Johannes olykor egész napokra el tud tűnni az erdőben. Az erdőt mindenfelől vadászösvények szelik át, ő régóta ismeri őket. Ösvények vezetnek a Duna fölött guggoló sziklákhoz, le az apátsági útra, lekanyarognak a révhez vagy átvisznek a szomszéd, majd az azutáni hegyen, s úgy tovább, lefelé a folyó mentén. Ha nekiindul, észbe sem veszi, milyen messze jár. A meredekek és magasságok belelkesítik a lábát, zergemódra felfut a köves gyalogösvényeken aztán egyszer csak lehuppan egy nagy kőnél, hátát napsütötte oldalának vetve, vagy hanyatt dől a keményszálú fűben valamelyik rejtett tisztáson, amit csak ő képes megtalálni.

A gyerekeknek feladatai vannak az erdőben: madárfészkeket szednek, makkot gyűjtenek, fegyver- vagy játékfaragásra alkalmas ágakat keresnek. Tölgyből vagy kőrisfából fakard lesz vagy lovagi tőr, fenyőből vagy bükkből íj, a vesszőket kemény, egyenes nádszálak adják.

Reggeli öltözés, evés és ima után magára ölti teljes fegyverzetét és kalandot keresni indul az erdőbe.

Lovát egy ideig kötőféken vezeti maga mögött tevékeny képzeletében, aztán megfeledkezik róla. Fakéregből készült pajzsa a bal karján, fűzfavessző fonattal meg- és kézre erősítve. Tőre övébe tűzve. Az öv: az anyjától elcsent öreg sál keleti módra van a derekára csavarva, első szempillantásra elárulja, hogy a lovag megjárta a keletet, szaracénokkal harcolt Krisztus földjéért és a Kereszt Egyházáért.

Ahogy odaér az ismeretlen erdőrészhez, kardja kivonva a kezében, feszülten figyel. Óvatosan, lehetőleg zaj nélkül lépdel nehéz csizmás lábával, mert közel ért ahhoz a vidékhez, ahol a fekete lovagok Malvina tündért tartják rabságban. A szűz maga is derék lovagi apjának sarja. Ellenállását váltott taktikával próbálják megtörni: egyszer éhezéssel gyötrik, szalmán hálatják és drótcsuhát viselni kényszerítik, hogy az sebesre dörzsölje finom fehér bőrét, majd amikor már elgyengül az éhezéstől, fekvéstől és a szúrós derékaljtól, lakomára csődítik. Erdei házuk egyetlen nagy termét előkészítik erre az estére. Láncon tartott szolgákkal felsöpretnek, felmosatnak, tizenkét személyre teríttetnek. Az asztalon arany gyertyatartók állnak, bennük tiszta fényű gyertyák lobognak, hét gyertya minden tartóban. A gyertyák a nagy gerendaház távoli sarkait már nem világítják meg, de sejteni lehet, hogy ezekben gonosz vérebek tanyáznak, krampuszok vihognak és fadézsában titkos főzettel öntözött mandragóra nő.

Az asztalnál ott ül a Hét Sötét Lovag, fekete álarcban valamennyi. Három gonosz boszorkányt anyjuknak öltöztetnek, csúcsos fekete főkötőt viselnek csillagokkal, ott ülnek egytől-egyig fekete fátyol alatt. A rémületet akkor hozzák az emberre, amikor a gyertyafény a fátyol alatt arcukra vetülve megvillan agyaras szemfogaikon. Az asztalfőn két díszesen faragott hercegi trónszék, egy üres, egybe a Kan testvért ültetik.

Malvina sápadtan, szőke hajában még szalmatörekkel ül ott, ám karcsúan csábító alakja most lázban égő tüzeket gyújt fel a lovagok szemében, mert a lakoma előtt a rút vénasszonyok illatos, forró vízben megfürdették és úrnői ruhába öltöztették őt. Derekára borostyánövet csatoltak, lábára selyemcipőt húztak, kelleténél kisebbet, hogy szorítsa, az idő sürgetésére kényszerítse a lábát.

A másik hercegi szék üres. Oldalára, hitveséül, ebbe a székbe a Hét Lovag közül a szűznek kell választania. Választottja az Erdei Hercegség ura és Malvina jegyese lesz, majd gyors és ördögi esküvő után egy barlangban ülik meg a fekete nászt. Nász idején leveszik a lovag ágyának baldachinját, hogy a szűz testét a barlangban tanyázó vámpírok tekintete prédájának dobják. A Kan testvér ama Fekete Lovag, háta is fekete, amint a lemeztelenített szűzre veti magát. Nincs menekvés, a vámpírok visítanak a sötét gyönyörűségtől, szemeik feketén ragyognak és a barlang száját az éhesen tartott szelindekek és hat véréhes lovag kivont karddal őrzik.

A szűz szép szeme elkerekedik a rémülettől. Johannes futva töri útját a fák között, hogy még idejében érje el a barlang száját, és magát halálra szánva annak sötét torkába vesse. Bátorítja őt az egész erdő, a madarak erről énekelnek, a nyulak, rókák kíváncsian figyelnek, mert a szelindekek halálos ellenségeik. Ha az erdőben járnak, szánalom nélkül tépik szét őket, irhájuk foszlányait, csonttöredékeiket a bokrok alatt hagyva.

Johannes szeme a barlang sötétjében még fel sem ismeri az első habzó szájú vadállatot, tőrét máris a gyomrába mélyeszti. Abból még élő gyíkok, varangyok fordulnak ki. Utálkozásra azonban nincs idő. Most kezdődik kardjának hosszú munkája. Pengéjét sötét erők hasában forgatva, tudattalanul a gonoszt jobbra-balra ölve maga körül ér el a barlang torkához. Annak mélyében a szűz, félelmében reszketve, könnyeiben áztatott arcát az ágy vásznára hajtva, kegyelmet könyörögve zokog.

A Fekete Lovag még nem vette le menyegzői ruháját. Látva testvérei pusztulását tudja, hogy kardra kell kapnia és a tiszta Johannessel meg kell mérkőznie.

Tudják mind a ketten, hogy a barlang fenekénél, a szűz megszerzésén túl a nagyvilág megnyerése felé vezet az út.

Ez a Lovag a Megtévesztések Lovagja. Megtévesztés arcának pirossága, frissessége, sima álla, lágy mosolya. Áll a barlang torkában, egyenesen lova hátán és a kezét nyújtja. Keze tiszta, fehér, lánckesztyűje a másik kezében, kardja hüvelyében az oldalán. Kezét nyújtja, hogy megragadja a tiédet, karodnál fogva levessen a nyeregből. Hogy ott fekve, hátadon, piszkosan a földön kinevethessen és elkiálthassa: nem is vagy ellenfele.

Így hát résen kell lenned. A Fekete Lovagot leeresztett rostéllyal, biztos lovad lábán lépésben közelíted meg. Kopjád a nyeregkápa gombjára akasztva. Ez nem torna: élethalálharc. Ezért pallosod van a kezedben. Ahogy közeledsz, suhogtatod a levegőben. Két erős kar és nagy lendület kell, hogy átvágja a sisak alatti gallért, itt ma egy fejnek le kell hullania.

Erre ő is leereszti a rostélyát, veszi kardját és előrerúgtat. A barlang tág természetes tér, valahogy mégis nappali fény világítja, olyan, mint az erdei fákon átszűrődő félhomály. Zöld a háttér, kúszónövények a barlang befelé hajló falán, bokrok szövevénye a földön. Cserjéket tapos szét a lovak patája, vesszők csattannak a lábvason, a ló mellvértjén, ahogyan vágtába kapod, ugyanígy az ellened jövő Fekete Lovag.

Most itt van rajtad, feléd sújt, a kardok pengéi szikrázva egymásba kapnak. Kivéded, visszacsapsz rá, védi ő is, ez a vívás mesteriskolája, gyilkos csapást véd ki minden hárítás, mindegyik kettőbe hasítana egy lovast.

Míg kardját még bőszebb csapásra emeli, egy gyors vágást mérsz a hóna alatti páncélingre. Legott lefordul a lováról, belebukfencezik a csalitba, feketéllik a cserjék között. Rátaposnál a lovaddal, de majdnem felbuksz rajta. Valami földbe vezető járatfélébe bukfencezett be. Mire paripáddal kikászálódol a jól járható mezőre már előkerült valahonnan, felugrik hátulról saját lova hátára és oldalról neked ront.

Félrefordítod a lovad, vágtába rántod. Bokrok közt, megnyíló mezőn kergetitek meg egymást. Gyötröd, csépeled a lovat. Elfelejted, elég a fülébe súgni: szélvész, hogy szálljon. Csizmasarkad újra és újra puffan az oldalában. Beéred a Csalót, lova farka lobog a szemed előtt, úgy vágtat, a sötét mén hátán messze előrehajolva.

- Fordulj meg, gyáva gonosztevő! - kiáltod. Úgy néz félig hátra, félelmes vágtában, meghőköl... lovad szinte legázolja az övét, te a tiéden továbbrepülsz, átesel rajta, messze gurulsz.

Elnyúlni, lassan magadhoz térni nem lehet időd, máris lábra, sietsz hozzá vissza. Ott azonban, kinn a réten a szűz ül a földön, fehér ruhában, a szélbe bontott hajjal. Ölében fekszik a Csaló Lovag. Sisakja leesett, elgurult. Lenéz a szűz, mosolyog rá, megtéveszti arcának pirossága, frissessége, sima álla, lágy mosolya.

Felnéz rád, kardod ettől elejted. Tekintetével mondja, talán hanggal lehelli:

- Hagyd pihenni, nyugodni szegényt!