Az a fiú ült a tengerparton és atyjára figyelt. Ha az ő atyjában lakozott, megszűntek a kétségeik, válaszba mentek a kérdések és minden magától értetődővé vált.

Ezt akarta előhozni minden léleknek. Az atyában levés közeli élményét. Karnyújtásnyira van mindenki kezének. Akik átlépnek a parancsolatokon, anyjukon-apjukon. Ahogy közénk húzódtak, nagy üresség töltötte el őket. Először csak szóval imádkoztak, szemükkel a körüllevők tekintetét, helyeslését követték. Aztán magukba hulltak, belső űrbe. Azt annak előtte szülőjük szeretete, asszonyért vágyakozás töltötte ki. Akkor bedőlt, elhagyott kút lett. Olyan fajta, amelynél nem áll meg emberfia inni. A fiú gyakran helyezte kezét fejükre. Tenyere megállt a csapzott hajukon, ahogy egy nagy láthatatlan fehér szárnyú galamb meleg lába. Hallgatott, rájuk, úgy lakozott az atyában. A szó úgyis a lélekben munkál. Betölti azt az ürességet. Betölti Péterét, Jakabét, Júdásét.

Az a fiú sarkain ült a tengerparton. Fehér vászonruhájának széle a nedves homokba ért, fogta a két lába fejét, porral, piszokkal berakódott lábujjközét tisztogatta, úgy nézett el a vízen. Hívta a sűrű kék víz, a másik part, a Genázáret útjait bejáró halászhajó. A haja is poros volt, szalmaszál tapadt bele. Úton volt, csűrben hált, az emberek szívességéből kapta a kenyeret.

Szél emelkedett a tóról, hajó jött felé.

Emberek jöttek a kövek között. Lábbelijük alatt kavics gördült, lábuk meg-megbotlott, más zaj nem esett. Megálltak a fiú mögött, mint akik teátrumra várnak. Álltukban félköröket vontak a parton, többet egymás mögött. A köríveket aztán felszabdalták a sziklák. Közűlük a fiatalabbak fákra húzódtak fel, vagy a sziklák lapos tetejére ültek.

A nép sűrűsödött és valamit zsongani kezdett. Most már taszították, szorították egymást. Vállak szorultak egymásnak, hasak hátak aljába nyomódtak. Várták csak, hogy egy közűlük megszólaljon és kérlelje a fiút.

Feledte akkorra, hogy a sziklák alá szorult öbölben kereste az atyában való egyedüllétet. A part alatt a szél már nem hozta a hajót, két halászlegény csáklyával hajtotta tovább, míg megrekedt a parti köveken.

A fiú ruhája alját a vízbe engedve lépett a köveken. Amint odaért, a halászbárkát épp csak eltaszították a száraz földtől. A fiú a vízről a parton összegyűltek fölé emelkedett. Mikor nekik beszélt, mindenki egyugyanaz volt, mentésre várók, a menny kapuján kopogtatók.

- Tavasszal jöjj ki velem a felszántott földre. Magot vetek, teli marokkal és köves útszélre hull, kiégeti a Nap, felkapdossák a madarak. Magasra tör a tövis, megfojtja gabonámat. Szemetek van, hogy lássátok, fületek, hogy halljátok. Akinek szeme van lássa meg, akinek füle van hallja meg.

Magot vetek, szórom lankadatlan, dús földbe jut s meghozza sokszorosát, százszorosan, ha nem hatvanszorosan pereg ki a behordott kalászból.

A parton még ott szorongtak a népek, füleik ezekre a szavakra tárva, mikor a hajó már a tenger tó közepe felé távozott. A forró délben lassan elült a szél, a víz nehéz mozdulatlanságba simult. A fiú, s akik vele voltak, eldőltek a forró deszkákon.