Nekem megadatott, hogy itt éljek közöttetek és a lélek közös világosságában a mi Urunknak szentelhessem magam. Anyám szándéka, intelmei, aggódása lelkemben, Megváltónk hitében felvirágozott. Gyengeségem és kevélységem már beláttam, felvehettem az eljegyzettek öltözékét és valamely időre megelégedhettem. De nem hagyott el a világban maradt és támasz híján álló emberi testvéreink képe és láttam, hogy várnak engem és kinyújtják felém kezüket, hogy süllyedésük idején lehessen kapaszkodójuk és nehéz elmondanom mennyire kívánok ott állni olyankor, ajkamon a zsoltár szavával, a feddés és korholás szükséges szavaival. Félek mindenkiért, aki vak bűneivel utálatos az Úrnak és megbüntetése nem marad el. Látom, hogy gyengeség és kényelmeskedés az órákat vesztegetni, és sürgetést érzek, hogy kevés erőm szerint megelőzzem a Mindenható haragját.

Velem nevelkedett testvérem bűnben jár valahol. Apánk haragjára nem tekint, latrok, rabló gonosztevők ura lett, elsietve örökül nyert várában háttal az égben írt törvényeknek káromlással és undoksággal tölti napjait.

Felkelek, feltámadok a világ számára való halálból, felcsírázom a télbe dermedt földből. Leveleim a hó fölött társakat keresnek. Bogárkák, méhek, hangyák jönnek, rám másznak, apró lábacskáikkal belém kapaszkodnak és én táplálom, magamra engedem őket.

Felnőttem én a füvek és virágok között, érett kalászomat már nyári szél lengeti. Magasába kapaszkodott katicabogár, hangyakatona messzire tekint: látja Istent.

Itt fekszel a kemény földön, Johannes és az Úrtól jött tudásod zsong a fejedben. Térdelsz, amíg térdkalácsod sajogni nem kezd, aztán állsz, hogy úgy imádkozz, felnézel a boltozatra, hogy felette lásd felsejleni az úr angyalát.

Az angyal majd eljön, ahogyan eljött Sámuelhez, Jeroboámhoz és Dánielhez, de mikor, de mikor? Az apát úr azt mondja, ha nem várod, egyszerűen csak munkád végzed, akkor jön el.

Itt minden kő a helyén van, rend, kopár rend. A földet a falakon kívül szántják, a juhok a mezőn téli aklokban ellenek, a süldők boldogan röfögve a kocára másznak, a barackfa a gyümölcsösben zöldül. Mit tegyen, akinek tudása a világot várja? Induljon, kerekedjen fel! Tavasz jön, kösse meg saruját, rakja meg kenyérrel, túróval tarisznyáját, lépjen a lába az út porába és találja meg munkálkodásának helyét. Csak nyugatnak kell mennem, fenyőerdőkön át. Tavak kéklenek arra ha felkapaszkodsz, átjáróra lelsz a hegyek között és a felhők tisztán úsznak el bennük, tisztán a föld sarától és a kiontott embervér iszonyúságától. Erőt ad mindnek tisztasága: patakvízé, tótüköré, fenyők alján elősárguló virágé.

Megérkezem Roberthez. Ő zsoldoscsapatnak parancsol. Ez a csapat lesi, féli parancsát. Aranyért toborozták, zsákmány harácsolására eskették. Megindult már jókor reggel lefelé a lejtőn egy csalitossal szegett, hosszú völgybe. A folyó szalagja mentén az út a völgyön át hágó felé vezet. Zarándokmenet kanyarog a völgy poros útján, mezítláb. A zarándokok a hegyeken át igyekeznek az igaz hit római országába. Elindultak, házakat hagytak maguk mögött, fiukra, lányukra, menyükre hagyták a gazdaságot, az állatot, ruhát, felhalmozott gabonát eladták, aranyra cserélték, övükbe, erszénybe halmozták és elindultak. Mennek tavasz kikelte óta, egymást bátorítják, az Úr egyszülött fiával lelkesítik. Templomok, rendházak befogadják, fogadók tárva várják őket. Így mennének a Szentség városába, amíg az útjukra lekémlelő zsoldos csapat leront a domb oldalán, dübörgő lovakon, kardra kelve, buzogányt lóbálva.

Fel sem éri először a menet a lovasok szándékát, megáll, kérdezgetik egymást. Ott van már Robert elől száll vértezetében, magasra emeli a kardját. Nem fog mégsem lecsapni, a csalitosból saját öccse lép elő és áll meg, kérésre kulcsolt kézzel, rá keresztet vetve közte és kész áldozatai között. Hogyan lesz ez? Leszáll lováról, térdre borul vagy remegő térddel megáll? Leparancsolja csatlósait, mindenki lehorgasztja a fejét, eldobja a fegyverét?

Nem tudjuk, mire jutunk majd. Saját cselekvéseink, karunkban, torkunkban készen vannak, előre, ugrásra, kimondásra készen. Nem tudjuk, mire jutunk velük. Diadalra, halálra, kétségbeesett, kétséges kimenetelű küzdelemre. Csak azt tudjuk: meglesz, amit teszünk. A többi az Úr dolga: ami lesz, Istennél van. Legyen meg az ő akarata, ha a magam dolgát megtettem.

Halandónak balgasága előre látni. Csillagokban keresik, együttállások, konfigurációk, domusok vesztik őket a hamisba, bizonytalanba. A Venus a hetedik házban: hiábavaló epekedés szerelem útján. A Jupiter coniunctioban a Marssal: kard általi halál. Az Uranus futilise: jó termés, korai fagy. Madarak röptéből: ha megpihennek a darvak a fák tetején, már nem tér vissza a tél. Ha a varjak Novembrius előtt jönnek be a faluba: járvány. chiromanticus excursus - az életvonal középen megszakad: nem látod meg az unokáidat. Ez az utolsó szirom a virágról: nem szeret. Miért kell nekik ilyen jel - nem hisznek az Úrban. Árnyuk, mumusuk, nem gyámolítójuk, szövetségesük.

Az Úr igét ad, minden népének nyelvet tanít és az orruk előtt, fejük fölött a mindenségbe írja jeleit. Orbis designatus. Miért keresitek rossz helyen, tévelygő testvéreim?

Krisztus vándorbotját kérem, nyűtt saruját, kenyeres tarisznyáját. Úgy megyek közéjük. Jövök, hogy szóljak, tettem beszél. Mikor leszek tavasszal harsogó fa? Hajtásait páros állatok rágják, árnyékába aratók menekülnek, lánykák gallyaiból koszorút fonnak, suhancok ágról ágra koszorújába kapaszkodnak. Itt állok nektek, világi testvérek, olvassátok, törjétek rólam Isten igéjét.

Robert lelke vasba rekesztett, szárazon tartott sívó föld. Kimegyek az én bátyám lelkének földjére. Sívó föld az, kiszáradt, kóró, bogáncs árválkodik rajta, bozót szegi. Kijövök én arra a földre, imával öntözöm, igével nedvesítem. Intések vágják el azt a tüskebozótot, hit tüze égeti fel. Kevélység kövei között nem viszik végbe a szántást. Keressük meg, körmünkkel kaparjuk elő, gyűjtsük halomba és szállítsuk a világ meddő végébe azt a rengeteg kevély követ. Ott, heggyé nőve, elhagyott halomban, koponyarakásként a léleknek nem ártanak.

Ha tiszta már a föld, vörösen porlik, nem tartja a vizet, nem állja a szelet. Azt a földet megkötjük homoki vadszőlővel, kender szórásával. S a lélek zavartan figyeli a por kavargását, termője hordását. Szomjas már a lélek, adjunk innia. Ássunk árkot, építsünk kereket, jöjjön a víz, dolgozzon a víz, emelje kerék a vizet, árkaink nyeljék, köpjék, földre vigyék. Ökreink a szekérrel megjönnek, a köveket messze a semmibe hordták. A kendert, folyondárt, gazt most a földbe tapossák. Kiforgatjuk a növényt, tapossuk, a földünkbe szárítjuk. Tavasszal új gaz, vad kender, bozót nő. Ökreink megint tapossák, üggyel-bajjal bozótba akadva újra szántják. Addig csak tapossák, beszántják, amíg a mag vetésének ideje eljön. A lélek elfáradt, burjánzó vadságának gyökerei elszáradtak, megadták magukat az ekének, most földjében lesznek porhanyóssá, zsírossá, vágyat táplálóvá. Karom ereje, ökreim ereje, hátam ereje. Elvesztette a lélek gyökereit, elszaggattuk, föld jót termő vérévé tettük, üresen terül el, várja, fogadja a magot.

Elmegyek hát az Úr házába, bekopogtatok az Úr csűrjébe, szekeremet magtárja elé állítom és zsákjaimat vetőmagjával töltöm. Megmossa kezét, fehér ruhát ölt ujját szenteltvízbe mártja, aki belép az Úr házába, ahol magja végeláthatatlan halomban ragyog. Leborul a lélek munkása és a hit vetőmagját könyörgi. Magot csak kegyelem adhat. Eljövünk, reméljük, köszönjük az Úr kasznárjának, mást semmit nem tehetünk. Vakon a kenyérmag halmától megrakjuk szerény zsákjainkat, az ökrök füle közé csördítünk és visszaszekerezünk saját hitre ébredő földünkre.

Ezen a tavaszon hóolvadás áztatta, nap langyosítja, kikeleti szél cirógatja. Szelíden, zsírosan, békével elterül, várja a magot. Nyakamba zsákot kötök, száját a föld sarkában kioldom. Hajadonfőtt lépek a földön, ingemet szél lebegteti, szórom a magot, ennek az éhes földnek minden barázdáját bejárom. Elfogy a mag, szekerem üres lesz, vállamat nem húzza. Kifogott ökreimet a vetésre hajtom, a hit magját erővel betapossák, hogy a mag a televény földben csírát hajtson, belekapaszkodjon.

Nagy hasú ökreim trágyáját, trágyadomb gőzölgő rakását hordom ki a földre. Példabeszédek trágyája úgy járja át az ember figyelmét, fülén be, fülén ki, mint a széna az igásállatot, bekérődzi, gombócban kiadja. Jön-megy, nemhiába, a bendőben az élet fenntartódik általa.

Ekémet kováccsal csináltatom. Bánni tud az minden vassal. Vasából lelkiismeretnek ösztöke, vétkek aprítókése, a beste föld elkülönült hátát felszúró ekevas is készül. Ekét fen nekem a kovács tüzet ébresztő Vizitátor. Nem tűri a tunyaságot. Még visszatalálnak a télvízi esők, földem még szunnyadna, üdvözülésről nem tudna. Ökreim pihentek, frissek, munkálkodásra készek. Barázdát hasítanak a termőre boruló földbe, tunyaságából kiforgatjuk, televényét a mennyboltig érő, éltető levegőhöz engedjük.

Robert lelkének szántóvetője, járom az ugarból kiborított barna göröngyös földet. Kereplővel, durrantóval elrebbentem a seregélyt, falánk madár ne dézsmálhassa vetésem. A konkolyt megtalálom, tövestül kitépem, viszály, zavar, uszítás megint hozzá ne férkőzzön.

Hajtások mutatkoznak, szíve a tavasz egész melegével öleli keblére munkával szerzett földemet. Magasba szökken, ujjnyi, kétujjnyi, könyöknyi. Már fejét veti, mutatkozik kalásza. Fogy a föld saját ereje, fenyegetné nyári hőség, kiszáradásra jutna. Most ökreimmel a kereket forgatjuk, a vizet a folyóból árkokba emeljük, gabonámat Robert lelkében naponta itatjuk.

Aranyos kalász sűrűsödik, himbálózik, kaszára érett a nyári viharok idejére. Hitet vetettünk, s jótettet fogunk aratni. Ökreim a levágott, marokba gyűjtött kalászon taposnak, belőle az Úrnak tetsző cselekedetek sora pereg. Testvérem zsákszámra, szívének távoli kamráiba berakja, meleg, időtálló helyre. Ott fog heverni, tornyosulni az ő búzájának garmadája mindétig, az ítélet napjáig. Akkor az Ítélet mérlegének serpenyőjére töltetik és a lelkén száradó fertelmes lerohanások, orgyilkosság, tőrvetés, kifosztás, asszonybecstelenítés, elorzás ellenében az Úr jobbjára, testvére látására emeli. Ott leszünk megint együtt, hosszú haja hull az églakónak járó, ragyogó köntösére. Angyalokkal, mennynek örvendőkkel boldogan látom arcát, szemének parancsoló villanását, követem majd Istennek országát építő terveit.

Az égi országban mindannyiunkat az Úr teste táplál. Robert búzájából mennyköveken járó malom lisztet őröl. Lisztjéből az örökkévaló igazság vakító tüzében hostiát sütnek. Csöngettyűszóra térdre borulnak mind az üdvözültek. Akkor majd Robert mellett térdelek, fogom a kezét, testvérként csókolom az arcát és az öröm, bármit is kerestünk odalenn, lelkünkben testté lesz. corpus Christi.