A kalózok foglyai a napon állnak. Nem is állnak, roskadoznak inkább. Nem is foglyok, rabszolgák, annak való áruk. Körülbelül harminc dinárt érnek majd, Johannes tudja az árakat. Rodoszon a legtöbb rabszolgát a várépítésre viszik, most éppen a Mandraki mögötti erődítésekhez. Kenyéren, olajbogyón és vízen élnek, éjszakára föld alatti lyukba zárva hálnak.

Az erősebbek gályára kerülnek. A török hajókon gyakran korbácsolják őket, gyaurokat és saját rabjaikat egyaránt. A hajók minden komolyabb út után új evezősöket vesznek fel, az elhullottakat egyszerűen a tengerbe dobják, mihelyt nyílt vízre ér a hajó.

Ez az effendi azonban mást akar. A nőkre a másik, mellettük álló szállítmányban pillantást sem vet, pedig reggel még Johannes társai is bámulták őket. Határozott léptekkel megy végig a sorokon, lándzsáját a hadrafoghatónak tűnő férfiak mellé állítja, akinek a feje eléri a lándzsahegy alját, szolgái egy-két határozott korbácsütéssel külön sarokba hajtják. Az effendit legalább fél tucat katonaforma fiatal szolga kíséri, oldalukon egyforma kard, fejükön egyforma fez. A bajszuk is egyforma, kackiás, kihívó, szúrós tekintettel figyelik egymást és a velük egykorú, sötétebb hajú rabszolgákat. Lusták és kényelmesek, még a korbácsütéseik is jelképesek, puhák, valódi dühöt nem éreznek.

A tér sarkában egy minaret tövében tizenöt- húsz fiatal rab katona zsúfolódik, szorul egymáshoz.

-Le a ruhákat, kutyák! -kiáltja buzgón egyik a rangosabb idősebb intésére és gondos további mustra veszi kezdetét. Az uraság korbács nyelével simít végig minden egyes fiatal testen, felemelteti a fejüket és hátulról is alaposan megnézi őket.

Négyüket a korbácsa nyelével félretol, ezeket a katonái korbáccsal és rúgással visszaállítják a kalózok áruja közé. A megmaradtakat az effendi most tapogatni kezdi, megfogja a karjukat, figyelmesen az arcukba néz.

Johannesnél töprengve áll meg. -Ez mintha színtelen volna -mondja gondolkozva, fejét kicsit félrehajtva.

-Honnan való ez? -kérdezi a kalózok emberét, aki latinul és törökül is tud szólni.

-Rodoszi frank bárkáról szedtük -válaszolja a törökül szóló kalóz.

-Könnyű volt megfogni? -kérdezte az effendi. -Nincs rajta semmi seb -teszi hozzá, Johannes csupasz oldalát és hátát vizsgálva.

-Nem volt az könnyű, uram. Szabadságot ígértünk neki, ha segít szót érteni egyik-másik frankkal, akikért váltságdíjra számítunk. Csak aztán -magyarázta sötéten sunyítva -mégsem engedtük el. Beszél görögül, meg ilyen-olyan frank nyelveken.

-És törökül miért nem tudsz? -mondta neki az effendi.

-Tudok, csak túl keveset. -válaszolt váratlanul Johannes, akinek végre sikerült összeraknia ennyit törökből. Ha eladták a fejét is, akkor is szívesen szólt nyelveken.

-Isten tudja miért teremtett népeket. -gondolta befelé és értelmet adott az embernek, hogy szót érthessen velük, hacsak igazán törekszik rá. - Úgyhogy ő beszélt, csakhogy törököt addig csak rabként vagy csatában, mikor vágták, látott.

-Válasszuk ki, ha Allah is úgy akarja -határozott azzal a török uraság.

Végül kilenc rabot állíttatott külön. Ezekre hosszú török dervisszoknyát húztak és sapkával fedték be a fejüket. Míg az effendi és a fizetőmester a pénzről egyezkedett a kalózbárkára térve, Johannesről és társairól levették a kalózok lábvasát.

Ehelyett kezüknél fogva kötötték össze őket, hosszú kötélen, hogy valamennyire mozoghassanak majd egymáshoz képest. A kötél a csuklójánál puha bőrrel volt borítva. Új tulajdonosaik azt akarták, hogy csuklójuk bőre finom maradjon. Lábbelit is kaptak, puha bőrpapucsot, aztán egyenesen egy díszes egyiptomi hajóra vezették őket.