Délelőtti forróság. Az alacsony bokrok nem adtak árnyékot. Későn ébredtek, többször tévútra keveredtek. Ösvények a mocsárba vesztek vagy visszakanyarodtak a Basento menti láposba. Nyugatnak, Bernalda irányába nem volt átjárás.

A Borgotól csak egy hosszabb futamodásnyira néptelen senkiföldjén jártak. A dombocska lábánál kiszáradt ingovány, melyben a láb néha sárba süpped, néha száraz zsombékra vagy sívó földre lép. Embermagas kórók szegélyezték az ösvényt, sárga virágokkal integettek, árvalányhajba burkolták a lábukat. Olykor szárcsa csapott fel a folyó menti nádasból. Egyszer szarka húzott át pontosan előttük, Miriam talán még sosem látott ilyen madarat. Arab szóval beszélgettek a természetéről. Gyerekként szedett szarkafészket utoljára, bátyjával rögvest kiszívták a lelt tojásokat. Most nehéz volt elmagyarázni, csak der grauelster jött nyelvére. Buzgalommal kereste a szavakat, a helyzetét, az utánzott állatokét egy távoli északi folyó menti erdőn. Ráállt, hogy a szarkacsörgést utánozza, csakhogy sehogy sem akart hasonlítani.

- 'aqmaq - kacagta el magát végül az újdonsült asszony. Viszonzásul az íbiszt utánozta, ahogy hosszú szöglábaival óvatosan lépve, csőrét lebökve előremegy a nádban, békát-hernyót ragad meg és nagy szárnylengetéssel elrepül. Nevettek nagyon, míg csak Juszuf céljához értek.

Miriam az első kőoszlop árnyékába telepedett. Fején a kendője, fehér az arca, felhúzott fátyla a homloka körül. Hátát az oszlop talapzatának vetette és le-lehunyta a szemét. Óriási selymes kék ég alatt fehér oszloplábak. Palotacsarnoknyi szögletes asztalnak gondolták. Juszuf fehér kendővel a fején járt közöttük. Előbb megállt, lehajtott fejjel, mint aki azt várja, hogy a fehér kövek mondani kezdik neki meséjüket az idők kezdetéről, az első Filozófusról, a bölcsről, akit valaha ezek az óriási kövek vettek körül. Két sor oszlopláb időrágta, fehéres kőből és közöttük derék kőtáblák, kőgerendák nagyba tört halma.

Száraz kis dombocskán állt ez a Lovagok Asztala. A vándor levette a papucsát, lábán bokáig száraz sár ragadt. A sárban száraz kóróvirágok, fűdarabok. Lábujjai közé rövid törek szúrt. Levakarta a lábszárát és újra visszavette a papucsát. Nem lehetett mezítláb járni az elszórt kőtörmelék, az alacsony szúrós bokrok, száraz tövisek felsebezték a hozzájuk nem szokott lábat. A papucsba, lábujja alá porrá tört házú csiga héjának csomója ragadt be, mintha az orrából piszkálta volna ki valaki.

Juszuf azonban ügyet sem vetett a lábára, arcán a kövek iránti révülettel járt körül. Kézzel simogatta a vésett felületeket, ujjával az oszlopárkokba nyúlt, átkarolta, keblére ölelte őket. Itt voltak valóban, a Bradano kanyarja fölött. Abban a dombban rejlett, eltemetve, összerontva Metapontium álmodott városa.

Hogy lehetett az? Itt az oszlopok között gyűltek köréje az ifjak, itt intette őket véreik szeretetére, akárha azok őket nem vérségi okból, hanem önként választották volna. Feleségüket, életük társát úgy vegyék, hogy ez az egyetlen kötés a földön, melyet nem táblába, kőbe vésnek, hanem élő utódokba. Kerüljék ezért mindenki más asszonyát, hogy így az asszonyok sehol sem fertőzhessék fattyakkal férjük vérének leszármazását.

Leült, arcával tíz ujjának kosarában. A valóság a homloka mögött volt, a valóság a domb gyomrában rejtezett, a valóság a néhány óriás lerontott oszlop volt. A vonal, amelyen jött, a valóság alá veszett.

A kőtemetőt hosszú kövér gyíkok lakták. Szemtelenül közel ritka látogatójukhoz, feltartott fejjel hasaltak, majd váratlan fürgeséggel végigrohantak kövön, kő alatt. Egymással, múlttal nem törődtek, hallgatásuk is a Filozófus rejtélyét őrizte. Minden beásódott kő külön mozdíthatatlan, az oszlopcsonkok beszédes jel nélkül, két titokzatos sorban.

Visszament az ifjú asszonyhoz, bíztatóan rátekintett. Egymásra néztek, sok kölcsönös türelemmel. Miriam megfogta a kezét, Juszuf pedig szálegyenes derékkal, maga alá húzott lábbal mélyedt gondolataiba.