A hosszú, keskeny termet szél hűsítette. Végigjárt a két lezáró falba vágott magas ablakokon keresztül, bejött a kikötő felől. Wolfram von Beuron türelmetlenül vágott át a terem közepén és ügyet sem vetett az ablakok felől lőpor készítésével foglalatoskodó godolatikra. A piszkos kezű, faszénporos bőrű munkások meghajolva süvegelték meg a büchsenmeistert. Johannes bátorítóan nézett rájuk és közben igyekezett, hogy lépést tartson a fekete csizmás, nagydarab némettel.

A lőporőrlő javában dolgozta a felöntött matériát. A német önelégülten, szinte önmagától meghatottan nézte a Tirolban ellesett, ördöngős fogaskerekes szerkezetet. Az Arsenal falát kiütötték és egy hosszú tölgyfarudat vezettek át rajta. A rúd végén egy nehéz kerékbe megint durva facsapok voltak szorítva. Arasznyi lógott ki belőlük az őrlődézsa felé. Ahogyan a kerék forgott, a facsapok becsúsztak az egyik nehéz kolonc vájatába, felemelték, majd körük tetején kiforogtak belőle és a koloncot a matériára ejtették. Így ment az őrlés, a koloncot felhúzták, lezuhant, aztán mellette a bátyja következett.

- Szépen dolgoznak a testvérek, he? - mondta Wolfram tekintete. A malomdézsát zsákokból az ott tébláboló godolatik táplálták. Vállukon hozták őket a kénes meg salétromos pincéből, de ha a koloncok alá szórták nem sok dolguk akadt, amíg a két kolonc talpa az őrlés dolgát lejárta.

A német a porszemcsék nagyságát vizslatta. Tenyerébe vett belőle, egészen a szeméhez vitte a tenyerét, ujjai között pedig eldörzsölgetett belőle. Annyi por volt már a körmei alatt, csoda, hogy magában föl nem robbant. Türelmetlenül intett az embereknek, ha már beszélni jóformán nem tudott velük. - Gyerünk, gyerünk! - mondta az intése. - Ez már mehet a rostára, tökfilkók!

Az egész szerkezetet kinn körbejáró ökrökkel hajtották. Bőgésük olykor behallatszott a lyukon. Várták már, hogy eljöjjön a gépezet leállításának ideje, amikor végre leveszik a nyakukból a jármot, kicsapják őket a kiszáradt földre és a munka után jól kihasalhatják magukat.

Megvizsgálták a csapok állapotát is. Féloldalt a dörzsölődés a kolonc vájatában teljesen levonta már a kérgüket, alatta a fa rostja szálkásodott. Johannes látta, igaza volt, jobb lett volna a csapokat kéreg nélküli keményfából készíteni. A szívósnak tűnő kéreg a hamuzsíros bekenés ellenére is két nap alatt semmivé rongyolódott.

Innen aztán az ágyúöntés helyére mentek. Ebben az évben nem esett nagyobb kára a lovagoknak, két navét vesztettek csak víva a törökkel. Azok helyett mostanra új épült. Ágyúikat most kezdték önteni, mert télen ha esők jöttek, az öntőkemence hidegen állt, az öntés szünetelt, áprilisra meg már minden hajó újra kifutott, a török ilyenkor kezdett bele a fenyegető flottamozdulatokba.

Gyorsan kurtultak az árnyékok. A nap a collachiumon őrködő tornyok fölött égve csapott a nyakukba, amint kibukkantak az itáliai herbergia melletti kis sikátor száján. Az Arzenál sarkában öt-hat munkás szorgoskodott az öntésen. Már tegnap befűtötték a két öntőkemencét. Az egyik vékony, a másik testes füstöt pipált. A füst néhol még áttört a kemencetéglák résén, kormos képű, sáros kezű német öntőmester kenegette rajta a tömőagyagot. A dokkban teherbárka viharban kitört árbocát állították újra éppen. A hajóács vezényletére minden befogható kéz a kötelet húzta. Minden kiáltásra emeltek rajta egyet. Mielőtt közéjük keveredtek volna, Beuron mérges kiáltással parancsolta vissza a maga embereit.

Az ágyú helyét már szépen kiásták, szájánál kövekkel is megrakták a ledöngölt földet, hogy a körülötte járás-keléstől be ne omolhassék. Az üreget kóccal összegyúrt finom agyaggal már előbb kitapasztották, tegnap végeztek a szabályos kör alakú béllet lesimogatásával. Az utolsó hüvelyket mindenhol éles vaskéssel vésték meg. Beuron mester körösségre és egyenességre is szigorúan odanézett.

- Nagy lövegben lesz csak nagy hiba a hiba. - mondogatta Johannesnek. Elég volt elismételni ezt és jelentőségteljesen összekacsintani valamely öntősegéddel. Ilyenkor csak fújtak egyet és összetoldozták lyukas figyelmüket. Rég tudták, hogy a német rigorózus igazításait, a szitkokkal kevert gorombaságokat csak így takaríthatják meg maguknak. Most, hogy a faragott léceket, csiszolt keményfa kalibereket hajszálra passzentosnak találta, majdhogynem mosolygott egyet, de nem szólt volna szót se. Csak felállt az üreg mellől, leporolta a térdét és levette fekete köpenyét, hogy a legérzékenyebb műveletnek, a mag beillesztésének nekilásson. Köpenyét Johannes a magáéval együtt egy mellettük álló bakra akasztotta. Aztán szemügyre vették a hatalmas magdugót. Két kövér embernyi súlya volt annak magában, így öntésre készen, betapasztva, kiszárítva, körös-körül simára simítva. Minden kéz kellett a mag óvatos hengergetéséhez. A büchsenmeister a méreteket még egyszer töviről hegyire újra végignézte. Az ördögnél is jobban félt a beáztatott fa és a kilencszer iszapolt, tehéntrágyával és szőrrel kevert magköpeny „odébbhúzódásától”.

Délre járt, mire a gödör körül térden csúszva-mászva végeztek a magközép beállításával. Segédek, munkások, öntőlegények már egyik lábról a másikra álltak, csipdesték, böködték, megtréfálták egymást, mert az öntésre sehogy sem akart sor kerülni. A két ingujjra vetkezett, izzadt, agyagos térdű ágyúmester csak felváltva az üregbe kacsintva, mérőónnal, rovátkolt lécekkel méricskélve kerülgette a leendő ágyújuk szája nyílását.

Aztán kevéssel a Szent János déli harangszava után a német egy utolsó szerelmes pillantást vetett a földbe alkotott formára. Felegyenesedett és meredten állt, majd kalapját kezébe fogva komolyan letérdelt és fohászhoz hajlott.

Minden körülállónak követnie kellett a példáját. A Pater noster lassan, segedelmet kérőn szállt az üreg fölött. Beuron rövid német ágyúöntő fohásza tett az imára pecsétet. Az üreg szájába illesztették az első beöntő cserépcsövet. A kemencében már megfolyt réz és ón. Minden készen állott.