A novícius gyalog jár? Johannes büszke volt a gyaloglására. Öles léptekkel lépett a száraz, letaposott úton. Száraz leveleket rúgott félre, saruját jól odacsapta és nem érzett fáradtságot, hiába készült lenyugodni aznapra a nap. Felkéredzkedhetett volna éppen valamely Passau felé kapaszkodó bárkára, hogy rakományával az ár ellen dolgozva őt is hazáig úsztassa a küszködő parti fogat, de vérében tudta, élvezte a gyaloglást. Krisztus urunk is gyalog járt, legfeljebb ha szamárháton s mi más ő, miles Christi, "... szenteltessék meg a neve és jöjjön el az ő országa".

Naphosszat menetelt a vidám őszi napsütésben. Reggel még kissé fázva indult, ám hamar foganatja lett a napsütésnek és belső tüzéhez külső hév is társult. Mária milyen büszke lesz beöltözött fiára. Kölyökarcára felnőtt árnyat vet kámzsája, cingulusa térdét veri, Krisztus a mennyekből mosolyogva látja, hitében teljesen, anyjához, Máriához sietni.

Hány hónapja már, hogy nem látta! Robert jöhetett csak apjukkal egyszer a kolostori szállásra s Georg kanonok úr háromszor is eljött, hogy beszéljen az apáttal és firtassa a fiú előrehaladását a hitben és viseletét a kolostori regulában.

Johannesről azonban csak jót mondhattak, nem is törődött vele, csak úgy magától tudta, hogy ez csak úgy lehet. Volt, hogy nem is találkozott Georg úrral, csak az emeleti ablakokból az árok hídján átporoszkálni látta, de elégedettségét még testes háta is visszasugározta.

Johannes feje tele volt latinnal, ahogy ment, minden dolog latin nevét kiáltotta feléje: via, arbor, domus, avis, peregrinus, equestus. Minden szóban új büszkeség és kandiság volt: mire mondják, honnan veszik, helyesen hogyan deklinálják.

Olykor meg visszaesett gyermeki fiatalságába, és "meglovasította" magát, azaz ügetésbe fogott, bal lábát a jobb után hagyta és másik két lábát is maga mögött érezte. Hol kentaur volt, távoli földek Krisztus előtti, lóval keresztezett bölcse, vagy lovagot vitt a hátán, véknyában érezte vascsizmája súlyát és tovafutott vele, mert lovagját az aggsteini torony hegyében szimbolikus hölgye várta. Színezgette kicsit a hölgyet magában, látta nőies szemérmesen fátyla alatt, amely magas főkötőjéről hullott alá rejtett, finom alakjára. Távoli fényt is érzett ilyenkor, melegséget a mellkasában vagy valahol lejjebb, aztán a lovagot önmagával keveredni látta. Várhatta, hogy a torony hölgye majd hódolatát fogadja, imádságos könyvét becsukja, és együtt térdelnek majd valamelyik virágos oltár elé. Lovuk, melynek hátán ez a lovag országok útjait belovagolta, míg hölgyét kiérdemelhette, kicsapott, lenyergelt, fák alatt legelészik. Ez már nem érdekelte Johannest. Tudná-e latinul mondani: "kicsapva legelészik?" De nem tudta. Alázat jár még a tanulásnak.

Máriát latinul köszönti majd, ezt jó előre feltette magában, ám ez nem lesz alkalmas minden elmondandójának elmondására. Megsejtette azt is, hogy anyja talán mégsem értené a folyamatos latin szót. Az imádságot még igen: "Ave Maria gratia plena, ..."

Öles léptek a száraz úton. Szüret idejében rozsdálló levelek Dunára tekintő domboldalon. A szőlősgazdák naphosszat a tőkék között, ízlelgetik a fürtöt, ijesztgetik a sármányt, seregélyt.

Szőlőfürtök behordása, világ dolga, mi az? Könnyen vesz Johannes minden lépést. Feltrappol a fiatal égerfák alatti fordulón, dombgerincről templomtornyot, tövében tanyát lát. Domb mögött szélesebben terült magasabb domb, rég ismert kolostor, Arnolfus káplánjuk lakása. Szétágazik a maut felé vivő gyalogút. Ott ő balra tér, az ösvényre felfut, leszalad és ott lesz a púpos zsellér házánál. Onnan, ha felnéz, fák fölött toronysarkot lát. Mögötte anyját, Máriát.