Tetemek az út mentén. Ez egy döglött tehén volt, de máris felfalták a varjak és a hollók. Ahogy közeledtünk felneszeltek, csattogva károgva egy közeli, letarolt fára szálltak. A fák javán már csak mutatóban akad lomb, nyár derekán, július havában. Csak a fenyőkön maradt zöld. A Massénából jövő utat kopár földek szegélyezik. A gabonatábla csak levágott csonkokat mutat, a mezsgyekövek úgy állnak ki a csonk szárak közül, mint a tetemek kifehérült, kifordult csontjai.

A római helyőrségben teljesen felborult a rend, mikor kis családjuk a kapuhoz érkezett. Már hosszabb ideje nappal is zárt kapu mögött, kettőzött őrséggel élnek, félve hogy az utakon kóborló vizigótok vagy maszagéta hordák megtámadják őket, hogy a magtárukban őrzött maradék gabonához hozzáférhessenek. A helyőrségben már csak naponta egyszer reggel osztanak kenyeret. Az olíva a végét járja, sajtot pedig csak a centuriók, a parancsnok, Iuppiter és a nagy Anya papnői kapnak. Az őrséget a lázadás szélén hagyták maguk mögött. Öt légionáriust már a múlt héten megfeszítettek, hatalmukba kerítettek volna egy pronaost hogy vele Afrikába szökjenek.

Beengedésükhöz először túlontúl bizalmatlannak mutatkoztak. A kapun álló gall decurio csak a velük levő nőket látva és hosszú könyörgésre engedte be őket. Átkutatták, motozták mindüket. Bron fiatal asszonyát vigyorogva tapogatták végig, ám más bántódásuk nem esett. Amint azonban a Kehelyből szőlőt, almát és gránátalmát kínáltak nekik, hírük futótűz gyanánt terjedt, a falakon harsona harsant és az egész katonaság körülvette őket. Hiába volt minden római parancsszó, gallus szitkozódás, nem tágítottak. Az áldott asszonnyal belefogtak a gyümölcsök osztogatásába. A legionáriusok örvendezésükben, hogy csillapíthatták gyomruk kútjának hosszú szomjúságát, felcsukló sírásra ragadtatták magukat. Az osztók maguk is sírni tudtak volna, oly boldogság volt a rájuk bízott kincset ilyen sokszoros ínségben kamatoztatni. A katonák lándzsáikat mind egy szálig a földre hányták, kardjaikat félrevetették és sorra hozták üres amphoráikat, melyeket az üdvözítő segedelmével borral tölthettek meg.

A tenger felőli őrtorony már árnyat vetett a helyőrségi térre, mikor végre az őrök jóllaktak mindennel és ők mibenjárásukat elmondhatták a centuriónak. Beszédét eleinte nehezen értették, de szemeik elkerekedtek és sokan magukba szálltak, amikor a Megváltó szívet gyötrő történetét, kereszthalálának stációit, égbemenetelét és szent testének örökül hagyását megismerték.

Josephus beszédét eleinte nehezen értették, de szemeik elkerekedtek és sokan közűlük magukba szálltak, amikor a Megváltó szívet gyötrő történetét, kereszthalálának stációit, égbe menetelét és szent testének örökül hagyását megismerték.

Másnap reggelre kelve, amikor újra befogták az ökröket és már úti köpenyben álltak előttük, igen marasztalták őket. Csak amikor Josephus felvilágosította őket, hogy a tenger mellékét járó apostolok hozzák majd el nekik az élő Isten igéjét, engedték őket vonakodva útjukra.

Szönyű szárazság okán fordult a vidék ilyen siralmasra. A magas Nap sugarai, a hőség kegyetlenül döfködték és kínozták az éhség által még meghagyott élőket. Láttak egy vándort egy elkopárult fa alatt, akit csak tegnap ölhettek meg. Úti takarója testére borult, kövek szorították le. Amint felhajtották, látták, hogy késsel gyalázatosan megcsonkították. Tomporának, karjának, hasának húsát kivágták, vérét elcsorgatták, bizonnyal, hogy förtelmes módon falhassanak belőle.

Az üdvözítő kegyelme híján az egész föld romlás alatt van. Forgószél és sáskahad nem tarolhatná le jobban a földet. A megmaradt növényeket, gabonaszárat a megholt gazdájuk híján elvadult állatok falják fel, majd püffedten, döglötten hevernek úton-útfélen, bokor csonkjai alatt, ám nem sok ideig, mert fogyasztani kezdik őket a rókák, a farkasok s az ég telhetetlen szárnyas ragadozói.

Ökreik keservesen bőgnek az elhullott marhákból áradó bűzt érezvén. Ilyenkor illatos zsákot kell az orruk elé vonniuk, hogy tovább haladhassanak.

Hybernia földje valahol a beláthatatlan messzeségben északra van előttük. Nem is számolják már, mikor indultak és útjuk mikorra érhet véget. Josephust bizonyossága, hogy az Úr majd jelet ad, ha rálelnek a Kehely méltó helyére, szinte cserbenhagyja, amikor a déli forróság beálltával a nehezen megtalált árnyékban megállnak pihenni.

A hőség s a látott borzalmak Bront és az asszonyokat annyira legyengítik, hogy hosszú időn át csak fekszenek és nem is tudnak nyomorú húsuk megerősítésére gondolni. Mégis, a vadállatok és a rablók seregeinek országlása miatt csak nappal mernek haladni.

A nap egyetlen boldogságos pillanata, amikor Josephus leemeli a Kehelyről bíbor takaróját, hogy vándor háza népének felmutassa. Fénye azonnal ott az arcokon, tükröződik, felébreszti a szíveket és megerősíti a reményét vesztett testeket.