Jobb kézben lúdtoll, a balban pergamen.

Ma három oldallal elkészült, el is fáradt. Egy szóvégző "ae"-nél megcsúszott a keze, a betűnek felkunkorodó skorpiófarka lett. Úgy kaparta ki, hogy az illusztrátor testvérnek ne tegye tönkre a pergament. Ezeken a mai lapokon szívesen dolgozott. Tiszták és világosak voltak és gyorsan szívták a tintát. Johannest nagyon zavarta, ha kapart bőrre kellett dolgoznia.

Gerhardus testvér nagy csattanással nyitotta meg mellette a ragasztóprést. A scriptoriumban dolgozó valamennyi szerzetes körülállta, új könyv jött a világra. Ez évente két-háromszor ismétlődő, nagy jelentőségű esemény volt.

A könyv, Regulae et horlogium Melliciensis az apát úr személyes használatára készült. A könyvkötő Gerhardus csendesen fohászkodott, kezét összekulcsolva kukullája alatt köszönte a Jóisten segedelmét. Néhányan követték a példáját. Igazi csend lett a scriptoriumban, hallották, ahogyan a téli szél az ólomüveges ablaktáblát zörgeti és a librariumból a felügyelő testvérek lépteit. Ez a csönd köszöntötte az új könyv világra jövetelét. Mindenki látni akarta, csodálták a kolostori életet rajzoló metszeteit. Az engedetlen szerzetes büntetésénél nyílt ki éppen: az engedetlen szerzetest földalatti, magányos cellába lökték, rohadt szalmára, ahol penészes kenyér és állott víz várta. Az illusztráció ügyesen megmutatta a börtöncella nehéz faajtaját, a vasalt tölgyfadeszkákat és az ajtón lévő lesőablakot. A testvérek még egyszer megbámulhatták a fedőlapok sarkainak aranyos vereteit és St. Benedictusnak a fedőlap közepére vert arcképét, mielőtt a könyv az apát úr szobájában álló pántos vasládába kerül.

Johannes, kezében az íróeszközökkel, valahogyan irigyen állt ott, miközben társának munkája befejeződött. Visszatért hát az íráshoz, ráhajolva a ferde írólapra, ahol az aznapi pergamenívek mellett kinyitva hevert a Sententiarum libri quattrum. Aki nem járatos benne, nem is tudja, hogy az írás milyen nehéz dolog. Látszólag három ujj dolgozik, de valójában az egész test, néhány óra után a hideg scriptoriumban a másolónak kopog a szeme, szaggat a dereka, gémberedik a csuklója. Ilyenkor kívánta, bár inkább közönséges szántóvető volna, akinek az ökrei végzik el az oroszlánrészt, húzzák az ekét, a kocsit, míg a hajtó paraszt csak a szarvat, ostort tartva fütyörészik a dűlőúton vagy a mezőn.

A scriptoriumban soha nem fűtötték és világítás sem került. A munkának ilyenkor, tél derekán a vesperasra szóló harang félhomályban vetett véget. Könnyebbsé

get a téli napsütés és a fényt sziporkázó friss hó jelentett. Mostanra azonban a hó öreg volt, piszkos, ráncos, sok helyen letaposott a domb felőli oldalon, ahová a scriptorium két ablaka nyílt. A terem boltívei téli nedvességtől feketélltek az oszlopokra falazott zegzugokban. A vastag oszlopok között nehéz volt végigtekinteni a termen. Aznap, mint minden más napon, az Úr napján sem különben, tíz fráter novícius hajolt az írópult, vagy a munkapad fölé. labor ideje alatt nem volt engedélyük a beszédre, a kész könyvet is rögvest odahagyták és mindenki visszament a maga dolgára. Az illusztrátor olykor festékeket tört, az írók tollat hegyeztek az övükről lógó éles késekkel, lapozták a könyveket, ennél több általában nem történt.

A könyveket a kórus felé átvezető keresztfolyosón őrizték, itt állt a sarokban a librarius pultja, aki ennek a birodalomnak kancelláriusa és cerberusa is volt. Katalógustekercsekre felróva őrizte az egyes könyveket, feljegyezte származásukat és fellelhetőségük helyét. A könyvek rendje különben is benne volt a fejében, pontosan tudta, melyik testvér melyik nehéz kötetet kapta meg elolvasásra, őrizte cellájában vagy tartotta lemásolásra a scriptoriumban . Az újabb könyvek polcon sorakoztak, szeszélyes sorokban, néhány nagy kódex állványon vagy asztalon feküdt. Voltak tartói a régi tekercsek számára és két aranytáblás misekönyvet nehéz vaslánccal rögzítettek egy ugyancsak mozdíthatatlan nehéz tölgyfaasztalhoz.

A száraz, barátságtalan, szófukar librarius maga sosem olvasta a rábízott könyveket. Eleven leltárként járta a kolostor folyosóit, számonkérte a cellákba vagy a lectióra a refektóriumba került könyveket. Ha kiadott egy könyvet, arca mintha fából, ólomból lett volna és sosem mosolyodott el, ha valamely kötet a helyére került. labor ideje alatt a maga sötét sarkában gubbasztott. Mint a zsákmányára váró pók hálója sarkában, látta el hivatalát. Övéről kulcs és pecsétnyomó csüngött, íróállványán füstös zugában mécses lobogott.

A librariust nemigen kedvelték. Sok testvér hadilábon állt az olvasással, mint valami újabb büntetést, úgy vették át a prior úr vagy a magister novitiorum rendelte könyvet. Johannes egyedül irigyelte tőle a könyvek mindig jelenvaló társaságát. Szerette volna tábláikon, gerincükön keresztül egyszerre beszívni őket, lényegüket saját lényegével keverni. Atyák, hitvallók, hittudósok fejével látni, mondanivalójukkal gazdagodni és ezzel a könnyen szerzett zsákmánnyal, pergamenre kapart poggyásszal tovább hajtani életének zörgő szekerét egy másik librarium felé.