Megmenteni. Menteni a gyengét a gyengeségtől, a csekélyértelműt a butaságtól, tudatlant az ürességtől, a hatalmast hatalmas tévedéseitől.

Folyton mind mentésre szorul. A Megmentő világokat járt be, mindenfelé hadakozott, mindenekkel megharcolt. Lehet hogy véresen, lehet hogy megalázottan, de eljutott a Montsalvachra. Minden lépésre térdre borulás, térdre borul, felmutatja a kelyhet a Megváltó vérével. Térdre borul, felmutatja. Térdre borul, felmutatja. Bocsáss meg nekik, Uram. Ne felhőzze orcáját a Prófétának haragja. Jönnek, a földhöz születnek, két domb közé, ostobaságra. Ellátnak a domb tetejéig, tudják a föld szagát télen, nyáron, esőben, forróságban, hó alól felszakadozva.

Menj közéjük. Mesterséggel áldoznak, foglalkozással, kötelmekkel. Ez az ő látóhatáruk: a dombok, a mesterség, a törvény. Mentsd ki őket.

A katona karddal alkot, rabnak szabadságot, szabadnak láncot, hogy csak karó körül futó láncon járhat. Eléje megy a halálnak, nem lát annak háta mögé. Addig iszákos, kurválkodós fajta, tanyaromboló, marhaelhajtó. Békében rohadék.

A krónikás éhínségek, lázadások tüköre, a fejedelem dolgának jegyzője. Kerek a tükre, mindent lát benne és mégis csak azt, ami a tükörlap fényes széléig odafér. Húzzon aranyanként fizetést és olvassák sokan, sokáig, tetteivel hogyan ragyogja túl a fejedelem népét, népe a népeket. Csak ez a fény világít.

A szolgálólány a lábak között szolgál. Alacsony székéről a tehén lába közé nyúl, ott van a szülésnél, amely az asszony lábait minden világon lévőnél szélesebbre feszíti, hogy így egy megint a világra jöhessen. Az újszülött lába közé rondít és a szolgáló tisztába pólyálja. Melegben, lanyhaságban a gazda szeme az ő lába közé furakszik, gondolatai oda járnak: jöjjön, ne jöjjön.

A magiszter, magas jártassággal az auktorokban, tud magyarázatot. Tudjuk, régen, még a római filozófusok, az egyházatyák, még a káldeusok előtt, könyveikben, ezekben a töredékben, idézetben, nyelvben átfordítva még előhívható írott mondatokban van az igazság. Összerakhatjuk, nagy tudással, kitartással, kenyéren-vízen, tintás ujjal élve és bonyolult esetekre alkalmazzuk. Az egyszerű nem tárgya a tudásnak.

A mészáros csontos, hájas, véres arcú, karja combja jó vastag húsú. Áll erősen, hogy megtartsa a bikát a nyakánál, így pontosan éri a tagló és kevés bőgéssel, rugdosással feladja. A vér elfolyik rögtön, a húst az asszonyok elkérik, megeszik, megsütik, besózzák, eltüntetik. De a szarvak, a paták, a bordák, a csigolyacsontok összegyűlnek, halomba állnak. Ha végre elviszi őket az enyvfőző, már új ökör bőg, taglóra vár.

A serfőző szerzetes hiába rejti kámzsába arcát. Betölti étvágya, úr rajta bendője, gigája. Kóstolja sörét hordónként, hogy a komló, a maláta arányát hiba nélkülinek találja. Az édes-kesernyés nedűből újra inni kívánna, kolbászt harapni, kenyérhéjat utána, ettől aztán visszatér szomjúsága, egy pinttel húz megint rá, ragad a bendője, ragad a padhoz a nadrágja.

A főbíró talárja alatt nem lehet eleven. Nem hordhat erszényt, nem varrathat zsebet, üres pénzesládája. Nem kívánhat asszonyt, perben szomszédasszonyával, nem gyűlölhet haramiát, akit esperesi kincs, vándorkereskedő, léprecsalt nő kifosztásáért a kötélen fájdalmas végső görcsben végződő halálra ítélt. Ebben áll bírósága: vesztét, nyerését egynek sem kívánja.

A kőmíves ki nem jön a koszból. A pünkösdi körmenet előtt kimosdott, tiszta inget húzott, mégis kőpor fehérlik a nyaka bőrében, mészfolt a csizmáján, föld fekete fonala a körme alatt. Repeszt, hasít, porlaszt, a kő mindig fogy, míg lassan minden felköveződik. Nem láthat hát tisztán, kőburkolat nélkül.

A madarász erdei vándor. Megszokottan hátára vett, somfából metszett bottal megy lépről csapdára, csapdától hurokra. Fűzfából kast fon, minden fának tudja értelmét: ezen tengelice fészkel, pinty költ, szajkó tart pihenőt. Megtalálja a hangot a madarakkal, meg is marad ebben a beszédben, a faluban, a piacon az emberek közt félkegyelmű.

Ameddig gondolni tudnak a látóhatár lapok közé szorul. Bölcs mondások, figyelmeztetések kormányozzák. Már az öregek is mondták, és majd mindenki, így tovább. Hogyan láthatnának egészben, egyben? Hova állítsuk a kelyhet? Magas, még magasabb hegy tetejére, Olümposzra, Ararát csúcsára, a Kármelre emelt torony ablakába: sokan lesznek, akik nem emelik fel a fejüket. A tekintet lábak körül, hasakon, ágyékokon jár. Milyen ritkán nézünk egymás arcába. Fejüket elfedik, arcukba kámzsát húznak, a leprás rongyokba burkolózik.

Tegyük a földre, alacsonyra? Úgy mennek át az életen, hogy lábukat sem emelik, csoszognak, a port belerúgják. Haragjukban, betegségükben nyálukat odafröccsentik. Tiszta tüzén törmelék, gerjedelmek nedve, szemek alászáradó csipája már nem ég el, érintése nélkül csak homályosítja, elállja. Ha egyet állítunk belőle, a szomszéd halom mögül soha meg nem látja, nem találja az odavalót, ha minden útra, gödörbe, rétre, piactérre jut a Kehely fényes hasonmása, felrúgják, elássák, elveszítik. Lehetetlen, elérhetetlen?

Látom, hogy egy másik időben kérdésemre felelnek. Miért nem most, miért valamikor?

Keresem a lovagok rejtezőit, vállukon a vörös kereszttel. Végezzük a munkát a hegyen. Kilenc lovag ereje, bölcsessége szüli a csodát. Ezt a bölcsességet nézem az arcukon. Szakálluk már fehér, mégis mind vállas, napégetett, bírják a fejszét, értik a fűrész dolgát. Mert a fohász után itt az erdő irtásának kell látni. Tükörfényes, kifent fejszéik szinte szabják a fenyőket, egy csapás, egy szál törzs dől ki, tövénél. Kard az oldalukon, szekercéik harcolnak az erdővel. A fenyves megadja magát, térdre rogy, elpusztul. Vállukon hordják el a legallyazott törzseket. Míg a Nap végiggördül az égen, körben a hegy fölött, dolgoznak. Este tüzet gyújtanak, imára gyűlnek. Esti, tiszta tűznél, füst nélkül égőnél férfiak. Lelkükben már áll a Kehely szentélye, rajzát korommal rajzolják a földre. A Hold nyugodt álmukat beragyogja, egy őrt áll, őrzi a sima csúcsot, a letett fegyvereket. Emberfia nem teheti lábát a Hegyre.

Más nap a gyökereket feltépni találja őket. A porhanyó föld a gyökerek alatt söpörhető a szikláról. Akkor nagy seprűik vannak, vesszőből fontak, úgy söprik tisztára a sziklát, ahogyan az aratók a rozst kaszálják. Erős karral húzzák, hátul száll fehér köpenyük. A meztelen szikla hepehupáin táncol a holdfény, el-elbotlik, dől, támolyog.

A sziklát, a követ értő műveseiként veszik munkába. Egy zsinórt húz, szöget jelöl ki, más kalapácsot vésővel szalajt az élő kőbe, vizes porral csiszol. A csiszolásnál tűnik elő a varázskő, a fekete-fehér onyx. Fekete foltok fehérben, fehér vonalon, átrepedések, felhők, kanyarulatok, megfoghatatlan kacskaringós határok. A kilenc lovag a magas sík tetőn bőrpárnákon térdel, folyadékot önt, port szór, cserél és felfénylik a tükre. Egyetlen óriás fekete-fehérrel egymásba játszó tükör. A Napot, a Holdat visszaragyogja. Simul, ragyogóra, makulátlanra mosva.

Földabrosz a csillagfényes éjszakában. Az építők selyempapucsban járnak, hajszálvonalakat rajzolnak a tüköralapra. Reggel látják, hogy minden hajszálvonal aranyhaj a simánál simább padlaton.

Épülni kezd a szentély a legdrágább kövekből. Nyolc oldalán nyolc torony, közepén kétszer magasabb, kék zafír fénylik. Csúcsán a bárány zászlója. Minden fiatoronyra csigavonallal felcsavarodó lépcsősor visz fel. Minden kő magától illeszkedik társához, rés, eltérés nélkül. Minden fiatorony teteje smaragd, ablaka kristály. Minden lovag őrt áll ezután, egy kardinális égtájért, egy közöttes égtájért felel.

A mindenek fölött álló torony tetejében, mindenki felé nyitott kristálysátor alatt a rubin Kehely, faragva a Lucifer koronájából hatvanezer ékköve közül a szemet mindeniknél jobban kápráztatóból.

A torony tetejében, éjjel és nappal, minden időben egy lovag vigyázza. Mert az ember felnéz, míg ott ragyog az a Kehely.

Felnéz, és csökken a szenvedők fájdalma. Felderül a haldokló arca, ülve is maradhat, vasárnapig megél. Vén arcok megállnak a ráncosodásban, nem őszül az ősz. Sebek hegednek, vajúdók fájdalma enyhül, gyorsan születnek a fiúgyermekek.

A vörös keresztes fehér köpenyben a lovagok soha nem jönnek le a hegyről. A Kehely táplálja őket. Ételt nem vásárolnak, nem hordatnak fel, ital nem éri ajkukat. Őrzik a Kelyhet, hogy az ember lássa. Kifutok ebből a házból, fel a lépcsőkön a dombok hátára, sziklák tetejéről integetek:

- Emberek. Nézzetek fel, nézzetek magasra. Lássátok a Rubin Fényt. Fogjátok fel Megváltótok vérét!

- Gyertek elő a szikla belébe mélyesztett szobából. Úgy jártok benne, mint a sár. Átfolyás, bűzös ürítés után új sár költözik a barlangba, nedves boltozat alá, szalmára állatok melege mellé.

- Lépjetek ki a cserzőgödörből! Mossátok le a timsót, töröljétek meg kezeteket! Csupa könny a tekinteted, kőfaragó! A porba csíkokat szabdal a leáradó könny, viszket, csíp a szemed.

- Borbély kötését tekerjétek le a tályogos bőrről, a csúf, hólyagos hús liláját öntözze rubin fény!

Rubin tintával írott írást olvasok belülről. Bordái karolják át szívem helyét, ahol lapjai lebegnek. Átlátszó oldalakon át a könyv egyszerre olvasható, a belső szem minden jelet átfog.