Délelőtt a menet sűrű porviharba keveredett. A mamelukok a hajcsárokhoz hasonlóan lebontott turbánjukat vonták a fejükre és úgy lovagoltak tovább. Semeddig sem lehetett látni. Qulat bej a menet elejére és végére meg több helyen oldalt is őröket állított, akik kötelességtudóan a homokfelhőbe meresztették a szemüket, hátha meglátnak valamit a közeledő fenyegetésből.

A badúk támadása három-négynapi járóföldre a Nílustól még mindig lehetséges volt. Juszuf közvetlenül a mahmal mellett haladt előre. A lova is türelmetlenebb volt a forgó homokban, kitört volna oldalra, idegességében körbejárt volna inkább és csak vonakodva engedelmeskedett a kantárnak. Csak a tevék léptek tovább rendíthetetlen nyugalommal, nyakukban a hajcsáraikkal, egyenes vonalban, egyenletesen, előre, mint akiknek a homok a nyakukban, szemükben, patájuk alatt egyaránt éltető eleme.

Nem sokkal ظهر előtt kiáltásokat, csengettyűszót, tevék fújását hozta a szél. Útjuk kisebb karavánét keresztezte. Misir bej a karaván vezetőjéhez vágtatott, miután a mahmalnak teljes hosszában megállást parancsolt. A mamelukok ott álltak lovuk nyakába hajtott fejjel, nyeregben maradva, nyakukban és fülükben viszketett az odakeveredett por. Már a صآلة idejét várták, hogy a leborulás a zsibbadtságra és a mosakodás a viszketésre legalább átmeneti könnyebbséget hozzon. Misir bej a karaván emirjével együtt egy fehér köntösbe burkolt, hajlott hátú alakhoz lépett és hosszasabban beszélgetett vele. Látható volt, hogy belefelejtkezik a beszélgetésbe.

Amikor később a menet továbbindult, Misir bej magához intette a mahmal négy felügyelőjét és parancsokat osztogatott. A fehér köntösös öregember karavánja a mahmal menete mögé kanyarodott, mögöttük szinte láthatatlanná válva a nem szűnő porkavargásban.

Az elől haladók is csak sejtették a vádi valahol maghrib felé kanyargó nyomvonalát. A katonák, szolgák és hajcsárok egyre gyakrabban tekintgettek a fejük fölé, oda ahol a zenitjén túlhaladó Napot sejtették. Már fáradtan a délelőtti meneteléstől látni vélték, hogy الشمس már túlhaladt pályájának legmagasabb pontján, azaz eljött a ظهر el nem mulasztható ideje. Valahára mindenkinek megállást parancsoltak, száz mameluk , harminckét hajcsár, zarándokok, hakimok és mollák egy szempillantás alatt lecsusszantak a hátasállatokról és a قبل iránt terítették imaszőnyegeiket. Az igazhívők mindenütt térdeltek már, mire a vízhordók tömlőikkel hozzájuk értek. Tálakat helyeztek el a földön, ebbe öntötték bőrtartóikból a minimálisan szükséges vizet. Mire a szükségüket végzők a távolabbi szikláktól visszabotorkáltak és tapogatóztak saját imahelyükre, mindenki a نيات szavait mormolta, majd magukba szállva, imájuk elfogadtatására készülve nyúltak a vízhez, hörpöltek, felszívtak a máris homokos, tömlőízű vízből. Az igazhívők leborultak, hosszú, a vádi szíve alatt kígyózó sorban, a tevék bután nyújtóztak a töredezett köveken, a lovak pedig leszegték fejüket, lehunyták szemüket és igyekeztek érzékeny fülüket minél jobban zárva tartani a sivatagi por fellegei elől.

A déli pihenő hosszú és nyomott volt, a szél nem változott, az emberek rosszkedvűen eddegéltek, majd köpenyükbe, burnuszukba burkolózva szundítani próbáltak. Csak őrök maradtak nyeregben, a menet mellett fel-alá lépdelve igyekeztek átlátni a szél kavarta homokfelhőkön, hogy leleplezhessék a lopva rájuk zuhanó veszélyt.

Továbbinduláskor, most már szemükben a barna fátyolban távolodó nappal új rendbe rendeződtek, az árukkal rakott karaván a menet gerincébe olvadt. A fehér köntösös öregúr rögtön a mahmal mögött haladhatott válogatottan nemes járású nőstény tevéjén, mögötte lépdelt a mameluk őrosztag, elől Juszuf csoportja, mögöttük még sok egyforma fekete egyenruhával. Utánuk kanyargott a tevék sora, kitartóan, fejüket a magasba emelve, himbálózva az oldalaikat lehúzó, اإلسكندرية vagy القاهرة felé vitt áruval.

Két keserves nap után estére elült a szél. Már a reggel tele volt derűvel, الدنيا ام, a világ öreganyja már csak kétnapi járásra integetett. Mire a Nap az utazáshoz kellemesen langyosította a levegőt, mindenki gondtalan derűvel ült nyergében. A menet a karaván befogadása óta nyugalmasabban haladt, Juszuf szívéből most ürült ki a حج miatti elfogódottság, tiszta, هلل derűjében fürdő tudattal lovagolt tovább. Lassan melegedett és szétáradt benne a szultán udvarába beválasztott kíváncsisága. Már megkínlódta s levetkezte a gezírai hálótermek szokásos bűneit. Egyszerre nyugtalanította s felajzotta a jövendő. Akkor távolságot kényszerített maga és a huszonöt ágyas hálótermekben a török Caucasiaból származó eunuch szubasi pálcája alatt mellette alvó társai közé. A távolságot, bármerre jártak, mindegyre kevesellte. Föléjük kapaszkodott volna, átvilágított, tiszta imatoronyba.

Az udvarban, amelynek a mekkai út alatt leszakadt és a sivatagba kilökött darabjában élt, Allah rendelkezésének már nem volt meg az a tiszta, parancsoló ereje. Nyeregbe szokott térdeinek szorításával, csizmás lábszárának a ló hasa alá fordításával órákon át tartotta lóháton magát. Másra figyelhetett. Szívével együtt megnyitotta és a ló nyakára támasztotta Imám Gazáli könyvének tábláját és lassan olvasva szívta fel az imám írott szavát:

- Készülj fel arra az átmenetre, melyben egyetlen dolog sem lesz olyan, mint amilyenhez hozzászoktál.

- Egyszer majd nem megyünk tovább? Ez a vonal, amelyen továbbhaladva, csavarvonalban, kalligráfiákban حروف módjára, magát keresztezve, a Holdhoz hasonlóan hátrafelé is járva megyek, felkészülés valamire, vagy már a tettek füzére, melyekért megszülettem, vagy csak hánykolódás a vak véletlen szeszélyesen szökellő hátasállatán? Mit tudok még meg a "Tudás könyvéből"?

- Miért olvasol, fiam? - ezt kérdezte egyszerűen egy mellette kimondott hang. Juszuf nyűggel szakadt el alakuló gondolatától. Mintha vezetni kezdene valahová, majd érintésre törne, elporladna, homokká esne szét.

- Tudni szeretném, van-e vonal? - felelte, félig még gondolkodásának révületében, de felnézett a hangra. A karaván idősebb kereskedője haladt mellette. Szegély nélküli hófehér köntös világított rajta a száraz sivatagi napsütésben. Turbánja a legfinomabb patyolatból volt magasra csavarva, felnyúlt az ég felé és élesen árnyékolta arcát. Alatta hímzett kabát, lábán finom sötétvörös csizma. A hosszú, tiszta fehér szakáll s a turbán ellenzője között szelíd barna szempár, egyszerre kérdez, nevet és utasít.

- Hova való vagy, mameluk? - kérdezte Al Waasi.

- Ez az éppen, amin folyton töprenkedem. Allah akaratából az élet nekünk írott vonal. Oda van rajzolva elénk a porba és úgy visz minket, mintha az élet tevéjére ültünk volna fel. Az eleven tevék a hazai oázis felé visznek. Én az élet tevéjéről olvasok.

A napsütés, a hasító levegő, az öreg tiszteletet parancsoló figyelme tehette, hogy ennyire belülről beszélt.

- Ha kérdésed van, fiam, azzal biztosan jó úton jársz. Vén fejemmel nekem úgy látszik, minden a kérdéssel kezdődik. Ne nyugodjon meg az ember míg választ nem kap. Ha te is úgy akarod, este, a lenyergelés után beszélj velem többet a te vonaladról.

Intett a hajcsárnak és tevéje újra elfoglalta a mahmal mögött kijelölt helyét.

Esténként Al Waasi tüzet rakatott a karaván kísérőivel, fázósan, hátát a tűznek tartva dörzsölgette össze a kezeit, lábait puha pamuttakaróba burkoltatta, amikor a maghrib után lehúzatta a csizmáit. Vele utazó szolgája ilyenkor vizet melegített a tűzön és megmosta az öreg kereskedő lábát, ezután következett a takaróba burkolás.

Juszuf így, hátát a sivatagi kórókból rakott tűznek fordítva találta őt, szavakat nem igénylő, különös elmélkedésbe merülve. Árnyékos arca befelé figyelt, szálegyenesen ült. Adásnak-vételnek gondja láthatón nem érintette. Juszuf meg sem merte volna zavarni. A szolga intett, hogy jöjjön közelebb és foglaljon helyet egy másik kigöngyölt szőnyegen. Estére hideg lett, az éjszakai eget الزحل uralta, szúrós vörösen kelt fel a távoli sivatagok felől. Együtt állt a Halász csillagával, feneketlen, holdtalan égen laposan lenézve a sivatagi kőhalmok fölött. Barátságtalan, egyszerű öreg nézett le vele a lehűlt világra.

Elfordította szemeit a ragyogó Pásztorra, aki Északra hajtja az óriási Medvét az ég tetején. Ragyogásuk jelölte ki az éjszakai eget. Az idős férfi már rég tudta, hogy ott van, csak befelé kormányozta figyelmét. Végül lassan, tekintélyét szétárasztó nyugalommal leborult a szőnyegére, ezen az időszerűtlen módon köszöntve Allahot. Amikor térdre emelkedett, csak béke áradt az arcán, barátkozásra való fogékony belső csend.

- Miért olvasod könyved, fiam? - fordult vissza a délelőtthöz Al Waasi.

- Továbbvezet az értelem vonala. Nem tudok nélküle továbbmenni.

- A szultán rabja vagy, nemde? Nem kapsz parancsot, hová menj?

- Koráni iskolába jártam, lóval és fegyverrel bánni tanultam. Még nem tudom, mi végre szolgálhatom a kegyes szultánt.

- Ezt köszönheted kegyének?

- Kegyéből مندون المملوك Alexandriában kiválasztott engem udvarába, pompájába-fényébe, szerája őrzésére, ellenségei gyötrésére. Neki köszönhetem a Próféta megismerését (Az örök igazság fényeskedjék neki), a lámpást, amely már az én szívemben is ég.

- Így van rendjén, fiam. Hogyan kerültél rabsorba?

- Rodoszról, atyám. Török kalózok tartóztatták fel a gályát, amelyen Itáliába igyekeztem. Ott akartam régi bölcsek tanítása után kutatni. Ám Allahnak más volt akarata.

Al Waasi szolgája a hátuk mögött térdelt. Most négykézláb előrekúszott és új kórót dobott a tűzre. Aztán nesztelenül a mellettük álldogáló öszvérhez ment és meglazította rajta a málhát. Egy kerek ezüsttálon gyümölcsökkel tért vissza. Lerakta az öreg kereskedő elé, miközben homlokával a gazdája számára kigöngyölt szőnyeg szélénél a sivatagi homokot érte. Nem lépett fel a szőnyegre, maga alá húzta lábait és mozdulatlanságba mélyedt.

- Végül is a Paradicsomba igyekszünk valamennyien.

- Nem erre értettem, atyám. A vonalon továbbmenve valami vár ránk. Amikor ott vagyunk, tudjuk, hogy végig ezért voltunk itt.

- És ezt a vonalat talán a földre rajzolva látod? Kinek juthatna ennél nagyobb bizonyosság osztályrészül?

- Nem, atyám, csak keresem én azt a vonalat. Meg van az rajzolva, elvezet a talpam alatt, de látását nem engedi Allah. El kell tökélnünk, hogy ott van, folyton odaképzelnünk és akkor, nagyon kevésszer, tudjuk, tudhatjuk, hogy rajta vagyunk. Ha tudjuk, hogy húzódik tovább, mi is örömmel megyünk előre.

- Hát mindig menetben vagyunk?

- Igen, csak megyünk, megyünk, csak így lehetünk. Az öregember kutatva nézett a fiatal mameluk arcába, mintha ellentmondásának helyét keresné. Az ellentmondásét ami az ifjúban most zavarta őt. Az a barnult fehér arc azonban homályban maradt.

- Végy a gyümölcsből! - intett olyan ember módján, akinek mindig volt adnivalója, s maga is elvett egy fürt ráncosodó szőlőt. Amíg elcsipegette, beosztásáról, helyéről kérdezte Juszufot. Aztán egyszer csak, váratlanul berekesztette az estét. Aludni készült. Miközben a szolga elcsomagolta a maradék gyümölcsöt, már aludt is, takarójába szorosan burkolózva a vastag úti szőnyegen. Szolgája vette át helyét a tűznél. Virrasztott, míg tartott a lángja, késhegyre tűzve görögdinnyét eszegetett.

Másnap este a sötétség még az úton találta őket. A déli pihenő a kelleténél hosszabbra sikeredett. Azt akarták behozni. القاهرة közel volt már, a másnap utáni estével biztosan a város kapujához akartak érni.

Ott ment a karaván, hosszú, lassan hajló vonalban. Hosszú, visszafelé jól ismert vonal tág sivatagon át karavánúton mélyülő bölcsesség felé.

Juszufot félálom kerülgette. Zsongott benne az este, a hasított patás lábak puha lépteinek üteme.

A teve, a jó langyos tejet adó, hosszúfülű, homokon ballagó, párnás patájú hajó. Szelíden néz az arcomba, feje fel-le hintázik, nagy szeme, teveszeme bámul, az arcomra nyálzik, letörölöm, meleg tevenyál-özön, langyosan, eláraszt alaposan?

- Ébredjetek, itt vannak a badúk! Allah, Allah! Kiáltások, hörgések, nyögések. A fiatal őrök karddal ugranak talpra, Juszuf előtt levágott teve hemperedik fel és egy társa lecsapja a tápászkodó badú fejét. Ordítva jönnek újra és még többen. Az egyik oldalon már mindenkit körbevettek, a badúk rángatják Abdallah hajszán három jemeni rabnőjét, Juszuf mellett az öreg Waasi csomagjában tőrét keresi, szakálla a zsákok fölött imbolyog.

Juszuf a halott fekete köpenyét rántja magára és Misir bej kötőféken vezetett két díszlova felé rohan. A két lenyergelt ló mintha csak karnyújtásnyira lenne, a fehér véknya szinte világít a csillagkigyúlás előtti holdfényben, a fekete nyugtalanul a megütközők felé figyel. يذهب الحاج إلى الجنة - A hadzsi a Paradicsomba megy - villan át Juszuf elméjén, melyet még a zarándokút zsongása és a középen vitt mahmal ragyogása tölt be. Az ég alján megfeketedett kőhegyek fölött a félhold hidegen kúszik előre, az igaz hitnek e terjedő jelképe most nem védheti meg a Mekkából visszatérő küldötteket és a velük tartó ájtatos karavánt.

- Velem jöjj uram, velem! - kiált Juszuf az öregre, karját megragadva húzza maga után. Két badú is ront feléjük, az egyiket mameluk lándzsája teríti le, a másik a sarkukban van, amikor Juszuf szinte földobja Al Waasit a világos mén puszta hátára. Egyszerre vágja át görbe kardja a két kötőféket és hatalmas ugrásokkal a sötétbe rohan velük. Szinte fut a két ló, amint felugrik a másikra, sörényébe, kötőfékjébe, zablájába kapaszkodva húzza fel magát. Már majdnem vágtatásba érnek, amikor a badú is ott van mellettük, fölöttük vadul hajtott tevéjén. Juszuf elengedte a vágtába lendült lovak szárját, bokáját a ló oldalába fúrva tartotta meg magát. Kardjával a bal kezében jobbjával a hátán viselt hajítódárda után nyúlt. Szerencsére Al Waasi és a támadó között nyargalt, így a badú kardja őt fenyegette először. A halálig gyakorlott mameluk egyetlen hosszú és gyors mozdulatával előrántotta a hajítódárdát és a badú felé vágta. A dárdahegy valahol a nyereg alatt csapott bele a badú combjába és a teve hátába. A teve felhorkant és oldalra fordult. A badú átkozódva állt meg, hogy a fegyvert a nyeregből, a teve hátából és saját lábából kirántsa, miközben tevéje körben toporzékolt. Juszuf és Al Waasi ezalatt nyertek egérutat, lovaik nyakába dőlve, zablájukba kapaszkodva menekültek a sötétség közepe felé.

Órákat vágtathattak, rettegéssel hajtott két vagy három órát, amikor Al Waasi lova felbukott és lezuhant lovasa mellett fekve maradt a hideg, köves sivatagi földön. Juszuf csak az öreg fájdalmas kiáltására állt meg. Alaposan megütötte a csípőjét, más baja azonban nem esett.

Ott álltak és lihegtek egy ideig, egy katona remegő lábain, egy ősz, könyökére támaszkodó öregember, egy fekvő és egy állva maradt ló. Pillanatok alatt elővette őket a hideg.

- Allah irgalma és a te fürgeséged mentett ma meg engem, fiam. - mondta, vagy inkább nyögte az öreg. - A harc a badúkkal bizonytalan esélyt hagyott a többieknek, nagyon sok tevét láttam.

- Tevéről szállva leptek meg a kutyák - lihegte Juszuf. - Csak a tábor szélén ültek megint nyeregbe. A nyilak hasznavehetetlenek ilyenkor és mire kardot rántasz már rád gázoltak a tevék. Ezért gondoltam tüstént a menekülésre. Allah nagy és a két telivér minden másnál gyorsabb. Ha üldöztek, rég lemaradtak, Allah büntesse méltán őket.

- Messze vagy még a meneküléstől, fiam. - mondta erre az öreg kereskedő. - Magunk vagyunk a hideg sivatagban, sátrunk, takarónk, málhásöszvéreink a tüzelővel már mind a badúké.

Fáztak, Juszuf egy lábáról a másikra állt. Hiába dörzsölte ös?- sze kezét-karjait és tekerte magára a levágott sivataglakó fekete köpenyét, fázott és fázott. Az öreg ingére dobott kurta kaftánjában együtt didergett vele. Mintha a félhold lassan magasabbra kúszva az égen maga szórná a tiszta, szikrázó hideget.

Megvizsgálták a fekve maradt lovat, orra fújta a párát és fekve remegett. Tajtékos forró háta lehűlt a verejtéktől. - Barbár dolog takarót nem vetni a kifuttatott ló hátára, hamar megbetegedhet - gondolhatta Juszuf, aztán rájött, hogy először magukért kell aggódnia.

Leült az öreggel szemben a köpenybe burkolózva, fejével a térdei között, kezeit ölében melegítve fel.

- Allahra, megvesz a hideg! - felszökkent és körbejárkált a felbukott ló és a mellette álló Al Waasi körül. Vacogott, didergett, ugrált. Amikor a mászkálásba belefáradtak, leültek a földre, hátukat egymásnak vetve, hátha kevésbé fáznának. Beszélgettek, múlatták az éjszakát.

- A mahmalt kísérted. Mit tartasz erről?

- A magasságos szultán hatalma a حج vezetésében, a zarándokok védelmében is megnyilatkozik. Amerre csak vittük jelképét, leborultak az emberek. Összefutottak, hogy megcsókolják a hauda takarójának szegélyét. Így visszük Mekkába a szultán felségének tartóját, hogy minden igazhívők lássák, a világ minden részéből.

Ha oázishoz, városhoz értünk, megszólalt a zenekar, indulót fújtak, döngtek a dobok, zengtek a cintányérok. Medinában a kereskedők szőnyegeket terítettek elénk.

- Korcs szokás lett ez, fiam. Valaha, Sadzsrat ad-Din szultána előtt, a szultán minden évben maga vezette el a hadzsot. Akkor a szultán még az igaz hit tükre, a hívők elseje volt. Mennyi mecsetet építettek, alapítványt tettek. Más idők járnak a mi korunkban. A mameluk szultánok gyorsan váltják egymást. Elfoglalják a palotát a bazárban, emíreket neveznek ki, karóba húzatják régi ellenségeiket és már meg is dönti őket egy lázadás من البحر

Kanszuh al-Ghúri, Allah adjon neki hosszú életet, nagy adomány a városnak, tizenhárom éve van uralmon. Amíg majdnem minden évben váltották egymást a szultánok, semmiben sem volt bizonyosság. A piacon elszaporodtak a csalások és بحرى و برجى hívei felváltva gyötörték, gyilkolták egymást. Most a szultán a kertjében időz a legtöbbet, öntözgeti híres rózsáit és gondtalanul sétál a nép Misr utcáin.

- Én is láttam már a szultánt a kertjében. Hat mameluk távolabbról vigyázta. Tele voltak a kezei hatalmas, tüzes kövű gyűrűkkel, nagyon sok mind a két kezén, a rózsafa lugasban fáradtan ült egy kereveten. Láttad-e már magad a szultánt a palotán belül?

- Kegyében állok, Allah tartsa meg sokáig jó egészségben. Szuszog, és nehezen jár az utóbbi időben. Sok éve már, hogy a palota őrsége számára fegyvereket szállíthatok. A szultán olykor személyesen is válogat a díszkardok között. Valaha, ifjúkorában maga is kiváló kardforgató volt. Ma felállított bábokat hasít ketté, hogy a kardok élét megpróbálja. Juszuf felsóhajtott. - A szultán kegyébe jutni, mindenkinek ez a vágya. Ha szerencsés, szép és fiatal mameluk lennék, talán elérhetném, hogy egyszer papucsának vivője, testének őre lehessek. Nekem azonban دفتر körül, hivatalban lesz helyem.

- A hatalmas uralkodó kegyébe jutni, nem lehetetlen az. A hatalmasoknak mindig vannak kielégítetlen vágyai, csakúgy mint mindenkinek Ábrahám ivadékai közül. Meglátod, kielégítetlenségük hatalmuknál is gyorsabban nő. Ha keresed vágyuk és szeszélyeik kielégítésének módját és közben megtartod a mértéket, rajta vagy a kegyes emelkedés útján.

- Ennyi az egész, a titka? - kérdezte Juszuf.

- A szultánnak mindenből a legjobb kell. Ajándékokat kap, ezeknek árát az ajándékozó tetézve kapja vissza, ám az ajándékozók, akik gazdagságukat közszemlére tárják, rá a szultán figyelmét felhívják, karón vagy kiszögezve végezhetik. Nem a káprázatos ajándék, hanem a hatalmasság vágyának gyors kielégítése, ez a titka. Itt jön a boldogulásod útja, ha rálépsz, elkezdődik emelkedésed, de ezzel már félnivalód van. Hogyan véded meg jósorsod mindazoktól, akik a te utadon nem járnak, de rangod-jószágod irigylik, vagy vakon a Gyehennára utasítják. Ezen a vékony ösvényen egyensúlyoznak a szultán udvari szállítói. Nagy lépés, ha rátalálsz, hogy hogyan haladhatsz rajta, ez minden nap új gondja. Ám ha fennmaradsz, a boldogulás útján haladsz.

- Úgy tetszik most nekem, mindenkit fenyegetnek valahonnan. Ha a szultán papucsait hordhatom, növendékek sora kész a helyembe lépni és nekik külön nyereség, ha mulasztásomnál vagy szerencsétlenségemnél fogva kipottyanok a szultáni kegyből, a te bukásodra pedig مصر piacán les az egész bazár.

- A szegényeknek, fiam, nincs egyebük, mint a segítőkészségük, összetartanak, támogatják egymást a nyomorúságban, mert az csak úgy viselhető el. Kopt szolgáim, néha tudós emberek sarjai a saját hitükben, istápolják, támogatják egymást, összevetik hátukat az igazhitűekkel szemben. Aki azonban kegybe-kényelembe jut, jódolgában rögvest magában találja magát. Akinek kincse van, híve lesz a legfőbb kincse, az akiben megbízhat, ügyeinek intézésében legalább, ha nem ínsége óráján vagy fejének vesztén. A szegény legyen a jómódú hűséges, derék szolgája, ez az útja.

Észre sem vették, szűkülő körben a felbukott mén körül társalogtak, míg a hidegtől remegni kezdett a szájuk. Akkor nem volt mit tenni, az erős mameluk és az öregember egymást karjába fogadva, odabújtak a haldokló ló hasához. Tőle kapták a megmaradt, párájával elszálló meleget.

A felkelő nap így elalva találta őket, a hátasállatot halottan, a két utazót megélve.

Gyalogszerrel még három hosszú napba telt, míg meglátták a Nílus által öntözött föld fáit, majd, kevéssel alkonyat előtt Hasszán szultán mecsetének minárját. Az öreg háza a Dab al-Ahmaron túl állt.

Nem kellett sokáig dörömbölniük a kapun, Al Waasi kapus szolgája számított a karaván érkezésére. Most azonban csak két elcsigázott, kiéhezett, koszlott ruhájú, csimbókos szakállú menekült lépett át a kapun.

Az öreg kereskedő gyorsan magához tért a karaván elvesztése fölötti keserűségből. Négy tevéje a mamelukok egy ugyancsak egérutat nyert maradékával néhány nap múlva jött a városba. A سوق sikátoraiban, a palotában, mindenfelé szállt a szóbeszéd a mahmal sorsáról.

Al-Ghúri szultán üzenetet küldött a vidék sejkjének, díszruhában hozatja maga elé és ott tulajdon kezeivel fogja darabokra vágni. Hogy-hogynem, négy napra rá megjelent négy badú a fehér tevével, hátán a mahmal nagy feketével borított hordszéke. Ezzel aztán be is érte a szultán, negyven kísérő mamelukjának, zenészeinek, akárcsak Al Waasi karavánjának örökre nyoma veszett.

Al Waasi városi háza most Juszuf új otthona lett. Az öreg kereskedőt megérkezésük másnapján hivatta a szultán. Az öreg leborult a trón elé, megcsókolta a földet és a szultán segítségéért könyörgött nagy veszteségében, amelyet néhány tevével és pár ezer dirhemmel még meg is toldott a drámai hatás kedvéért. Felséges felháborodásban és ígéretekben nem is volt hiány. Szintúgy megígértetett, hogy Juszufot, akinek Al Waasi most a visszatérését köszönhette, kegyében részesíti a szultán, ám Al Waasi kérelmére legkegyelmesebben engedélyt kapott rá, hogy a palotából megvásárolhassa őt.

Így tehát két további nappal később, amikor Mahmud, a rabszolgák és eunuchok emírje fogadni kegyeskedett az öreget, szívós alkudozás vette kezdetét. Al Waasi kilátásba helyezte, hogy hajlandó valamicskét ráígérni az eredeti vételárra, hiszen Juszuf már több, mint egy éve gyarapodott a szultán rhoda-szigeti kvártélyán, közben iszlám hitre tért s kiváló fegyverforgatóvá is vált. A két uraság számos alkalommal biztosította egymást nagyrabecsüléséről, míg végül Juszuf kétezer-kétszáz dirhem és egy türkizberakással díszes török jatagán (személyes ajándék Mahmud bej részére) ellenében gazdát cserélhetett. Al Waasi rögtön másnap kisétálhatott a szigetre, ahol kiállították számára a Juszuf elbocsátásáról szóló fermánt.

Az újra eladott rabszolga új otthona القاهرة egyik gazdag فندوق -ja lett. Elhelyezésről hamar gondoskodtak, az üres raktárhelységek egyikében kapott szállást, ahová Al Waasinak a Damaszkuszból hozott árut kellett volna beraktároznia.

Nagy üres kövezett padlós boltíves mennyezetű terem egyik sarkában tanyázott. A termet rég nem takarították, nem is világították. Egy kopt szolgálólányt küldtek a rendbetételére, már beköltözésének másodnapján. Juszuf kiült az ajtóba, a házon körbefutó árkád alá. Al Waasi a városban járt, a déli ima ideje még messze. Juszufnak hiányzott a könyve, más kevés saját tulajdonával együtt esett a sivatagi badúk kezére.

A szolgálólány föltekerte a مرتبة lapját, a napos sarokban felfénylő porszemek kerengtek a boltozatos raktárhelységben. A lány derekas, szorgos cselédnek látszott. Juszufnak következetesen hátat fordítva, felhúzott ruhában, fejkendője mögé rejtőzve térden járta be a padlózatot, felmosott. Juszuf, jobb dolga nem lévén, hátulról figyelte. Ha négykézlábra fordult, megnyúlt dereka, kerek hátsója ábrándosan megmutatkozott. Finom csuklói előkerültek köntösének ujja alól. Elment és visszajött, lámpást akasztott az ágy fölé, nyolcszögletes asztalka és egy مقعد is mellékerült.

Nehezen hitte el, hogy ilyen lakályos zugban egymaga fog most lakni. Eddig alvóhelyét mindig legényekkel, férfiakkal osztotta meg, fiúkorában édesanyjával aludt a kihűlt kovácsműhely mellett. Most meg ez a nagy üres tér, üveggel fedett lámpás, ülőpárna. Hosszú, békés, semmittevő nap, sütkérezett a napon, körülkémlelt a házban, falta az ételt, amit a fekete szemű, karcsú hátú cselédlány aznap három ízben is elétett.

Így kezdődött életének édes szolgasága. Amint kezében volt a szultáni fermán, Al Waasi késedelem nélkül beavatta szándékaiba.

- Allah áldásával segítségemre leszel fiam. Nálad alkalmasabb segédet az árummal való bánáshoz nem is kívánhatnék. Drágán vásároltalak meg a szultán őfelségétől, Allah sokasítsa meg napjainak számát, hiszen sokat láttál a világból, járatos vagy a حساب dolgaiban, rúmi nyelvet beszélsz és még fiatal ember vagy. Szolgálod ügyeimet és én bízom ifjú eszedben. Adósod vagyok az életemmel, ezért a nevedre ezer dirhemet helyeztem el a Qidzsmász-al-Iszháqi alapítványában. Ha házam népéből felszabadítalak, ez a tiéd. Úgy látom jónak, tanuld ki nálam a kereskedés mesterségét. Tudj pénzt számolni, árut beszerezni, vásárlónak áruval szolgálni. Holnap reggeltől a ناكد ügyeiben töltöd a napot, Hasszán segédemmel együtt. Most pedig lássuk, mi igaz a számolásban mondott jártasságod felől.

Az asztalkán heverő pergamenre és írónádra mutatott.

- Amr el-Bakr Damaszkuszból Bagdadba szállít. Száz kis fehér tevével és háromszáz dromedárral indul el. Az út ötven napig tart oda, ötven napig vissza...

A سوق Al Waasi házától néhány percnyi sétára esett. Az első reggelen az öreg kereskedő maga kísérte oda új szolgáját. Amikor odaértek, Hasszán már ott ült a szűk bolthelységben és a tőrök markolatát fényesítette egy szakadt muszlindarabbal.

Korán reggel volt még. A mecsetek udvarát hajnalban ébredő mecsetszolgák mosták, a házak földszinti ablakán vagy ajtaján eltakart arcú asszonyok hajoltak ki, hogy az éjjelik vagy a szennyesvödrök tartalmát a csatornába öntsék. Mindenfelé vízhordók siettek, bőrtömlőkkel megrakott öszvéreket húzva maguk után. Ahol megálltak, a hetven font súlyt is elérő bőrtömlőt a vállukról ürítették a ház ciszternájába vagy a ház asszonya által kikészített csöbrökbe. Az övükön kés, azzal jelet karcoltak az ajtófélfába, árujuk elszámolásának számontartására és odébbálltak a következő házhoz.

Hasszán, al-Qáhirában született szabad boltoslegény, nagyon adott a külsejére. Meg is volt az elmélete hozzá. A boltba olykor hárembeli szép hölgyek is elküldték szolgájukat, hogy fiuknak vagy titkos kedvesüknek fegyvert választassanak. Így hát bajszát minden reggel fényesre mázolta, szakállát beillatosította és fejére frissen leporolt piros fezfélét tett.

Hogy egy kivásárolt rúmi mameluknak kell megmutatnia a boltot, cseppet sem volt ínyére. Juszuf furcsán törve beszélte a bazár arabját, bőre fehér volt, eleinte egyszerű vászonba öltözött.

- Ebben az elűzött rabszolgának való köntösben nem csinálsz szerencsét, én mondom - esett neki Juszufnak, mihelyt Al Waasi hallótávolságon kívül ért. A turbánod durva muszlinból van, mint valami dervisé, papucs helyett, a lábadon ez a nevetni való katonacsizma. Ide nem járnak sarkantyúval! Honnan szalasztottak téged egyáltalán?

Hanem a boltbeli tennivalókat az öreg kereskedő szigorúan megosztotta közöttük. Juszuf részt vesz minden alantasabb munkában. Minden másnap ő söpri, nyitja a boltot, rendezi és porolja az árut. Ilyenkor Hasszán csak később, boltnyitás idején jön, viszont ő zárja a helységet, ő számolja a pénzt és a fegyvereket.

Al Waasi boltja híres volt a benne kapható damaszkuszi áruról. Most azonban, hogy a karaván nagy része a felrakott áruval együtt eltűnt a sivatagban, a bolt szegényesebb benyomást tett.

محرم első péntekén Juszuf egyedül üldögélt a bolthelységben. A سوق környékére finom köd ereszkedett. A korai órán a közös ima előtt vevő nem mutatkozott. Ott gubbasztott hát az alacsony boltosszéken, jobb híján a csöndet, a félhomályra fekvő csöndet fülelte.

Csupa fehérbe öltözött öregember jött át komótosan a boltsor kövezett utcáján. Mezítláb járt, a csípős téli reggel ellenére, fehér turbánban, fehér muszlinba csavart tagokkal, szakálla is a fehér egy más árnyalata. Egy darab időbe telt, míg beért Al Waasi boltjába. Látszott, hogy járatos ott, körül se nézett, galambéval keresztezett karvalyszeme Juszufét kereste. A muszlin alatt hordott vászoninge ujjából finom kis dísztőrt húzott elő, ugyanazzal a hosszú, egyenes mozgással, ahogyan bejött. Beszéde perzsán nevelkedett, tudós emberé. Nem sietett, ám amit mondott, azt teljes bizonyossággal mondta ki. -

Ma nem jön ide a dukandar. Te vagy az új وكيل Nyugodjon rajtad Allah tekintete!

- Áldassék a Próféta neve! - válaszolta tisztelettel Juszuf. Felemelkedett a helyéről. Arcán egyszerre felengedett a reggeli tompaság. Szeme a fehér öregen. Nem vette le róla, míg meghajtotta magát és oldalra lépett, hogy átengedje a helyét.

Az öregember leült a مقعد ülőpárnájára, magától adódó, helyén való ereszkedéssel. Nem zökkent le, nem igyekezett, vagy nyögött, nem volt könnyebb ülve és el nem fáradt volna állva. Egyenes derékkal, békét mosolygó szájával a szemben lévő falat nézte és valamit mondott belül. Ajkai nem mozogtak, szemei békemosolya megzavaratlan víztükörként őrizte békéjét, mégis Juszuf tudta biztosan beszédét. Csak a felső teste ingott leheletnyit előre-hátra, talán a szíve körül, valahol a fehér köntöse alatt a szíve körül hangzott az a hangnélküli beszéd. Juszufot minden kérdés, minden válaszút, minden árvaság egyszerre forgatta-fojtogatta belülről. Ott forgott, szorongott a szíve körül.

A pulton, falfülkében, صندوق tetején meglelkesültek a fegyverek. Kardmarkolat rezének patinája mélyült, hüvelyeken beszédes tuluth-betűk futottak, lőportartón bársonyra vert arany levélzet kacskaringózott. A kétpengés gudzsárati tőr, mely az ellenség gyomrában nyílik ki, felszikrázott köszörült élén, díszhandzsár nyelén zománc égetett kékje-zöldje harsogott vagy rubintok domborúsága ötlött a szembe, achátdísz köntös zsebébe, kabátujjába rejthető tőrön, aran?- nyal futtatott, bőrrel párnázott fogójú buzogány simult volna a markoló kézbe… Éltek, éltek a fegyverek! Juszuf - tűzijáték szikrázással turbánja, homlokcsontja mögött, العقل الكبير nyugodalmas kérdése:

- Érted-e már az üzlet dolgát, وكيل?

- Mikor mondhatom, tudom? Azt tudjuk, ami már ott van beszédünkben. Naphosszat figyelem Al Waasi segédjét. Megtanulok a kardot mustrálóra mosolyogni, a fitymálóval vitába szállni, a pénzesládikában számba venni a dirhemeket és gazdám hasznát külön zacskóba számlálni. Ha sürgetős, nem vagyok még járatos az üzletben. Ám itt lesz az hamarost a gégémben, ajkamon, ujjaim végén. Holnaptól vörös muszlinból csavarok turbánt a fejemre és rajta a كندحار finom vászonból lesz. Gallérja kikandikál a nyakam körül...

- És aztán? - kérdezte tovább békésen az öregember. Juszuf, szeme most átforrósodott, valami hideg és metsző formálódott a lelkében. Győzelmet akart venni az öregen.

- Gazdám egyszer részt ad az üzletéből, felszabadít. Előrébb fogok leborulni a pénteki ima alatt.

- Értem, fiam. Óriás ez a város, városok nagyanyja, széles földek és dúsan termő vidékek királynője, jöttmentek és letelepedettek, gazdagok és szegény összeköltöztetője, türbék, temetők, tornyos síremlékek várossá halmozója, kincsek őrzője, embertenger hullámoztatója, népek térítője, megtértek megrontója. Négy kádi székhelye és ezer bűn tanyája. Látom, fiam feldob majd ez a tajték. Szédülsz a hullám taraján és semmibe sem kapaszkodsz többé. Akkor eszedbe jut, hogy nem vagy messze. Csak felállsz, és kisétálsz a bolthelység elé. Balra fordulsz, végigmész a bazáron. Akkor a szultán alapította új وقف felé mész, megkerülöd és mögötte kis شلل.. Mosd meg benne az arcod. Vele szemben bemész egy sikátorba, hosszú, kanyargós sötét útján végül elérsz egy khankhához. Annak csendje vár, átölel, mihelyt belépsz. Ott, a khankha közepén hangtalan csobogó szökőkút körül száz cella árnyékában dervisek ülnek a sarkukon és egyszerre hallgatnak a szívükre. Jöjj, és hallgasd meg a tiéd.

Azzal bólintott, állát a mellére ejtve, mintha csak saját szavát helyeselné. Fehér köntösével borított térdeit nézte. Elsimította rajtuk a szövetanyagot, felállt, és körül se nézve friss járásával kisietett a boltból. Juszuf, szívével, magára maradt utána.