatott. Hogyan vannak mindezek az embernek adva? Matériaként, hogy a példabeszédeknek, történeteknek legyen miről szólnia? Vagy jelekként, melyek az Írás nélkül is olvashatók? Vagy talán az Írás rejti a magyarázatukat?

Willibaldus hirtelen felébredt. Békítően suttogott vissza.

- Türelmetlen vagy, novitius testvérem. A bölcsességben lassan halad az ember, és félre-félre kanyarodik. Grádicsok rejtik a világról való tudást. Egyre zártabbak, egyre titkosabbak. A végső foknál áll Isten trónusa.

- Miféle grádicsok? Mit mondasz ezzel?

- Most is egyen állsz. Idővel a következőre léphetsz.

- Testvérem, kérlek, ki mondja meg, merre találom?

- Minden meg van írva, minden nyelveken el van mondva. Tanulni kell, látni kell.

- Mindenféléket sejtek, forog tőle a fejem! Mondj többet erről!

Az éji faggatás súlyos izgalomba hozta Willibaldust. Hidegtől vagy a felindulástól remegett, ugyanaz volt. Egyszerre nagyot rándult az arca, bal szeme fölfelé fordult, és különösen megvillant a holdfényben. Bal karját fölrántotta, és a térde megingott alatta. Aztán felsóhajtott, és bizonytalanul, kezével tapogatva leült a kerengő
falfülkéjének hideg kőpadjára.

- Nem tudom. Hogyan is... - Megint sóhajtott, és verejtéket törölt a homlokáról a csuhája ujjával. Nem tudom. Tilalmas dolog, tiltja az egyház, a szerzet.

Johannes megragadta a karját, és fölfelé húzta a padról. - Ne hagyj el a töprengésben, testvérem. Segíts grádicsot találnom!

- Somnus ideje van, novícius testvérem. Megtalálsz a reggeli colloquiumon.

És alvóhelye felé indult, bal lábát puhán megroggyantva az első néhány lépésnél, aztán rendesen ment tovább. Johannest belülről nyugtalanság, szégyen, névtelen várakozás egyszerre töltötte el.

Nem tudott már visszaaludni. Letérdelt az ablak elé, és némán Isten holdas éjszakájába tekintett. A kerengő tintás feketeségbe burkolózott, szemben valósággal megcsillantak a nedves cserepek a boltív csúcsát záró szent arcának glóriája fölött. Aztán imádkozott, míg össze nem esett a fáradtságtól. A prím harangja ébresztette, belül még mindig visszhangozta a kiszabott penitentiát: „és szabadíts meg a gonosztól”

Furcsán lelassultan, utolsónak érkezett Willibaldus a colloquiumra. Johannes a prior úr firtatására válaszolt, a penitentia után szabadnak találta magát a Gonosztól. Willibaldus lassan, óvatoskodva jött be, valami gyanakvással, amit rajta máskor nem láthattak. Mint aki nem bízik a lábában, nem bízik testének jóindulatában, úgy lépett be közéjük. Johannes érezte, hogy nem keresi a tekintetét, el is bizonytalanodott magában.

Amit aznap beszéltek, nem szólt a szívéhez. A nyelveken szólásról, görög, latin és héber grammatika megtanulásának módjáról került szó. Más is figyelt, s egyhamar eljött a missa conventus ideje.

Míg eljöttek a fogcsikorgató téli hidegek, Johannes igyekezett rendben tartani lelki életét. Többet volt térden, mint lábon. A prior atyával a bűnnek hagyott felszínt vitatta meg, a mezítlen felszínt, ahol a bűn támad.

- Mint a rozsda a vasat. Ahol egy rést nem tartunk szárazon, ott jelentkezik vörösen. Mindent tisztán, szárazon tartani!

Most igyekezett magát Willibaldus értelmével nem kísérteni. Jó ideig nem is ment a közelébe. Imák, kórusok, munka, fohászok betöltötték az időt. Vállalkozott Petrus Lombardus könyvének lemásolására, a librarius testvér útmutatásával, nagy vehemenciával kezdte el.

Benne jártak már az adventben, mikor a közös gyónás idején Willibaldus a mellette állók nagy rémületére egyszer csak elvágódott a földön. Senkinek nem volt érkezése észrevenni, nemhogy elkapni őt. Fojtott, ám ördögi hangon jött kiáltás hagyta el ajkait. Egy pillanatra borzadással állták körül, az éppen szóló beismerése félbeszakadt... Azonnal a Gonoszt látták meg, görcsösen összekulcsolt kezekkel, sorban zuhantak térdre és remegő ajkukkal Istenhez
fohászkodtak.

Willibaldus nem is vett lélegzetet. Szemei fölfelé fordultak, fehérjük jól látszott a refektóriumi gyertyák fényében. Arca pillanatok alatt szederjesre változott, szája sarkában lecsorgó véres hab. Mintha gonoszság manifesztálódna.

Izmai, valahogyan teste egész hosszában megfeszültek, és egyre csak kezével és lábával, sőt a tarkójával is verődni kezdett a padlaton. Tagjain gyorsuló, félelmes rángások futottak végig.

- Segítsetek, halálra veri magát a kövön! - kiáltotta az infirmarius testvér, és csuháját fölrántva vetette oda magát a meredten vergődőre. Most már mertek segíteni, Johannes közöttük. Kezére-lábára ültek, a kórházas testvér a fejét tartotta, addigra már a tarkóján, tonzúrája szélénél véresre kalapálta. Így, sokan sem tudták teljesen megfékezni, míg csak folytak rángásai, egyszerre csak mégis gyengülni kezdtek, most már lélegzett, és kisvártatva lehunyta a szemeit. Nem kellett tovább lefogni, mintha csak aludt volna, azt hihették, ha fel nem fedezik, hogy kínjában maga alá eresztette vizeletét.

- Jobban van, diis gratia.

A prior visszanyerte lélekjelenlétét. Amíg az alkalmi segítők a hospitiumba vitték az alvásba zuhant testet, a refectorium boltívei alatt zengett a Salve Regina. Ötször ismételték meg, majd csak aztán tértek vissza a beismerések meghallgatására.

Amint magához tért, az infirmarius eret vágott Willibalduson, aki ennek ellenére nehezen lábalt ki megszállott állapotából. Hamarosan az apát úr kívánt szólni vele. A prior úr jelenlétében kezdték el kérdezni, mi játszódhatott le lelkében a Gonosz betörése alatt.

Két nappal később Johannest is megint kínozta az ördög. Fényes délelőtt, térden az ablakkal szemben, miközben néma nyelvén az ima szavai peregtek, két asszony jelent meg belső látásának. Isten anyja és Szent Anna, fejükön fekete ruhával, szeretőn nézték őt. Szent Anna, nyaka hófehér, keblei elődomborodnak, vetkőződni kezdett, ruháját magasra vonta, hátsóját ragyogóan előremutatta, és fehér fénypászmák között egy kristályos edénybe pisilt. Sárga habos folyadék csillogott abban az erős, ablakon át bezúduló fényben egy csiszolt kristálytálban. Johannes még azt is tudta, hogy a tálnak napon érlelt, most szedett eperrel kellene színültig lennie, és úgy érezte, megbomlik az agya. „Salve Regina.”

Felhúzott ruhában, szinte futva ment engedélyt kérni sanguinis missióra.

A hospitium hosszú termében, egymástól oldalt és a terem végétől, lábtól vászonlepedőkkel elválasztott, emelt fakeretre tett matracán hevert, míg vére egy ágya szélére tett cseréptálba csorgott.

- Ifjú vagy, sűrűvérű! - mondta fejét csóválva az infirmarius testvér. Ujjára folyatva vizsgálta a vérét, a fény felé tartotta, aztán ujját a csuháján viselt kötény aljába törölte. Johannest megkönnyebbült émelygés környékezte, nézte a mennyezet zárókő felé futó köveit, hogy magánál maradjon.

- Olyan valóságos - mondta magában, nagyon nyugodtan. Kövek, fény, hogy lássuk őket, agyag a földből, üveg az ablak ólomkeretébe, érc, amiből az ötvös kelyhet alakít, és díszíti a szemnek. A teremtett, elénk táruló világ túlmegy az íráson. Szétfut és betöltődik, élőkkel és tárgyakkal ezeken a falakon túl. Ott van, az élőknek, az élő embereknek, hogy benne, belőle, általa éltessenek, folytathassák az élet munkáját. Esznek, a termést behordják, és a munkájukkal mindenkit táplálnak: magukat, urakat, Isten szolgáját. Az Írás tanít. Épüljön fel Isten országa. Aztán talán elájult, vagy elaludt, mélyen, nyugodtan. Sokáig nem tudott magáról és lassan, tartalmatlanul ébredt. Átkötözött bal csuklóján vágás fájdalma, tarkója alatt párna, lebegés. Való világ derültsége, Isten építő országa, társkeresés.

A falba kapaszkodva, támaszkodva tudott felállni. Az ápolóterem tompa és csöndes, téli alkonyat, completio ideje. Az infirmarius testvér sem mutatkozott. Végigment az ágyakon. Minden vásznat fellebbentett, míg meglelte Willibaldust.

Ébren, a vászonfalra meredve ült az ágyon. Úgy neszelt fel, mint aki veszélyt, támadást vár, őzbak, aki felé a szél vadász lépteinek zaját hozza.

Belépett hozzá, szó nélkül, érezte, jelenléte is fenyegeti. Ült az ágy fáján, sarkánál, hagyta, hogy a combja fájjon, és várta, hogy erő és bizalom visszatérjen. Sötét szállt le, mindenek hallgattak, egy más ágyon, nem messze tőlük lázas beteg nyögött.

- Tanulhatjuk-e az Igazságot, Willibaldus testvér? A grammatica és az Írás megleli az útját a lelkembe, én azonban nem tudok benne rendet tartani. Mondd meg nekem, miből tanuljak?

Willibaldus sóhajtott, hosszabban lélegzett, a sötétben mintha még derengett volna zavart, széles mosolya.

- A nyelvekben, írásokban ott a bölcsesség. Olvastam annyit, és sokszor megnyugodtam. Az írott szóval szembeni alázat, a Megváltóba
vetett hit alázatával párosítva, ez a tudás.

- Taníthatsz-e engem, szerzetes testvérem?

- Kevés az én tudásom is, monasteriumba zárt szerzetesé. A régen megvolt tudás most kerül elő megint, kinn a világban. Ha nem találod meg a regula biztonságában, kinn vár rád. El kell majd menned innen.

Csóválta a fejét, a hangja szomorú lett.

A vászon fala mögül az infirmarius lépteit hallották. Johannes visszament a maga ágyára, el sem búcsúzott.

Willibaldus állapota romlott. Majd mindennap a Gonosz lerohanta, megszállta, testét a földhöz verte, lélegzetét, gondolatát megakasztotta, majd otthagyta a földön, fal sarkában, nyáladzó szájjal, gyakran maga alá ürítve.

Állandó felügyeletet és törődést igényelt. Johannes alázattal engedélyt kért, hogy ápolója lehessen, üljön és virraszthasson mellette.

A Gonosztól most már erősen megszállott beteget a testvérek kerülték. Olykor azért felkelt, kísérni kellett gyónni, árnyékszékre, fürdőbe, de legtöbbet csak feküdt az ágyán, zavarodottságot világos
elmében éles órákkal keverve.

Volt, hogy Johannes rémült szavára ébredt. Ez lett a dolgának rendes kerékvágása. Máskor is kiabált már így éjszaka. Hallatlan nyelvű zagyva mondás, bomlott kántálás ömlött ajkairól, héber szavak latin átkokkal keverve, vend sóhajok, női nevek, aztán csönd, hosszú, új német imádságos könyvbe való idézetek, aztán csönd megint.

- A szavak, az Ige! Johannes testvér - mondta egyszer csak az éjszaka kellős közepén. - Bennük az Úr világteremtő bölcsessége. Legyen világ! - mondotta. - fiat mundus – et factus est. Istenben vagyok részes, ha nevében vagyok részes. Isten a maga Hebraeus nyelvén, a maga isteni, teremtő nyelvén teremtette a világot. lingua creativa lingua Dei Hebraea est.

- És a zsidók - kérdezte meg tőle Johannes testvér -, Fráter Willibaldus, a zsidók a Teremtő nyelvén beszélnek?

- Igen, ők igen, de az ördög módján. Szívükben nem ül a jó teremtés tiszta szándéka, a zsidók az ördög démonaitól megszállva beszélnek, valamennyien. Az Úr nyelvét gonosztettek bevégzésére használják, tetteik bevégeztetnek, és nem állhatunk ellenük. Megszedik magukat aranyunkkal ők, bankjaikról pénzzel veszik meg magát a császárt, urainkat, akik mentelmet biztosítanak nekik. Mentelmet, a Gonosztól beszélő Hebraeus zsidónak! Ők pedig bevégzik ördögi tetteiket, itt, közöttünk, boszorkánymestereket tanítanak, és keresztény gyerekek, lánygyermekek véréből szívják erejüket. tenebrae...

- Hol hát a különbség, Willibaldus testvér?

- A hitben, egyedül a hitben van a különbség, in fide differentia, Johannes... A Szentháromság üdvözítő hitében héber szavakat szólván isteni hatalommal teljes neveket szólsz majd.

- Isten lennék én is, és világot teremtenék?

- Bizony ha az ő megváltó fia nem vagy, azt én nem hiszem. Elválaszt attól téged a te hitednek mélysége. Isten hite önmagában végtelen, tévedhetetlen és megzavarhatatlan, a tiéd pedig csak halandóé, tested vágyaitól, sebeitől, tudásod fogyatékosságától gyötört emberi halandóé. Ezért hát te nem leszel teremtő. Hanem hallod, mégis: teremtő, mint a zsidók, emberi munkáid szándékának bevégzőjeként. Teremtő ember leszel, testvérem, ha akaratod a Mindenható nyelvén mondod.

- És Krisztus urunk? Ő milyen nyelven szólt?

- Latinul bizony, jó római nyelven, meg talán zsidóul is, amikor övéi előtt, Heródes király előtt állott. Latin nyelvünk, a mise nyelve, a teológiáé és a megváltásé. pax animae Latina pater.

Fulladozva, sebesen beszélt. Johannes a cella mélyen üvegezett ablakához vitte, ő hátrahúzódott, míg Willibaldus a kolostori rétek felé előre hajolva kereste a levegőt. Lehunyta a szemét, és csak az isteni hatalomra gondolt. elohm, sábd, jahve, johjm, mormolta vagy suttogta, minthogy befelé sípoló tüdeje fölött hatalmat nyerjen.

Johannes az apátság ökörfogattal szállító parasztjait nézte. Az ökrök sáros hátán ragyogott a nap ködön át szűrt fénye, orruk felcsillanó párát fújt.

- Crucifix!! - kiáltotta egy közelebbi béres, akinek ökre csálén félrehúzva a szekérút szélére feldobált kőhalomba szalasztotta szekerének kerekét. - Takarodsz vissza! - És botjával két jókorát húzott ökrének hátára. Az igavonó kirántotta a megszorult kereket a kövek közül, és ekkorra eltűnt az ablak látóteréből.

- Hogyan tanulhatod a Mindenható nyelvét? - faggatta tovább Johannes.

- Azt egyszerű szerzetes meg nem tanulja! Lásd, a zsidók a magunkfajtájával a magunk nyelvén beszélnek, így csinálták ki a világ kezdetétől fogva, hogy a hittel élő keresztény a jó nyelv gyökeréhez ne juthasson. Még a doktorok is csak a görögöt olvassák, és Szentírásunkat sub vulgata adják tovább.

- Hát te magad, fráter Willibaldus?

- Adjon az Úr erőt és lehetőséget, én elindulnék tavasszal! Felkészültem, görögül és héberül is idáig tanultam, megyek a kereszt alá. Meghirdesse a pápa, bűnök bocsánata az a magamhoz hasonló szerzetesnek, és megyek, vándorbottal, alamizsnán, görög földön át a Szentföldre, Jeruzsálembe. Ha átjutsz a szaracénokon, ott állsz a Tudás kútjánál. Engem vár a nagy zarándokút. Elmondom neked, el ne árulj másnak. Asia minor városairól Strabót és az Apostolok cselekedeteit olvasd! Onnan minden világosságot kap. A Duna mentében mehetsz sokáig, át a Magyar Királyságon. Aztán a Murát követed fölfelé és átkelsz az illír hegyeken. Magas hágóik kopárak, és csak medvék és rablók lakják. Ha meglátod a tengert, közel vagy már Velencéhez. Kapzsi kereskedő nép az, rengeteg hajó gazdája, ők visznek majd Candiára, onnan más hajójuk Ciprus szigetére. A ciprusi király már kereskedik a szaracén szultánnal...

Egyszer csak könyökléséből felemelkedett az ágyon, mintha nyakánál felhúzták volna. Fejét két tenyere közé szorította, látható fájdalommal küszködött. Kinyitotta a szemét, és az ágyat elrekesztő függöny egy pontjára meredt, ahol gyűrődés és a vászon piszkolódása keresztre emlékeztető foltot hagyott. Ezt nézte, nyakát, szemét forgatta, aztán rémülten ölébe fordította a fejét, és tenyereivel befedte tarkóját.

- Olyankor minden elsötétül. Miért küldöd a sötétet, Uram? - fohászkodott, befelé, saját belsejébe. Így ült egy ideig, remegett, verejtékezett a háta.

Aztán felnézett Johannesre, kerek, élettelen szemmel. Arcán egyik oldalt valami rémítő merevség.

- Hadd lássalak, hadd lássalak meg, testvérem! - sóhajtott fel. Kezét a fiatal testvér felé nyújtotta. Tenyere is hideg lett, verítékes.

- A szaracénok... birtokolják... az egész... homok... földet... hamis, váltott öltözetben... Jeruzsálem...

Öklendezni kezdett. Johannes a szája elé fogta a cseréptálat, Willibaldus hányt, minden előjel nélkül.

Napról napra gyakrabban került a belsejét rontó Rossz hatalmába. Órákat imádkoztak mellette, tömjén füstölése, szenteltvíz hintése nem könnyített semmit szenvedésén. Váratlanul, azaz most már egyre kevésbé váratlanul elborult, szemei fennakadtak, merev tagjai rángatóztak. Ha nem fogták le, lezuhant az ágyról, vagy beakadva, lábához, sarkához verte magát.

Lefogásához összeszaladtak a testvérek, most már tudták a módját, és az infirmarius testvér vagy Johannes hívó kiáltozására összefutottak, és felcsavarodott tagjaira vetették magukat.

Johannes, különös szolgálatként, engedélyt kapott Freund apáttól, hogy minden idejét Willibaldus mellett töltse. Most már nehéz volt világos lélekkel találni, néha órákig csak nézett maga elé vagy a vásznon formálódott sötét keresztre. Hanyatt dőlt, Johannes feltámasztotta a fejét. Nem kívánt felállni, megfordulni, nem kereste a testvéreket maga körül. A háta mögött figyelő feszület felé egyszer sem fordult. Nem vitték, kísérték már kórusra, misére. Öklendezése szentségteleníti az ostyát, nem részesült gyónásban, feloldozásban. Egyik nap a prior hívatta Johannest, és rendelkezett:

- Johannes testvér! Buzgalmad és odaadásod Willibaldus testvér ápolásában gravis et venerabilis est.. Önfeláldozásod könyörületes és bizonnyal Istennek tetsző, mégis, tudd, hogy az emberi nyomorúságnak tett szolgálat határos, ne vonja el hát teljesen lelkedet az Úr felé fordulástól. Felszólítalak, hogy holnap reggeltől térj vissza a regula megtartásának útjára. Ugyancsak utasítalak, hogy Willibaldus testvérünk lelkének üdvére az imarendet a príma idején húsz Pater nosterrel tetézzed. Vade in pacem!!

- Mi lesz akkor Willibaldus testvérrel? - kérdezte a priort, nagyon sok szomorúsággal a kérdésben.

- A testvérekkel együtt belátjuk, hogy Willibaldus testvér elméje immár teljesen elborult, bizonyára az Úr kifürkészhetetlen akaratából. Szerzetesi módon már nem élhet, közénk nem tartozhat. Az apát úr kerestette a családját. Húga - pillantott az előtte fekvő levélbe -, Katarina, férje és anyjának fiatalabb testvéröccse jönnek érte, éjszakára vendégházunkba várjuk őket. Minden más legyen az Úr kezében.

Johannes engedelmes készséggel a refectoriumon,, kerengőn, infirmariumon, át visszatért Willibaldus testvér ágyához. Ülve találta. Merev a jobb arca, összenyálazott ingéből lesoványodott nyaka nyúlt ki, kezeivel mintha kereste volna őt. Jobbjával a semmibe markolt, a bal kéz azonban elérte és megszorította a kezét. Merev arcával mintha most őt nézte volna, aztán tekintete körbeszóródott falon, boltíven, elválasztó vásznakon, mintha mindenütt szavakat keresne. Míg beszélt, tenyerével szorította a fejét.

- fili hominis mitto ego te ad filios Israhel... - ego sum via, veritas... - a fejem, Istenem, a fejem - in via… veritas - Istenem a fejem... via.

Johannes szelíden lefektette, arcáról a hideg verítéket csuhája szövetével itatta, de fekve a beteg csak dobálta magát, és feje fájásáról jajgatott.

Aztán megint a szörnyű rángások következtek. Eljött a hamar leszálló téli sötétség, mire Willibaldust megfékezték, hányásából, saját sarából kimosták. Akkor szelíden, gyerekként, nyitott szájjal aludt. Johannes az ágy elválasztóját felhajtva nézte, majd a szomszéd ágyon maga is mély álomba zuhant.

Éj felén matutinum egy testvér ébresztette. Összekulcsolt kézzel, álomittas más testvérek mellett sietett a kórusra. A Miserere nehezen állt össze a fejében. Willibaldus szavával küzdött: Via... via.