A völgybeli kurta jobbágytelkek Johannesnek még tágas, bőséggel teljes földek. Fejükkel az első fenyők alatt, lábukkal a víznek nyúlnak el. Hannesé, Karlé, Bertrandé, Sigfriedé és megint Hannesé. Határaikat egymásra dobált kövek adják ki és mind ugyanazon időben vetnek, aratnak, égetnek, csépelnek, egyszerre élnek. Mindössze ők a bérlő jobbágyai. Kevés figyelmet, tisztességet érdemelnek, kevés említés esik róluk. Megtermelik és beszolgáltatják ami csak kell az élethez.

Johannes a part menti ösvényen egy lélegzettel végigfutja őket. Látja, ha a dologra kijönnek, átellenből, a maut fölötti kis faluból, vagy inkább néhány családos paraszttanyáról. Anyja távol tartaná tőlük. Visszaragadnak a fiúra a paraszti szokások, nagyapja még paraszt volt, most vissza ne üssön.

Különösen tavasszal tölti itt a napot. Mire felbukkan a mezsgyéken, Karl, Hannes, Sepp vagy Sigfried már kinn lépegetnek az ökrök mögött. A nehéz faeke a földbe mélyed, az ökrök marja kínnal feszül a járomfának. Ütik őket keményen, ha száraz volna a föld tavasz derekára és durva rögökben, vonakodva hasadna a föld.

Kemény munka, férfit kíván, erős kart az eke szarvát órákon át megtartani. Johannest is gúnyolták, félreküldték a parasztok. Nem is jutott vele semmire, amikor még félig kisfiúként először próbálkozott. Rágott benne a szégyen, a következő két szántáskor messze maradt, hogy aztán újra próbát tegyen most már sikerrel. A parasztfiúk füttyögése a gazda kicsinylése közben most már szilárdan megtartotta az eke szarvát. Ment az igásállatok mögött, fogait összeszorította és szántott, majd egy teljes délelőttön. Délre fájt a háta, görcsbe állt a karja, úgy kellett a szarvat elvenni tőle.

Ebben az évben már szívesen átadják neki a dolgot, pihennek addig egy verset, vagy beszaladnak a tanyára. Az úrfi meg szántogat a paraszt fiával. Nógatja az állatot, odábbkiáltja, ha csáléra menne, csak az ostort használja túl kíméletesen. Nevetik olyankor, az ökrök nem is értik. A suhanc parasztfiúk mutatják, hogy üssön. Ha az ökör nem bőg, nem érti az ostor dolgát.

Vizes még a föld, az árokpart, ahol a nagy lapulevelek nőnek, a csalán meg kórók sok fajtája. Johannes úrfit félti az anyja, bocskort ad rá, a lábát vászonba tekerteti reggel és tiltja, hogy a nedves gazba menjen. A parasztfilkók bezzeg meztélláb járnak. Feltűrik a nadrágjukat, a lábszáruk csupa karcolás meg csaláncsípés, kérges és fekete a talpuk.

A Duna hátán tutajok úsznak le. Bükk, gyertyán, tölgy rönkjéből kötötték össze őket valahol a folyón feljebb. A tutajosok a püspök úrnál vagy a herceg őfelségénél szolgálnak. Szálanként úsztatják le a fát a tavasszal megáradt patakokon és a nagy vízhez leérve összeszedik. Bevágott jel van minden törzs végébe téve, kinek az erdejéből jön, hogy a tutajok összeállításakor megtalálja.

A tutajosok szakadt ruhás, piszkos, barátságtalan emberek. Hosszú fenyőrudak fekszenek készenlétben az uszadékfán, azzal tolják, igazítják a tutajt az árban. Amíg az megmarad a fősodorban, könnyű a dolguk, heverésznek a törzseken a napon, fűszálat rágnak vagy a tutaj végéről a vízbe lógatják a lábukat.

Ha a felső kanyarból feltűnik egy úsztató csapat, Johannes a többi suhanccal lefut a partra. Lábujjhegyen állnak, úgy kiáltoznak be nekik.

- Viszik a fát, viszik a fát! Erdőőr, ereszd rájuk a kutyát!

Ezzel gúnyolják őket, azok meg fenyegetően intenek a fenyőágakkal, aztán ugyanúgy továbbmennek a nehéz törzsek hátán. Ha bele nem akadnak a homokpadokba és a zúgók valahol a partnak nem forgatják őket, meg sem állnak Linzig vagy Kremsig, ahol a parton fakereskedők bontják meg az uszadékot. Ők veszik át a fát és fizetnek érte új ezüsttallérokkal.

Visszafelé a szekérúton gyalog jönnek a faúsztatók. Ha az apátságban szállást kaptak éjszakára, bor is került a torkukra, kivált harapós kedvükben vannak. Olyankor a fiúk messzebbről kerülik őket.

Most Flórián napkor egy úszó bükkfaszállítmány egész közel keveredett a parthoz. A bajszos, hosszú fehér inges fiatal kormányos nehezen boldogult a rúddal, a farönkök a lapos partot csiszolták.

- Felszállnál-e, úrfi? - kiáltottak át a tutajosok. A két parasztfiú, aki Johannessel együtt kalimpált a parti sárban csak vigyorogva rázta a fejét. Ő nem fért a bőrébe, szűk volt a szántó, a part és a vár sziklája. Épp csak föllépett az úszó rönksor csücskére, el is lökték a sekélyestől, egyet pördült majd a fősodorban gyorsan megindult lefelé.

Tudta, hogy tiltják, hogy anyja letöri derekát, mégis azonmód kitelt a szíve, tágult dobogott a világra. Úszott, hajózott, ismeretlenekkel lefelé a Duna völgyének ismeretlenjébe. Ledőlt a kérges rönkhátakra és könyékre feltámaszkodva bámulta az elúszó wachaui dombhátakat. A mauton túl még sohasem járt. Várak jöttek a gerinceken, gyorsabb járású evezős bárkák előzték. Szigetet kerültek ki, forgóknál rudakkal tartották irányban magukat. Johannes velük úszott keletre, más város, seholsincs ország, keresd-meg vidék, találd-fel-magadnak birodalom felé.