Megöltek valakit. Halott. Kard szaladt át a testén, tőle véres a kezem. Isten az ég magasából látón tekint le ránk. Beteljesítették az ő munkáját. Kiszabva egy földet dúló, fertelmes szörnyeteg első büntetése. Saját pallosa csonkjával az én kezem által. Gonosz véres ölésbe keveredtem, mert az Úrnak így tetszett. Jóra téríteni mentem és a bosszú angyalának eszköze lettem. Kard, öl, felvág. Vasa átjárja bátyámat és megkímél engem. Minden az Úr nem magyarázható művében történik. Felemelés és lealacsonyítás, megtartás és megvétel. Rémülten, iszonnyal heverünk a lábadnál, Uram. Vérben, mocsokban, verítékben. A hideget nem is érezzük. Rongyok között, szakadtan, tépetten dobáljuk magunkat. Szem éget belülről, gyilkosság gondolata, testvérölés torpora gyötör. (A mélységből kiáltok, könyörülj, Uram.)

A kukullát a fejemre húzom. Ne lássak senkit körülöttem, arcomat ne lássák emberek, kezemet ne nézzék egy társuk kezének. Elbújok, beásom magam, befúrom mélyen a sötétbe, zúgjanak át rajtam a bosszú, a büntetés marcangoló, fogazott karddal szabdaló, szögekkel korbácsoló angyalai. Így fekszem, fejemre kuporodott testtel, rongyok alá temetve és felejtem amit meg kellett látnom, amibe rémületesen vont az Úr keze. (Oda megyek, ahová te irányítasz, Uram.)

Gondolnál másra, vidámra. Anyámra, még fiatalra, virágot szed egy réten, István apámmal, négy legénnyel. Apámnak még alig pelyhedzik szakáll az állán, bajsza vékony, bő nadrágban, mezítláb van, anyám fölköti a kötőjét, kering körülötte a szoknyája. Nevetnek, futkároznak, elesnek, összehengerednek. Jó nekik ketten, sose mennének a faluba vissza, ahol anyámat is várja az ő anyja nénje, intésekkel, zsörtölődve, hogy hogyan viselje magát egy jórava ló lány. Nem gondolnak ők ott azzal, egymásra nevetnek sokat. Édesanyám édesapámat Istvánkának mondja, ölébe vonja a fejét, odafekteti úgy simogatja, hogy kezében a virágok csiklandozzák fülét. Apámuram átöleli a testét, úgy merülnek el, bele bűnbe, a másfajta bűnbe, ahol a parázna asszonytest mindenfelé gömbölyűséges és ártó forró hévvel lobog tőle minden test.

Bűnök és bűnök bűne, annak is véreskezű, korbácsos megcsúfolása. Látom Robertet. Bárhová is fordítom a fejem és eltakarom az arcom, itt marad benne a látásban, rögtön a szememen. Tenyeremmel ütöm a homlokom, hogy képét összetörjem, zökkenés, ütések a fejemen, szemgolyók fájó benyomódása, nem viszi el. Látom Robertet élve, átszúratlanul, feltámadt, szőrös fehér férfi mellkasával, mezítlábasan, szolgák módjára átkötött ágyékkal. Így áll, vászonba rejtve szemérmét az Ég ítélőszéke előtt.

Ott áll, előbb még ott volt a kihívó, embert-asszonyt gyalázó tekintet, parázslott benne a gonoszság, pörkölte a szívét a párzás dühe. S az égi szék előtt csak állni hagyták, ott áll már hosszú-hosszú imádságok ideje óta, napok telnek el a földön és Robert bátyám a kevély csak áll az égi szék előtt, ahol kutyába se veszik, észre se veszik őt. Ott kell mégis állnia. Hagyják cammogni, lassan az első kétségek felé menni a lelkét, míg csak egy szikra egy szemer bizonytalanság, majd nyugtalanság, majd megalázódás, majd félelem előszele megérinti nyakas erőszakosságban tobzódó lelkét. Az égi szárnyas Bírák csak foglalatoskodnak teendőikkel egy nehéz pulpitus mögött, pergameneket rendeznek, halkan susognak egymáshoz, össze-félrehajolnak, Robert ott sincsen nekik.

Robertnek dermesztő hideg kezd akkor felkúszni a lábán, a rákötött vászon alatt gémberedő combjain, alsó férfivoltán, lenézhet és már láthatja magát hidegségtől lilulni, gémberedni, szánnivaló látványnak. Most kezdi majd szégyelleni, megvetni önmagát, belátni esendőségét. Hosszú idő kellett rá az égi hatalomnak, ám kivárták, türelemmel, értéssel. Mindenhatóságuk áthatolt Robert bűnösségének vértjén, fáradtság sem volt. Fel sem indultak, meg nem kegyelmeznek. Robert eléjük került, megállt gyalázatban fagytól gémberedve.

Most aztán karvalyszemeit lehunyta, az Igazság kerubjainak márványarcait ne nézze, belül megjárta és marni kezdte egész gyalázatossága. Minden kínzás, hatalmaskodás visszahullott rá, hidegen felkúszott a földből, mint egy sor érdesen belülről kaparó, a szíve felé kúszó féregtest, ők fúrták-rágták, nem volt ott élő, értő szív az ő sajnálatára, bajában, szorultságában vigasztalni, enyhet adni, kön?- nyítést engedni.

Ina se tartotta, háta se akart egyenes maradni. Térdre esett, előrebukott. Fejét a földnek engedte, kemény földbe verte, öklével döngette. Zokogott, önmagát gyalázta, így kérte büntetését, hogy gyorsan, kegyelmesen szabja ki az ég, hogy már szenvedhessen, az igazság nevében a bosszú reáhullhasson. Bírái előtt nem bírta, ki nem bírta tovább.

Úgy hagyták a bosszú angyalai, megint, önborzalmában tobzódni, fürödni, nem szólították, elő nem engedték, míg csak régi kérlelhetetlenségének utolsó morzsái ki nem égtek garázda szívéből.

Akkor szólították. Volt embert szólított a hangjuk, volt benne millió okon szigorúság és már a felejtés egy parány szikrája. Minden bűnnek, mely örökre felírtnak tetszik, a messzi végtelen időben van felejtése, hogy a borzadály az Alvilágot ugyan színültig ne tölthesse. Hiszen felcsapna az és az ártatlan, jó és gonosz között választani élő világot beszennyezné, lassan a Rossz kezére adná. Ez nem lehet, hogy lehessen.

Szólítják Robertet a Bíra hangján. Fölkel, törten, levágva róla minden dölyfe, csak hunyászkodás, bánat, alázat. Nem szánja azért senki, bűnnek büntetése az igazság sziklája. Ezen nyugtatják lábukat az Ítélők. Robert fertelmességét, szívének salakját, kormát, bűzös sarát nézik, ebben megszokott tisztán látó szemmel. Kérdezik hogyan, miként és miket cselekedett egy harminc évig sem tartó élet során gazdag úrként, várat birtokló föld munkájából élő nemes lovagként. Most úgy kell tennie, ahogyan parancsolják neki, beszélnie. Nehéz az, lassú, elfullad a hangja, ám ha nem értik, elölről kezdetik, ismételtetik a Bírák. Kimondatják, elbeszéltetik vele minden apró és nagyobb rossz tettét. Oly soká kell elbeszélnie, hogy megjön majd a szava. Abbahagyja már a sírást, magának gyermekként való sajnálatát és lassan sorba állnak nyelvéről a megtörténtek. Elég volt rá ennyi élet, sok az elmondanivaló. Megkínzott állatokkal kezdi. Kölyöknyúllal, akinek elevenen vágta le a lábát, vízbefojtott terhes nősténymacskával, miután hasát széttaposta. Aztán a zsoldos csapatvezető kegyetlenkedése, segédkezés a parasztházak asszonyain való erőszaktételben, tobzódás véres testükben, sikolyaikban. Fékezhetetlenség, kardpárbaj, melyen saját zsoldostársa hasát vágta fel. Saját zsiványcsapat verbuválása. Konkurens zsiványvezér felhúzatása egy fa ágára, összekaszabolása olasz tőrrel, miközben fulladásos halála eléri. Falu felgyújtása, plébános felkoncolása, útonállás. Asszonyok véresre verése, gyönyörködés kínjaikban, könyörgéseikben. Végül saját testvéreinek, latortársainak kivégeztetése, társainak megparancsolt, részegen végigélvezett hóhérmunka. Mészárlás, elveszejtés minden mást lebíró kéje. Gyónás, Isten házának, országának gúnyolása, megvetése, Sátán dicsőítése. Bűn tetézése bűnnel. Felkapaszkodás a gonoszság csúcsára, ahol a kis bűn már nem éri el a nagyot. Káromlások, fiataloknak gazság iskolája, harcban hétpróbás társaknak félelem a kínnal lesújtó haláltól.

Robertet a bírák közömbösen hallgatják végig, ha elrejt, kisebbít vagy szava elhalkulna, pontosságra szólítják, ismételtetik. Végül gazságának teljes tükrével áll ott, tisztán végigmondva Bírái előtt. Mit tehet akkor, kifogyva bűnei tengeréből. Üres, ruhátlan, fegyvertelen. Nincs tovább elmondanivalója. Áll, kutatja elméjét, keres, mi van vagy volt tovább… és semmi. Így jut el a borzalom határára. Nem sürgetik, folytatásra sem szólítják. Ott áll, áll, áll. Irgalmatlanul hagyják üresen. Állni belül végtelenné vált ürességtől iszonyodva, a semmitől, ami maradt. Tu es, Domine via, veritas et vita.

Elveszti hát a fejét, összeomlik a parázna, a gonosztevő, a gyilkos és leborul majd és büntetésért könyörög. Üvölt, hogy most már ragadják meg és vigyék a pokolra, tegyék tűzre, húzzák nyársra, kezdődjék el végre gyötretése-kínzatása. Robert Meilendorfer belátja, bánja és szenvedi bűneit és könyörgi saját gyors büntetését.

Zokog és karmolja magát, ha le nem tépheti ruháját. Oldalán tőrét keresné és magába döfné. Leveti magát a földre, ha kő lenne, fejét beleverve végét vethetné gyötretéseinek, ahogyan most őt gyötrik. Tudja, tudja, hogy kínozni fogják és ez a kínzás nem kezdődik el.

Hol maradnak a Sátán szolgái? Fúriáknak kell jönnie, hogy fülébe sikoltsanak, szurkálják, csipdessék. Ördögöknek kell előbújnia egy sötét zugból, hogy láncot vessenek nyakába és utolsó nyomorult megalázott rabként a Gyehennára induljanak vele. Három-négy elölről húzza, a többi hátulról szúrásokkal, vasvilla végével, rúgással tereli. Ó hogy kíván, hogy vágyik a testi fájdalomtól szenvedni, legalább a lánc húsba vágásától, a villahegy szúrásától, mindegy, csak fájjon már, hogy csak ő legyen és a fájdalom és ne nézze őt szenvtelen nyugodt csendben az égi Bírák kara.

Nyíljon meg az ég padlata alatta, hulljon alá teste a világ fenekéig tartó torokszorító zuhanásba, hogy fuldoklik a lélek az emberben ahogyan fülébe süvít a világ tetejét betöltő levegő és észt elveszejtő zubogásával zuhanjon be a félelmes sziklák közé rejtett kapun, az Alvilág tárt kapuján át és perzselje már a forróság, égesse egyre hevülő, egyre közeledő pokol tüze, mely valahol mégis, kiszámíthatatlanul mélyen ott ég alatta, szívet fojtó füstös a levegő, parázs égeti a szemet, sül a bőr, égnek a szőrszálak, mélyre, mélyre zuhan, ahol hús és csont, minden amivel tenger gazságát elvégezte, végtagok, férfitag, sötét gondolatok, minden füstben-tűzben égve tűnjön el, semmisüljön meg végre.

Ám semmi ilyesmi nem történik. A Bírák szenvtelen megértés nélkül nézik a zsoldos- és rablóvezér összeroppanását, semmivé válását, nézik ahogyan bűnösségének tudatát önmagára dönti. Fegyveres őrangyalok lépést sem tesznek, nem kell lefogni, elvezetni. Hogyan tenne kárt magában, súlytalan test egy testetlen felhőn. Itt most az Örökkévalóval kell barátkozni és ez az erőseket is lesújtja. Aki a rosszban cimborált és jó lélekkel nem barátkozott, most belátja mivé nehezítette a dolgát.

Verné magát a felhőkhöz? Semmi. Mélyre ugrana? Hol van az? Ott marad. Minden megváltoztathatatlan. Robert Meilendorfer, dolgod elrendeztetett. Befogadtad büntetésed, magadévá tetted, bezárod. Senki nem változtathat ezen a végső büntetésen. Ezt fogod itt, Bíráid színe előtt az idők végezetéig, segítség, fogódzó nélkül magadba zárni.

Nincs hová fohászkodni, nincs. Ez marad. A beléd zárt megbánás. Mindörökké, ámen.