A kutyák valóban kinn kóboroltak a vár alatt, a bástyáról kettőt is láttak belőlük.

- Hogyan etetik őket? Maguk találnak odalenn?

- Megtanulták, hogy bejöjjenek a harang szavára. Az Úr dicsőségére és a török bosszantására is harangozunk. Így találnak ide a környéken lappangó keresztény rabszolgák is. Most is lakik néhány újonnan jött a hospitiumban. Ha már nem férnek el, Kószra hajózzuk át őket.

A kerek Német-torony az új külső vártól elválasztó víz fölött a szárazra nézett. Innen a bal kéz felőli falucskára s mögötte a mausoleum helyén álló kőhalomra tett kilátást. Kecskelegelőnek való kopár hegyoldal, mögötte meg a másik tengeröböl, a félsziget túloldalán.

Átellenben, a görög falucskán a milaszai szandzsákbég tartja a szemét, az öböl partján, rögtön az orruk alatt pedig magasul az oszmán új mecsetje. Lássátok jól, gyaur Johanniták!

- Tíz golyóbisból földig rombolhatnánk - gondolja Johannes. Csak gondolhatja, mert a lőpor ide hosszú tengeri úton, veszedelmek közepette érkezik és meg kell becsülni azt. A lőporos zsákok az árokra néző mellvéd alatt, veremben várják, hogy fegyverrel támadó törökre dörrenjenek.

Johannes reggeltől nekiállt számbavenni az ágyúkat. Közben az idefenn őrködő Wilhelm von Salesien lovaggal keveredett beszélgetésbe. A lovag katonásan állt a lőrésben, szemét alig vette le a szemhatárról. Mozgást keresett szárazon vagy tengeren, jobbára bárhol a vízen, hiszen Petrumi szárazföldi oldalát is tengervízzel feltöltött vizesárok nyalta. A Kígyó-torony fogazott koronája, a mellvéd és a Német-bástya az árok vizében tükröződött. Egy idevetődő festő be nem telt volna ezzel a tükröződéssel, a hátországában terjeszkedő sárgás, kopár szárazföld, a vizekben tükröződő felhők és a szürke-barna kőfalak színeivel. De hogyan is került volna festő ide a keresztény világ határára, a szaracén pogánysággal határos szélére?

Bár páncélját nem viselte és kardja oldalán, hüvelyében lappangott, a lovag derekas katonaforma volt, láncingében, lábszárára feszülő nadrágjában, keresztes vörös köpenyében a német lingua dísze-virága. Ha megvetette lábát őrhelyén, jövevények, vendégek szeme biztosan megakadt rajta. Most tehát Johannes figyelő szeme előtt ennek teljes tudatában tartotta feszesen magát. Aztán megélénkítette a jó német társalgás. Bajusza büszkén, küzdelemre készen meredt fel.

- Szent Vitus napja óta szolgálok itt, minden másodnap idefenn a vártán, mondom neked, nincs ám itt fenn az őrnek dolga semmi. Törököt az idejövetelem utáni hétben láttak utoljára. Azok az ebek egy kisebb csapat Krisztusban hívőt hajtottak neki a vizesároknak. Aki csak nem akart belefulladni, ha nekik fordult, kardélre hányták, a többit megint rabszíjra fűzték. A vízbe is belefúltak volna néhányan, ha mi ki nem húzzuk őket. A török túlnanról pufogtatott, mégis kimentettünk néhány göröghitű keresztényt. Volt köztük két szemrevaló fehérnép, feketeszemű, feketehajú. Feketék ezek itt mind, Isten bocsássa meg.

Sóhajott, megbabrálta a bajuszát és úgy folytatta:

- Nem volt itt semmi más dicsőség. Mondják, hogy a török bármikor haddal jöhet. Hiszem ha látom, ha a kardom élét a nyakukon megpróbálhatom. Más lehet az élet Rodoszban, földi. Magam is végigharcoltam két jó tengeri portyát, az övem, ez itt, egyenesen onnan való. Egy török szpáhiról esett le, mikor a derekáról a kard lesuhintotta. Aztán egy szűcsmester a városban itt kifoltozta meg összerakta és rávarrta jól a kardom függesztőjét, azóta éjjel-nappal le nem veszem. - Mutatta az arabus mintát finoman az övbe dolgozva, a foglalatba fogott színes ékköveket kétoldalt meg hátul a dupla felét, amiben a dénárjait tartotta.

- Téged meg mi szél fújt Rodoszra? - firtatta Johannest.

- Nevelőapám volt az osztrák tartományokban, a Dunánál, szerzetesnek adott. Krisztus szerelmében lennék ma is, de meggyűlt a bajom a regulával, nem maradhattam. Így hát harcolni jöttem a Megváltó szülőföldjéért, hogy a Rendet segítsem. Beuron pattantyús mesternek vagyok segédje.

- Derék jó munka az, van elég török, hogy ágyúgolyó is ritkítsa őket. Ámbár ami engem illet, én a kardnál a pukkantókat kevesebbre becsülöm.

Kutyaugatást hallottak. A bástyával szembeni bokrok között két vad dog kaftános lovast támadott meg. A török lovas, a szandzsákbég beglerbégje, kardjával vágott a kutyák felé. Mögötte két másik lovas került elő, gyors ügetésben öltve formát a tengerre tartó lejtő bokrai között.

- Herrgott, odanézz, tüzér uram! - lökte meg Johannest a lovag. - Ott, messzebb! - Ott egy másik porfelhőt láttak. Lovascsapat nyargalt onnan is.

A lovagot máris lázba hozta a csetepatéra való kilátás.

- Meglásd felnyergelünk egykettőre és a mi Urunk nevében kitörünk rájuk. Estére néhánnyal többen lesznek abban a híres moszlim paradicsomban, ha Pokolnak hívják is!

Nyújtottan kiáltott az itáliai toronyban lévő őrnek és lerohant volna az istállók felé, amikor felfedezték, hogy a porfelhő előtt egy csoport gyalogos közeledik lassan a várárokhoz. Ezeket a lassan mozgó, fehérnek tűnő alakokat kutyák kísérték kétoldalt, előrerohanva, hátrafordulva mintha vezetőként az utat mutatták volna a turbán nélküli kis csapatnak. Az öböl partja felől, a falut elkerülve akarhattak az erődbe jutni.

- Krisztus öt sebére, keresztények lesznek ott azok! - bukott ki a lovagból. Üldözik és hamarost utol is érik őket. Mire én itt összekürtölöm és lóra kaptatom a lovagokat, rég a nyakukon vannak.

Ám azért döngő léptekkel leviharzott a lépcsőkön. Johannes a gyilokjárókon át az árokra nyíló kapu felé futott. Úgy látta, onnan kitűnő kilövés adódik a feléjük tartó lovascsapatra.

A kinti helyzet szánalmasan egyenlőtlennek mutatkozott. A keresztények küzdelmes lassúsággal mozogtak előre, a török katonák csapata viszont szemlátomást közeledett. A száraz porfelhőben már külön számlálhatták a lovasokat, legalább egy tucat alacsony török lovon vágtató, turbános figurát.

Wilhelm lovag fellármázta az erődöt. A helyőrségi szálláson rögtöni gyülekezőt kürtöltek és a fegyvermester legénye a fegyverházból valósággal kifelé dobálta a lándzsákat, pajzsokat és páncélokat. Egy lovag valahonnan lovon rúgtatott elő. Patkók csattogtak, kiáltásokat váltottak felbolydult férfiak között, fegyverek csattantak-csörrentek.

Az erődben parancsnokló Juan de Pereira és a magnus turcopolierus egymás mellett rohantak ki a kapitány szállásáról, mögöttük egy szolgával meg egy kormos képű étekfogóval. Wilhelm von Salesien kurta mondatokat vágott ki feléjük. Látszott, ahogy a turcopolierus megértően bólogat rá, a kapitány ellenben odaint egy katonát és parancsot osztogat. Addigra Wilhelm már a páncélingében, sisak nélkül állt ott. Háta mögött megjelent egy fegyverhordozó a többi fegyverzettel, a lovag ménjét kötőféken vezetve. Öt lovag és még néhány lovas katona gyűlt össze a kapu közelében. A kürtös a kapu fölötti koronában már rohamra fújt, mikor a szolgák még a nyeregben ülő lovagok lábvértjeit szíjazták.

Egyszerre csak előkerült a tüzérparancsnok is három töltőlegényével. Az egyik lőporos hordót görgetett elő, a másik kettő egy kis saroglyára tornyozott golyókat cipelt. Leszaladt erre Johannes, hogy segítsen a lőpor feljuttatásában.

Inge csurgott az izzadtságtól, mire felért a kapubástya tetejére. A legények nekiláttak a két ágyú töltésének. Az egyik rodoszi öntésű mozsár, a másik a töröktől zsákmányolt csatakígyó volt. Johannes látta rögtön, hogy a mozsárral ebből a távolságból nem mennek semmire. Luitpoldus tűzmester izgatottan toporgott a két ágyú között, míg a várkapitány is felért mögéjük. Megbűvölt tekintete valamennyiüknek a vizesárkon túli lejtőre tapadt. Ott a bekerítő három lovas éppen kifordult a bokrok mögül, amikor a menekülők csoportját mesteri időzítéssel beérte a szandzsákbég katonáinak csapata. Az egyik török lovas lófarkas zászlóját magasba emelte és görbe kardjával a bástyán állók felé intett.

- Gúnyt űz belőlünk az istenverte törökje! - hördült fel a kapitány. A három lovas egyszerre emelte a görbe szablyát, a másikba jatagánt kaptak és már rúgtattak is rá a keresztény menekülőkre. Mintha csak valami parádén lettek volna. A falakról bámuló várbelieknek vére forrt a tehetetlen dühtől. A kapitány arca dúlt vörösbe fordult.

- Gyalázat a pimasz pogányra! - majd a latin parancsszó:

-Agite! Instate!

Az öt lovag már kivágtatott a felvonóhídra, döngésük felhallatszott a bástyafokra, mögöttük az aragóniai lovaskatonák.

A keresztény csoportnak földbe gyökerezett a lába rémületében. Már csak karnyújtásnyira lettek volna az őket befogadó várfalaktól. Most már tisztán kivehető volt minden egyes menekülő, néhány kopaszra nyírt töröknek sorozott janicsár, turbánját sálnak vagy övként használva, két fekete hajú tatáröltözékű asszony, az egyik kisgyermekkel a karján, rúmi segédcsapatba tartozó szolga vagy kézműves mester és végül, legnagyobb zavarukra Iszák ben Haszib, a nagymester egyik kedvelt kémje, akinek jelentéseit évek óta hozták Burszából.

- Köztük van a nagymester egyik kémje is! - kiáltotta a magnus turcopolierus a várkapitánynak, kevéssel azután, hogy Johannes maga is felismerte a kaftános-pajzsos, fegyvertelen alakot.

A tűzmester, aki ágyúi beirányzásával foglalatoskodott, most látta elérkezettnek az időt. A pattantyús legény fáklyáját a gyújtólyukhoz illesztette és a mozsárágyú felbődült, megrázva bástyát, üldözőket és üldözötteket. A török lovasok egy pillanatra meghőköltek. Johannes igyekezett a lövés röppályáját figyelni, a golyó a két török csapat között, nem messze a menekülőktől csapódott be, szelével egyiküket ledöntötte a lábáról, ám az üldözőkben kárt nem tett. A csatakígyó lövésére már hozzá is szoktak az újfajta morajhoz. Annak golyója röviddel a rohamozó törökök mögött csapódott be.

Johannes három ugrással a csatakígyónál termett. Nem szólt egy szót sem a legényhez, csak a puskaporos iszák után nyúlt és csakhamar bevágott egy új golyót az ágyú füstölgő torkába. A dömöckölő fát a facér pattantyús kezébe nyomta és még fojtás közben nekiállt, hogy saját kezével célozzon. A könnyű, hosszú csövű, Sztambulban öntött, török kacskaringókkal díszített csatakígyót egyedül is feljebb tudta fordítani. Közben az üldözők beérték a menekülőket. Hiába kaptak kardra végső kétségbeesésükben az egész napi gyaloglástól gyötört szökött janicsárok, kettejüket máris levágták. A harmadik török a kaftános kémre támadt. Nem vette észre, hogy az egyik férfiember tőrét egyenesen a fakó ló oldalába vágja, a török lovastul felfordult és a zsidóforma kaftános ki tudja honnan előkerült tőre megvillant a nyakánál, ott is maradt pogány vérébe fagyva.

Az üldöző lovascsapat vezetője magasra csavart turbánjában néhány lóhosszal előzte meg embereit, bőrpajzs mögé húzódott, kétélű bárdját sújtásra emelte, köntöse hátravetve mögötte szállt.

Johannes, mintha a keze gondolkozott volna, nyúlt a fáklyáért. Látta magában előre a golyó röpülésének útját ahogy átível a vizesárok fölött és becsap ebbe a zsákmányában biztos szpáhi agába. A kanóc fellobbant, a golyója fütyült és mire a dörrenést meghallották, a vörös kaftános aga darabokra szakadtan hullott szét a lováról. Vére freccsenve színezte a sárga földet, törött gerinccel felbukó fehér lovát és kevés híján beért áldozatait, a rémülten összekapaszkodott művesembert és kibontott hajjal rácsimpaszkodó asszonyát.

A golyó egy következő ló lábát törte, két másik oldalra tört ki. A mögöttük vágtatók ugyancsak az út mellé fordulni kényszerültek, hogy át ne zuhanjanak a két útra fektetett lovon. Ám vérszomjasan visszakanyarodtak máris. Szinte egyszerre értek oda a várból kitört rohamcsapattal. A megvadult két török katona még meg sem fordulhatott, máris lekaszabolták őket. A másodikat szabályosan derékban, páncélingje alatt vágta ketté egy lovag fej fölül lendített pallosa, felsőteste balról hullott a porba, az alsó a kengyelébe gabalyodott, míg felső részei vérével együtt a ló oldalán legombolyodtak.

Az üldözők úgy kívánták már a naphosszat szemük előtt lebegő véres munkát, hogy először nem is akarták tudomásul venni, hogy üldözőkből máris üldözöttek lettek. Egy szpáhi katona aljasul hátbaszúrta a kézműves urába kapaszkodó asszonyát, az asszony halálában annak fölébe dőlt. Most a férfi megöléséhez a töröknek lóról kellett volna szállnia, erre azonban már nem kapott időt.

Luitpoldus mester ugyanis most végzett a másik ágyú újratöltésével, és mozsarával magasra célzott cserépgolyója a lovasok között csapódott a földbe, ott szétpukkadt és vasdarabokat vetett szét magából. Ez a török lovakat újra megvadította. Mire a kantár irányítását visszanyerték, a törökök már csak a futásra gondolhattak. A páncélos lovagok nehéz fegyverzetükben nem fordultak űzésükre, csak a könnyű aragón lovasok indultak utánuk. A leghátul késlekedő törökkel még végzett a bárdjuk, aztán a tucatnyi többi mögött acsarkodó öt lovast a bástyáról kiáltásokkal rendelték vissza.

Az erődnek nem volt veszteni való katonája.

Johannesben gyorsan lelohadt a gyilkos kedv és lassulni kezdett szíve mámoros futása. Diadalmasan szorított kezet Luitpoldus mesterrel, akinek a sisak alatt ugyancsak maga-elégedetten ragyogott a szeme. Láthatólag nem volt féltékeny Johannes lövésére, itt a helyzetet az ő büszkeségei, rézhátú báránykái mentették meg. Széles mosollyal szorongatta Johannes jobb kezét és lapogatta a másikkal a török csatakígyót.

A várbeli legények betámogatták a menekülteket. Alig bírtak saját lábukon jönni, fáradtságtól, éhségtől, kiállott izgalmaktól minden erejük elhagyta őket. Mire felkisérték őket a kapu mögötti kövezett térre, a várkapitány szállásának ajtaja elé, kordén behozták három halottjukat is. Melléjük dobták az elesett törökök fejét, hogy aztán a legények fennszóval gúnyolódva véres szakálluknál, fülüknél fogva lándzsára tűzzék és a kapu hegyébe állítsák őket. A megölt asszony alatt megmenekült puskaművest nem tudták lábra állítani. Térdre rogyott, motyogva fohászkodott valamit összetett kezével, nem mert a kocsi felé sandítani, ahonnan akkor szedték le és terítették ki az átjáró kövére a ledöfött tatár asszonyt. Hátából még mindig csepegett a vér.

A páncélos lovagok idáig lovon maradtak, hátha a török csapat cselvetéssel visszatérne rájuk. Johannes figyelte őket, ahogy az alkonyatban szikrázó páncélos lovagok belovagolnak. Mögöttük a dogok összeverekedtek valamin, egyszer csak rájöttek, hogy a széjjelszaggatott aga belsőségeit falják fel.

Vecsernye után nem sokkal, már a sötétség beálltával a várkapitány szállásán a csetepaté hősei együtt vacsoráltak. A hosszú asztalnál, gyertyatartókkal világított tálak, kancsók, kupák fölött engedett fel a nap valamennyi hősének izgalma. A várkapitány a magnus turcopolierus jobbján, Wilhelm von Salesien, majd a többi lovagokat megelőzve Johannes. A lovagok után az asztal végén a vár többi tisztjével szemben a menekültek kaptak egyszerű helyet.

Az asztalra csirke és Rodoszról érkezett sózott vad került, a kupákba, úgy mint ünnepen, rodoszi lovagbor. Az asztalt a szállás udvarán, árkádos tornácon állították fel. Étekfogók, az urak fegyverhordozói hordták az ételt, majd egy másik sarokban maguk is letelepedtek, hogy a porciójukat befalják.

A várnép kedve a leszálló hűvössel a magasba szállt. Wilhelm lovag határozottságát és Johannes jól célzott lövését ünnepelték. Nem egy kupa után a turcopolierus így emelte fel a hangját:

- Már most látom én, hogy a háborúzás soha többé nem lesz az, ami volt. Ágyúk várak ellen, várak erősebb várak ellen. A háborút már nem a lovagi merészség, hanem az ágyúöntő és a várépítész vívja.

- Ugyan-ugyan. - vitatkozott von Salesien lovag. Megágyúzás után csak a lovagrohamnak kell jönni, nem így mutatkozott-e ma is? Csak nem fogják a harcosok egymást egy szálig tönkreágyúzni és így dönteni el, melyiket illesse a győzelem?

- Nem lehet az. - mondta rá egy másik lovag. Az ágyú drága jószág, de még a páncélos lovag is. Számoljon csak lovagságotok. Egy jó harci paripa ma, harcos időben húsz dénárba megy, páncélzatot nem kovácsolnak jó acélból száz alatt, nem szólva a szaracénoktól vett damaszkuszi páncél áráról, és a fegyverek, kard, buzogány ugyanúgy viszik a pénzt. Ekkora vagyonért már csak meg lehet venni egy ágyút?

- Megvenni csak-csak, ám ott van még a többi. Ágyútalp, golyók, meg a tömérdek lőpor.

- Nem lehet ezt ilyen kalmár módon nézni. - vetette ellen a várkapitány. - A nemes vitéz maga áll ki a saját fegyverzetével, az ágyúkat viszont a herceg, a király vagy a rend kincstára állja.

- Biztos egyben vagyok! - vágta oda von Salesien lovag. - Meghalni ezután is az embernek kell majd, mindenfajta harcban. Az ágyúval szemben sem kell majd kisebb virtus. Erre mit szólnak az urak?

Hosszabb hallgatásban folytatták. Később a megmenekültek meghallgatására került sor, honnan jöttek, mihez fognak most. A magnus turcopolierus a rend szolgálatába invitálta a fegyvermestert. Johannes a zsidó kémet szemelte ki magának. Az keveset szólt egyébként, mintha nem is könnyen értette volna akár francia, akár latin nyelvüket. Annyit tudtak meg, hogy Jeruzsálemben nevelkedett fel és Johannes nagyon vágyott rá, hogy kifaggathassa a Megváltó sírjáról, tanításainak, megaláztatásának és szenvedésének helyéről. Látta, hogy az urak mind idegenkednek ettől a fekete kaftános szerzettől ezért hamar arra jutott, hogy a faggatózást más időre halasztja el.

Rodoszra visszatartó gályájuk már messze járt a török szárazföldtől, amikor Johannes az Iszák kém mellé a vitorla ferde árnyékába letelepedhetett. Forró délelőtti szél tolta hajójukat hazafelé, az evezők pihentek és délidő közeledtén mindenki árnyékban vagy a fenéken hevert. A szárazföld elől és hátul vékony réssé szűkült az ég és a tenger kék szemhéjai között, őket a világ egy időre szem elől tévesztette. Ebben az elhagyatottságban könnyebb volt a beszédbe elegyedés. Iszák tagadta, hogy a Szentföldre a Krisztus próféta szülőhelyeként kelljen mindenképpen gondolni.

- Ez így csak keresztény megátalkodottság. Jeruzsálem a kiválasztott népé maradhatott volna, ahol Salamon nekik emelt csodás temploma állott, ám a választott nép magára vonta az Úr haragját és Jeruzsálem mindenfajta bálványimádás szajhájává zülletett. Római helytartót, föníciai istent imádtak falai között, koptoknak lett székesegyháza, majd Mohamed innen emelkedett az égbe, hogy az arab hitűnek is legyen itt mecsetje és aztán vetkőztették újra pőrére a Kereszt hitében, hogy aztán megint a Mohamedet imádó töröké legyen. Meglesz majd az Úr szándéka, ha haragja elmúlik, lehet az nagyon sokára, városát a Frigy házának, választott népének vis?- szaadja.

- Eltöröltetett az a Frigy Iszák barátom, amikor a megváltó szeplőtlen napvilágra jött.

- Nem vitatkozom veled, uram, akkor sem keresném haragod, ha életem megmentője tegnap nem volnál. Tudom én milyen a keresztény lovag haragja. Kardpenge, bőröm alá sehol nem kívánom.

De azért mesélt még, amennyit emlékében megtartani tudott, Jeruzsálem dombjáról, Salamon tízezer cédrusból épült palotájáról és a Templomról, mely valaha a hékhál mögött, aranyozott, virágokkal díszített cédruspalánkokkal boríttatott szentélyben, a Szentek Szentjében rejtette a mindig láthatatlan frigyládát.

Másnap teljes szélcsendben, megállt levegőben, tűző nap alatt kezdték húzni a rabok az evezőt. A levegő remegett Asia minor felett. Egy keselyűt láttak még körözni, egyre apróbbá válva körei során, miközben a lovagok utolsó parti őrtornya kis foltocskává csökkent a parti hegyek falai között.

Csigalassúsággal haladtak. A gálya vitorlája feltekerve, árboca olykor roppant egyet. Az evezősök egyenletes csapása, az evezőszárak nyikorgása hallatszott a vízen. Az evezőcsapások fodrai messzire gurultak a sima olajos felszínen. A fedélzetmester kiáltása szabályozta az időt:

- ἐγα, δύο, τρία…

Déltájra már nem tudták, hová legyenek a forróság elől. Kifeszített vásznak árnyékában is beállt a katlan, a katonák dologtalansága csak fokozta a meleget, nyújtotta az időt. A hajóslegények csebrekkel zörögtek, vizet húztak a hajó oldalánál és leöntötték vele az evezősöket. Kettőnek is megállt a szíve a hőségben végzett gyilkos munka miatt. Az egyiket sikerült megéleszteni. Láncát feloldották és feküdni hagyták a palánk árnyékában, rémülten nyitott szemmel a hátán. A másik meghalt azonnal. Onnan tudták meg, hogy a padtársa siralmasan sikoltozni kezdett, jajgatása betöltötte a hajót. Ott is termett rögtön korbácsával a fedélzetmester segédje, de a korbács már sem a halottnak, sem a vele összeláncolt rabnak nem használt. Lemondhattak egy pár evezőről, úgy evickéltek tovább.

A magnus turcopolierusnak sátorféle árnyat készítettek a hajó végébe, ott aludta álmát a nap derekáig. Mikor felébredt inni kívánt, majd a kapitányt hivatta.

- Mikor futunk be Rodoszba, kapitány uram? Áll ez a hajó, nem jár!

- Semmi szél, uram. Ott balkéz felől lassan elérjük az Iszkandil-fokot. Ha addig sem fogunk szelet, a vízen fogunk éjszakázni. Nem bírják már a rabok az evezést. Nem ölhetem meg mindet. Add engedélyed, hogy megállhassunk déli pihenőre a fok árnyékának valamely öblében és a hőség elmúltával mennénk tovább.

Az est Sziminél érte őket. Nyögve-nyikorogva még majd egy óra ideig kínlódtak tovább, majd horgonyt dobtak egy csendes öbölben, meredek fal alatt. A hajósok a fedélzeten maradtak. A fedélzetmester kenyeret, sajtot és parasztbort osztott, amíg a grand turcopolier titkon partra szállt, hogy szállást kapjon az éjszakára. Mire az evezők csobbanása elhalt a part irányában, minden lélek az álom karjába zuhant.

Johannes zörgésre-suhogásra ébredt. A nap még nem mutatkozott sehol, csak fénye játszott, csillogott a nyílt vízen. Lánccsörgéstől zengett a fedélzet, a rabokat a padokhoz bilincselték vissza, az árbocon két görög legény babrált a kötelek között és már fejük fölött lobogott a nehéz háromszögletű vitorla. A hajó, még horgonyán, jobbra-balra lengett, mintha csak lendületet keresett volna a rá váró átkelésig.

Két órával későbben már a sziget falak koronázta csúcsát látták. A délelőtt teljes fényében-díszében ragyogott Rodosz partja előtt. A Szent Pál torony szögletes háromkarú bábuként zászlóval integetett, a mólókon a szélmalmok erősen forogtak. A falakon strázsák mutatkoztak, a tengeri kapun málhás öszvéreket hajtottak egy kirakodó hajóhoz, Rodosz városának külső erődítései napfényben fehéredő toronyerdőt csipkéztek körül.

A visszaérkezésük utáni napot Johannes az ágyúöntő műhelyben töltötte. A tüzérmesterek szakállas puskák készítésén munkálkodtak, Johannest is bevonva az öntőminták készítésébe. A vésővel-kalapáccsal végzett faragás lassan, türelemmel folyt. Johannes nem szerette az ilyenfajta munkát, figyelme el-elkalandozott és előfordult, hogy lehasított egy darabot az öntőmintába vetett felirat betűiből vagy a kőre ejtve csorbította ki valamely vésőszerszám élét. Mégis szívesen fogadták a Petrumiban esett csetepaté elbeszélése miatt, ami büszkeséggel töltötte meg a büchsenmeisterek keblét. A hűvös terem megtelt német szóval, kiabálással, alkalmasint hetvenkedéssel. Johannes többnyire egy mozsártalpon ülve magyarázott, mesélt a nekilelkesült, legtöbbször őnála idősebb mestereknek.

Amikor végre eljött a péntek, a reggel kimosakodva, tiszta ingben, ujján bal oldalt a feltűzött kereszttel, oldalán tőrrel, csizmásan találta. Szobájából, amit Aloysiussal, Péter mester svájci segédjével osztott meg, kilépett a még árnyékos balkonra és letalpalt a keskeny, sötét lépcsőn, kettesével szökellve a nyirkos fokokon.

A reggeli mise után a város kitelt élettel. Az Agia Maria előtt már asszonyok csoportosultak. Könnyű szél seperte előtte az utcát, amint egy piacra igyekvő, fekete kendős zsidóasszonyságot és a fiát megelőzve kijutott a piacra. Nyitottak a boltok, kiáltoztak az árusok, félretolták a kordékat és kikötötték a hátas öszvéreket, akiknek hátán a kenyér, hal, kecskehús, a levágott nyulak, a boroshordók a piactérre érkeztek. Nyitva álltak az olajbogyós hordók, nyársakon pecsenye sült. Az orrot megcsapta a frissen kinyitott zsákocskákból áradó szúrós sáfrány- és borsszag.

A Collachium előtt egy elfogott török hercegtől rabolt zsákmányukat kalózok árulták. A legénységből megmaradt négy török rab vasban ült a földön. Tegnap még legények lehettek a széles tengeren. Mostanra már kopasz fejük, füstös, sebes arcuk, véres ruhaujjuk, lekonyult bajszuk szánandó alakokká silányította őket.

- Holnap már gályán is lesznek. - gondolta Johannes. - Tegnap még Alexandriába vagy Szíriába tartottak, ma meg már három dukátot sem érnek. Isten az égben így látja igazságosnak.

A Collachiumba bejutva egyenesen az angol herbergia felé vette útját. A hospitium előtt lovagok csoportosultak, figyelmesen hallgatva egy violaszín köntöst viselő, franciás beszédű lovagot. John turcopolier a nagymester palotája felé haladva terelte rájuk a szót:

- Az urak az aragóniai baiulivus utódjáról diskurálnak. Amíg mi Petrumiban odavoltunk, Michael de Monte tömlöcbe került. Egy görög asszonysággal kapta rajta a férje, a Castellania írnoka, Papas Konstantinopulos nevű. A mi lovagunk megvágta karján, amikor a tisztességét számonkérte rajta, most mindenki róluk beszél. Michael testvér már rács mögött van, de az ítélőszék még nem ült össze.

A palota loggiáján harsonások. Csípőjükön a balkezük, hangszerük az ég felé tartva, rajta Magnus magister d'Amboise címeres zászlója, piros mezőben fehér kereszt, majd sárga-vörös sávok váltakozása. Harsonaszóval jelezték, hogy a nagymester most foglalja el helyét a tanácsban.

A lépcsőn fel antik oszlopok mellett mentek el. D'Amboise-ra is átragadt Sabba da Castiglione gyűjtőszenvedélye. Csak nemrég állították fel őket. Johannes rájuk nézett volna, de a turcopolier nem hagyta elbámészkodni.

A terembe a nagymester előtt léptek be. Johannes hátul maradt az ajtónál, John lovag elfoglalta helyét a magasra faragott íves széksorban, a pillariusok között. A nagymester a kápolnából vezető átjáró felől jött, azon a napon a szokottnál hosszabban időzött a kápolnában, maradt az ite után. Pillanatnyi csendben, komoly arccal ültek a pillariusok, fekete kámzsájukon az egyforma fehér keresztek sora, jobbra négy, balra négy. A nagyprior kék kámzsájában magasodott eléjük. A kommendátor violaszín ruhában a nagymester balján foglalt helyet. A sarokban titkár, írópult mögött.

Johannes előtt a folyamodók, a Burgundból meghívottak, Paulus mester, a narbonne-i kereskedőcéh képviselői, meg még Mathias Laurens, a görög latin iskola mestere. Johannes többször elvesztette figyelmét a conventus órái alatt. A terem falán, flandriai kárpiton Rodosz elfoglalása volt látható. Válla fölött fölnézve a képen egy görög kalóz hullott a földre, akit egy éppen partra szállt lovag palloscsapással szakít ketté, testéből ömlött a megsötétedett színű vér. Nehezen, el-elejtve a beszéd fonalát tudta követni a szólásokat. A nagymester francia kérdésére gyakran olasz válasz érkezett. A görög szavú jelenlévőknek egy vicekancellár fordított. A körülötte állók néha ásítottak, sorukat várták. Akkor elevenedett fel, amikor a kancellár a turcopolierust előrelépésre szólította fel.

Megilletődötten fülelte a turcopolierus és a magister magnus franciával kevert latin párbeszédét. D'Amboise roskadt tartásban, ám figyelmes szemmel ült a brokáttal borított trónszéken, keze aranyszemű olvasóját babrálta. A trónszék lábánál megláncolt majma csintalankodott. A pillariusok kevés érdeklődést mutattak Johannes ügye iránt, a lingua italiana pillariusát kivéve, aki előredőlt és rögvest abbahagyta a mellette ülő lovaggal folytatott beszélgetést, amikor a grand turcopolier jelentése során a petrumibeli csetepaté elbeszéléséhez érkezett:

- ... amely mondott allemagnus fiatalember a tüzérkedés művészetének már bizonyosan értője. Ismeri az ágyúöntés, a célzás, a lőporkészítés praktikáit és ahogy az imént elbeszéltem, ütközetben is bizonnyal megállja a helyét. Kancelláriust megszégyenítő ügyességgel készítette jelentését a castellum tüzérségének állapotáról is. Átnyújtott feljegyzését magam is megszívelendőnek találom. Annak alapján, amit a szimibeli őrtorony tenger felőli ágyúzás általi leronthatóságáról elmondott, engedelmeddel már intézkedtem is.

A nagymester ujjaival belefésült ősz szakállába és gyenge, ám határozáshoz szokott hangján szólalt meg.

- Köszönöm szavadat. Javaslatodat megfontoljuk és az ifjú servienst meghallgatjuk.

- Fiatalember, itt előttem, tán felválthatnád Beuron mestert az ágyúmesterségben? Magad is a lingua allemagnához tartozol?

- A császár alsó-ausztriai tartományában nevelkedtem.

- Közrendből származó vagy-e?

- Magyarországból való kurtanemes volt apám. Török végzett vele, uram. Harácsolás és pogányság ellen harcoltam volna, azért szegődtem a rend szolgálatába.

- Akkor hát idővel megteheted a lovagi fogadalmat. Éreznél-e vocatiót rá, hogy Krisztus szegény lovagja légy magad is?

- Maradnék inkább a rend szolgálatában, ahogyan eddig. Más kegyet kérnék.

Egy fél lépést előre lépett a nagymester széke felé. Lehajtotta a fejét, úgy tódított alázatán.

- Küldjél uram rendünk szolgálatában itáliai földre. Bölcsességben gyarapodnék inkább, hadi mesterség helyett. Hagy lépjek azon a földön a régi filozófusok lába nyomába.

- Meddig jutottál a pattantyús mesterség eltanulásában?

- Beuron mester instrukciójával amit ágyúról, lőporról tudni lehet, azt én is értem. Tanúsíthatja neked a grand turcopolier. A nagymester csak hallgatott, bal keze öntudatlan a köntöst összefogó ékkővel játszott.

- Színigaz, d’Amboise mester. Fürge eszű, máris tudós fiatalember ez. Servientes dísze, kancelláriusnak, literátusnak való. Engedd hát Itáliába. Meglehet, nagy haszna lesz a rendnek ott, s ha onnan visszatér. Ha marasztaljuk is elveszítjük. A római preceptor visszakészül Itáliába. Gályáján helye lenne egy tapasztalt ágyúmesternek.

Az olaszok csoportjából kivált a preceptor. Élénk mozgással pattant föl és lépett közelebb. Alacsony, vállas sötét arcú ember lévén fejét félrevetve, félig fölfelé mustrálta Johannest.

-É bene, signore. Viszem. Add beleegyezésed, magas magiszter. A nagymester összevont szemöldökkel, lassan elboruló tekin- tettel ült székében. Mintha el akart volna hessegetni magától valamit, úgy húzta el türelmetlenül balját a palástját összefogó díszcsat előtt.

- Meghallgattunk benneteket, urak, ám másképpen döntöttünk. Georg von Beuron három évre szegődött, még a megválasztásunk utáni évben. Ez most végére jár és Beuron készül visszatérni hazájába. Tudjátok mindannyian a törökkel a hadi helyzetet. Várrontás, hajók elfogása mind az ágyús mesterséget követeli. Az oszmán minden kőre, minden bárkára feni a fogát. Jó tűzmesterre sehol a világon nincs nagyobb szükség, mint itt, a szigetünk körül. Ez az ágyúzásban kiváló fiatalember pedig maradjon velünk. Nem másként, így kívánom.

D'Amboise intett a kancelláriusnak, aki a rendelkezés jegyzésébe fogott, csak úgy percegett belé a tolla.

Johannest elborította a harag. Úgy ahogyan volt, szebbik ruhájában kifordult a collachiumból, ki a Tengeri kapun a kikötőbe. A Naillac- torony mellett ott horgonyzott a Morgabináról Santa Mariára keresztelt hatalmas egyiptomi karak. Gyomrából gabonazsákokat rakodtak ki éppen. A teherhordók talpukat sarlóként befordítva, óvatosan léptek a magasra támasztott pallón. Két kemencéje füstölt. Majd háromszáz embernek sütötte a kenyeret.

- Hová tartotok? - kiáltotta föl egy hajósnak, aki hátát a tat palánkjának vetve hátul sütkérezett.

- Jó is lenne tudni! - válaszolt vissza amaz. - Csak most jöttünk meg Ciprusról, hátha itten felejtődünk!

Kikötve állt még a San Michelén kívül a Parasito bárka. A többi kinn járt a vízen.

Odaát Mandrakiban a görög hajósgazdák között is tudakozódott. - Meglátja ez a kérlelhetetlen vénember! Megtalálom a módját, hogy elhajózzak, lövesse a törököt a többi németjével, amennyit akarja!

A hajósok közül néhányan kockát vetettek a Szent Pál-kapu magas oldalán.

- Itáliába, Nápolyba? Manuelosz most indul az apja árujával. A görög, kezében a poharat rázva, állával bökött egy felszerelt teherbárka felé.

A bárkással meg is egyeztek azonnal. A görögnek ravaszul elhúzódott a tekintete, mikor megértette, hogy Johannes csak úgy szökik a szigetről. Úgy módolta ki, az árboctő mögötti sötét űrben kifutás előtt senki fia meg nem találja, aztán Kandiáig már meg sem állnak, ott meg a gazda azt vesz föl velencei földön, akit ő akar.

Másnap délidőre a bárkát a szigetek között dobálták a hullámok. A szél a török hegyek felől fújt, valósággal lökdöste a bárkát. Amíg az recsegett-ropogott, maga Manuelosz büszkén tartotta az irányt, szemét a környező szigeteken járatva. Úgy egykorúak lehettek Johannessel, hamarost megértették egymást. Lassan gondolkodó, nyugodt ember volt ez a hajós. A többiekkel ellentétben meg tudta várni Johannes nehezen előtaláló görög mondatainak befejeződését. A tat szél felőli oldalán, kormánnyal a kezében megértően bólogatott, míg Johannes a régiek elveszett bölcsességét mondta elébe. Olykor a tengerbe köpött, vagy hátul a vízbe, de legalább kormányzás közben szólni nem szólt rá semmit.

Alkonyat előtt a Nap, akár egy puhára érett szíriai narancs, párafátyolban húzódott az ég alja felé. Megint sziget felé haladtak, sziluettje kipúpozódott az alakuló homályban. A szél, míg a nap tartott, a hátukba fújt, most gyengült, belefúlva az Égeinek nevezett tengerre nehezedő ködbe. Rossz volt a látás. Manuelosz ilyenkor őrszemet parancsolt az árboc kosarába és sűrűn váltogatta, hogy amíg fönn van, meressze csak a szemét.

Csak a hullámzás erősödött valamicskét, hol orrán érte, hol farba verte a hajót. Rázkódott, nyikordult, akár ha kocsiúton járna. Egy nagy hullámtaszítás után felharsant a kosárból a görög galióta kiáltása. Felhördülés, amit kiáltás követ:

- Az ördögbe vele, kalózok!

A patróna talpra szökkent a gálya hátulján, úgy rántotta a kormány rúdját magához, hogy még semmit sem látott. Megbillenve csapta orrát egy hullám tarajába a gálya, fordult, lelassult, majdhogy meg nem állt. Előtte futott át egy fürge török karaff. Mielőtt a szél felőli oldalon a ködbe burkolózott volna, társát is megláthatták, akik akkor már a gálya fedéldeszkáin meresztették a szemüket.

Manueloszban hűlt a vér. Késő volt az evezősöket visszaparancsolni, a szélbe visszafordulni késő volt. A kisebbik török karaff addigra már körbejárta a maga útját. Oldala a gálya tatja felé futva, sebesen közeledett. A galióták még bújtak előfelé a fenékből, mikor a palánkon csattant a török csáklya, megállt benne szilárdan.

A karaff ráhúzódott a gályára, és néhány bekötött fejű török fickó már lökte is át a lerohanó hidat. A híd lerontotta maga alatt a palánkot és szegei belevágtak a hajótestbe. Végigrázkódott az, vele rázkódtak s tértek magukhoz a görög galióták.

Addigra már Johannes megtöltötte a hajó egyetlen tüzérszerszámát, egy huszonöt fontos csatakígyót. Azt a taton állították föl egy forgatható lábon, nagyra öntött szakállas puskához hasonlóan. A tengert rabló törökök mind fegyverben voltak. Már szakállas puskákat fordítottak a görögökre, meztelen görbe karddal a kézben futottak fel a hídra. Akik foguk között a jatagánnal, levonták a vitorlát, ugyancsak siettek utánuk. Azé a zsákmány, a váltságdíj, aki a kezét először teszi rá, a hátramaradó ebül járna.

Tőrrel szakította föl a poros zsákocskát az egyik fürge eszű görög hajóslegény, így történt, hogy megtölthették, s még letömöckölhették azt az ágyút.

A láncos seregbontók melléje voltak hányva. Csak leért a rúd mögött a vas az ágyú torkára és már a palánknál voltak az első pogányok. Csak egy nagy parasztköpésre annak torkától. Nem volt szükség semmi irányozásra. Kova szikrája a sokat gyakorlott kézben, a gyújtólyukra csap a fáklya lángja, nagyot bőg a csatakígyó, tüzét-vasát a kalózokra hányja. Le is hullottak a hídról, sebesen, egy holtan, annak karját tépte le a golyóbis lánca. A lerohanó híd akasztéka is eltört, lepattant és a gálya megint távolodni kezdett. Csak a palánkba vágódott csáklya kötele maradt, s megfeszülve, a vitorla alatt maradt gálya meg is rántotta a törökök hajóját. Akkor fejszével vágta el a kötelet a legközelebb álló legény, szekercéje ugyanazzal a lendülettel továbbfordult, koppant a víznél a deszkán és a tengerbe veszett.

Alíg hittek a szemüknek, hogy újra távolodtak a rájuk rontott hajótól. A török szakállasok most egymás után pukkantak. Leborult egy közülük, a kormányos házikó mellől s vért öklendezett. Ám nem akadt, aki megsajnálja, vagy gondját viselje, ha megél még. Mindenki vitorlánál, kormánynál, evezőnél munkálkodott már. A beállt, félelmes, hullámok ütésétől szabadult csendességben a lenyugvó nap felé törte előre magát a gálya. Kétfelől rárontó tengeri kopókkal a nyomában minden szem a távolságot, a menekvéshez kevés távolságot figyelte.

Míg a görögök evezősei bírták erővel, a távolság megállni látszott, nem húzódott hosszabbra, ám nem is csökkent. Így kergették bele a gályát az ereszkedő sötétbe.

Éj közepéig folyt a hajsza, akkor nem volt többé menekvés. A gályát megint megcsáklyázták és kisvártatva foguk közt görbe kardot tartó, fáklyával hadonászó bekötött fejű rablók özönlötték el a hajót. Ezúttal alig harcoltak. A kalózok rabszolgának akarták őket, Manuelosz meg jobbnak látta kiváltásukban, mint a fegyveres harcban bízni. Mire derengett, hajó fenekén, összekötözve találták magukat. Fejük felett kimondott török szavú parancsra fordultak az oszmán partvidék felé.