Letaglózó, mély álmot alszom. Árkádiai tavaszban pásztorlányok, múzsák körtáncába vontan látásom homályosulni kezd. Nem hallom már a lant játékát, a színek tompulnak, szürkülnek, elvesznek végleg. Megfeketedik a Nap, melegét nem érzi bőröm, hideg a gerincem, lehull kezem, ha még élő után nyúlnék.

Figyelni tudom lelkemet. Körben, s alant kavarog, sötétlik, a sötét semmibe olvad, felfelé, az ég felé emelkedik, fonalat ereszt. Ez a fonál, vékonyodva, egyre többet, mindent jelent. Oly egyenes, megmaradt figyelmem mentében sebesen suhan, felszáll, mindeneken túl, s ott elhajlik. Nagy ívben fordul, majd csökkenőben folytatja, kanyarodik és fordul, feltekeredik, ívét csökkenti, gombolyaggá válik. Ez a gombolyag forog, tömörül, gömbbé lesz. Ez az egy gömb. Mindent betölt, mindenben ott vagyok én is, közepében. Így megy a jeltelen, folyó idő, már semmi sem fogható fel, minden elveszett. Izzadtam, dermedtem-borzongtam. A hideg hűlt, merevedett, gyengült. Ott voltam az érzéketlen érzetlen sötét feketeségben. Elveszítettem magam koromsötét közepében és ahol semmi sem volt, aranyfényű, izzó, paránynál kisebb kicsiny pont világolt elő.

Ott ez a pont és mindent bevilágít. Parancs szól: legyen. Lelkem, fülem figyelmező edénye magára köti a parancsszavakat.

Háromszoros személy szól hozzám, rézember, minden bölcsessége ott ragyog fehér szakállán. Trónusánál áll zsámolyom, ahová ültetett, mikoron al-Dzsabr lábához borultam. Szól a háromszoros személy, beszédjének minden csepp nektárját fölfogja fülem arab szavára figyelmező edénye.

Mocsokból végy matériát. A nagy mű a tisztátalanból indul. Keress a szemétdombon egy alkotórészt, füstölgő bűzös trágyadomb befülledő közepén más kettőt, féregrágta pestisben kiszenvedett harmadnapos hulla leomló belének végső traktusában hármat s végül áss elő a nyári hőség vad tombolása idején alkonyatkor lidércfénytől villódzó mocsár olajos fenekéről négyet. A Nap a Kosba lép. Készülj. A tavaszi szél az eget tisztára fújta. Meghalt a téllel, aminek halni kellett és a leendő születik. Készülődik a munka. Állíts őrt a laboratórium ajtajába. Bizalommal várj az éjszakára. Erőd összpontosítsd. Égy mértékkel, az ivást kerüld.

A kígyó fog saját farkába harapni, épp szemed előtt. Ülsz, alázattal telt szívvel zsámolyodon, mikor megpillantod. Hasa-háta sáfránysárga, feje mélyzöld, négy lába fém, a föld négy féme. Három füle nőtt, elgőzölt füleit befogja majd a retorta. Saját farkába harap, darabokra vágod, ott van alapanyagodban. A hasonló hívja a hasonlót, a hasonló megejti a hasonlót, a hasonló uralja a hasonlót.

Csonthamuval vegyes agyagtégelybe öntöd matériádat, egybekavarod kis sütőlapáttal, mocskától-bűzétől magad is mintha meghalnál. Veled az asszony, nedvesen, hidegen, ellenségesen tekint rád. Végül ledöfi a Férfit. Éjjel-nappal éleszted a tüzet, hogy az anyag a kígyóval belsejében meghaljon, feketére égjen. Szublimált, s újjászületik. Feketére égett ólom, nehezen mozdul, minden éjjel felkel a Saturnus, mindent lelassít, mintha többé már alá nem is szállna. Várod a Jupiter eljöttét, égi uralkodóét, magasan ragyog. Asszonyoddal hajolsz a lombik fölé, ólomlemezt tartasz, melyre színes szivárvány pávafarok csapódik.

Az asszony, hogy elbuktassa a magasról jött Férfit, ékszereket aggat a madár farkából, zafír, türkiz, malachit, borostyán, karneol, rubin színéből.

Minden cseppjét retortával fogod fel. A fekete eget Mars uralja, az ón vassá nemesül. Asszonyod visszavonul. Ezüstcseppek a retorta magas csövében. A tiszta elvált a durvájától, kétszer forrásvízben megmosott tégelyben biztos helyre tedd el.

Izzik már a vas a tégely Marstól gyújtott tüzében, rögtön alkonyat után Vénusz és Mars együtt áll.

Asszony és Férfi egymásra találtak, kézfogót ülnek, nászukat. A vas a folyton égő tűzben fehérre hevül. Oly hajnalt vársz, melyen Vénusz felkel ismét, s egyedül trónol kékesfehéren, mindeneken. Kalcinált fehér porod akkor, az ő fényében gyűjtsed.

Lombikodban Mercurius issza fel a fehér port. Ként szórsz belé, s higany s kén, Férfi és Asszony csodásan tűri egymást. Az Asszony cirógatja a Férfi arcát, ölébe huppan. Égi Merkúrt várd, ott jön a Nap nyomában és kegyébe fogadja a csókot. Kemény és lágy, apa és anya, erős és gyenge, a mindenütt rejtőzködő sárkány. Bár a Nap mögé bújt, kivártad, s anyagod réz lett, sárga színét felölti. Várj most, rezed addig trágyafürdő melegére told.

Újra kitelik a Hold. Langyos fürdejében akkor megy végbe a réz vörösödése. Nem alhat a Férfi. A tiszta fényben a vágy tüze a lélekből minden salakot kiéget. A fémet kéneső viszi magával. Felindul a Férfi, a fém az edényben koagulál. Szűrleted, Holdfényben, igéző fényében az adeptus ezüstje. Ezüst lett a Mester szakálla, ezüst haja, mire ott állhatsz az átváltozás kapujában.

Hétszer tiszta tégelyedben vár a mi vizünk, az Átváltozás csodás Panaceája. Az ezüstben benne az anyag csírája. Századokon át nő a föld alatt, ám a Bölcset másik út várja. Megkapja az Arany magzatát, ahogy oly sok együtt átvirrasztott éjszakán át leste, várta.

S az a magzat, a gyermek anyja méhének gyümölcse, Chrisztosz Szótér, az Arany homonculus.

Ott az arannyal gazdagon végre fáradtan hátradőltem. Együltömben hónapokat-éveket aludtam át. Fejem lebillent, testem jobbra dőlt, balra dőlt, asztal élének verődött, zsámoly sarkától bökődött. Kiégett az olaj a lámpásból, kihamvadt a láng az atanorból. Por lepte a lombikot, kiszáradt a sófürdő, elszálltak a párlatok. A rezet rézrozsda lepte, az ércet vörös reve vonta be. Kő szétgurult, fogóvas kallódott. Pók szőtte hálóját a sarokba, ledőlt könyvhalom táblái alatt féreg rágott, egér zizegett.

Csak a lélegzet járt a kutatószobában, beszívódott az orromon és messzire szállt nyitvahagyott számon. Sokáig horkantások kisérték, zaklatott remegések végig az arcomon, elrántották vállamat és nyakam félig fekvő, félig éber pozitúrába csavarták. Hosszú-hosszú alvás során akkor fokonként lenyugodott lélegzésem. Még gyakran sóhajtások szaggatták, hellyel-közzel rezdülések futottak végig szemhéjaimon. Homlokom ráncai azután kisimultak, halkuló sima lehellet szállt elő. Még meg-megrebbentek az orrom alatti szőrszálak, majd minden rezzenetlenné vált. Ha tovább ki-be járt a lélek, nem adta jelét.

Az éjszaka bejött az ablakon. A csillagok a sötéten beáramolva telepedtek a mennyezetre. Éji békében kelt fel a lángoló csillag. Sziklahasadék fölött állt, hogy a pásztoroknak, a Gyermek imádóinak utat jelezzen. Az üdvösséges gyermek halovány, lángból szublimált fényben játszadozott ott. Arany gyermek, aranyló homloka, fürtjei, orcáinak gödrei és a nevetése. Kisded, akit az Edény méhe hordott, most szemünkbe nevet, neveti a világ bűneit.