Kőből és kenyérből épül a királyság. Csak ennyi matéria kell, kenyér s kő, tompa anyagszínében egymásal cserléhető.

A kenyér kőkemencében készül, megkel, felmagasodik, megsül és kivettetik bölcsőjéből, illatos szakajtójából, a prior a kereszt jelével illeti, és feltörés előtt kézről kézre adja. Megfoghatom, szagolhatom, ám magaménak nem mondhatom. Tovább jár a kezemről, nekem az én rendelt porcióm fog visszajutni ahogyan az rendjén van, regula szerint.

A kenyér,Corpus Christi, behozza a földet, melyből búzája, tiszta szőke gabonája sarjadt, melyben a gabona lába állt, míg aranyos fejét az ég felé emelte. A Nap az ég magasából ragyogott a kalászra, hogy növelje, nevelje, érlelje, hogy a szántóvető munkájából tápláló erővé lehessen. Ott van benne az igásállatok lépte a szántáson, a magvető keze, ívben szállva a barázdán, a madárijesztőt készítőé, a kaszálóé, a nagy cséphadaróval cséplőé, a malomba vivő szekéré, a malmot hajtó szélé, a liszteszsákot szövő parasztnőé.

Számba veszem s a földet eszem, eggyé leszek a tápláló földdel, a test testemmé lesz.

Leszelik belőle részemet és eltelhetek a finom kenyérrel, amelyből a föld, a kolostor, a rendtartás korlátlanul ad.

A hús puha, kísértő, esendő. Formába foglalása, cellába zárása, melegbe rekesztése nélkül a Kísértő bűnben fürdő zsákmánya. Csak le nem rontható, megtörhetetlen matériából álló vár áll itt ellen, anyaga a kő. A kő a föld keménysége és szigorúsága. Magunkra építjük testünket, bezárjuk, az úrnak élő testünknek magasra falazott, eleven kriptaköve.

Élőként van velünk, keménységét mindenkor mentségünkre hozza. Hidegben meleget tart, nyáron lehűt megőrzött hidegségében. Ha téli farkas ordít a Duna partján, kőfalon át nem jön, s ha kétségbe esünk bűnös voltunk miatt, testünket kőpadlón büntethetjük, a rossz gondolatával telt fejünket a falba üthetjük, míg a fájdalom a jónak útjára térít.

Bejöttünk mindannyian a hiúság elől, hímes zeke, felhajtott kalap kísértése, főkötő alól kiomló lányfürtök csapdája, gyermekarcon mosolytól mélyülő gödör verme elől, hideg elől, bendő tobzódása, borpárlat mámorától, öklendezéstől sajgó fejünk elől, dajkánk mellének gyermekként kívánt lágysága, párnás puhasága elől, vitézi torna, vas, vért vonzása, vérontás veszedelme elől.

Levetkőzzük az esendőséget, semmirekellőséget, léha gondolatot, buja gerjedelmet.

Felszöknek a kövek, nőnek, ágaskodnak, az ég felé törnek. Finomra, karcsúra, hajlott vesszőkké, felmagasodó fonatokká, faragott, magasba ágazó, indázó, égben találkozó kacsokká. Fel, karcsún, könnyűn a magasságba szökőn.

Pillérek tenyerükre vesznek, boltívek összehajlanak, beborítanak, átkarolnak, összecsókolnak. A kőboltok lejönnek hozzám odafentről lehozzák az eget, lehozzák a rendet, rámereszkednek, körbevesznek, helyemre szorítanak. Csak itt fekhetek, vállamra dongaív szorul, hátam alatt a rovátkolt kőlap, tomporom sekély kőmedencébe merül. Kezem mellkasomra kulcsolom. A zárókő kezemre zárul, keresztcsontom kőívre feszül. Ágyékom rozetta nyomja le. Átjár a hűs szentélyi levegő. Fekszem tisztán, mozdulatlan, bűntelen.

Isteni rend - minden a maga megszabott helyén. Madár a légben kering, kígyó a fűben siklik, a fémek a föld gyomrában gyarapodnak. A folyók tenger felé veszik útjukat, az ég a föld fölé boltozódik, a sátán szolgái a Pandemonium barlangjaiban hányják halomba a bűnt. A nap órákra osztatik, minden órának constellatioja, imája, zsoltára, tennivalója van. Tudod, hol alszol, hol borulsz Teremtőd elé, veszed magadhoz táplálékod, és üríted ki beleid szennyét.

Minden a maga helyén a maga idejében. Rendben tudod, mikor veszed magadhoz táplálékod, erősíted húsod. A romlandó test hittel zsinegelt ajándék az Úrnak. Vedd el, Uram, szívem ajándékát.

Elevenen a testemre simuló sírboltban, bűn nem férkőzhet közém és Uram közé. Eljön azért, leszáll hozzám, át-meg átjár engem. Testem Istentől borzong és vibrál. Megszáll az Úr szűk kővermemben, együtt van velem, örömét leli bennem.

Öröm, felszáll a kőívek hágcsóján és mennyei lépcsőkre tér. Ott örvendeznek az égi rendek. Üdvözült lelkek az angyalok vállára emelkednek, a mártírokat öröm felhői fürösztik, s szenteket Krisztus lábához ültetik. Minden arc az Atya orcája felé fordul és fényében fürdik, ott tükröződik a hitemből felszálló tiszta erő.

Köszönöm Neked Istenem, hogy szolgáddá lehetek. Beveszel engem a neked szolgálók testvéri közösségébe, övvel övezel fel engem, kenettel kennek fel engem, jellel jelölnek meg engem.

Gazdaggá teszel engem a testvérek között és meglesz mindenem, amit emberi teremtményednek kérnie engedsz. Kolostorunk kútjának megszentelt vizéből iszom majd, jó kenyerünkön éltetsz majd, a testvérek közös asztalánál étkezem, szomszédságukban alszom és imára szólító harangjuk szavára kelek.

Köntösük alá rejtem származásomat, csuklya alá arcomat és csizmámat sarujukra cserélem. Egyenlőek leszünk majd szeretetedben, egyszerre borulunk térdre eléd fekete ruházatunkban, egyforma övvel felövezve, egyforma időben egyformát cselekedve. Ott alázatom nagyobb lesz, gondolatom feléd száll és szívem eltelik majd a Te szereteteddel.

Mert te feltalálsz engem, mert te magadhoz emelsz engem, mert te a tiédnek ismersz majd, Uram. Utadat keresem, nevedet tanulom és hiszem egyedülvalóságod. Egyedül te találhatsz fel engem és tölthetsz be engem végtelen tudásoddal, határtalan szereteteddel.

Elfelejtem anyámat, levetem apám nevét és legyőzöm bátyámnak szilajságát. Új utat mutatsz nekem és új szívet kapok. Új szívemben ott trónolsz a mindenség közepén és én körülötted ismerem meg angyalaidat, szentjeidet, tudósaidat, vértanúidat, híveid útjait és megátalkodott ellenségeid romlását.

Útjaid tudójaként harcosoddá kensz fel engem. Jóságod értőjeként hitünk terjesztőjévé teszel engem. Fekete csuhában, övvel felövezve, imára kulcsolt kezemmel járok majd a tévelygők előtt, a bizonytalanok és a szomorú szívűek előtt és mondom majd Igédet. Intésemet százak félik, figyelmeztetésemet ezrek vigyázzák.

Félelmes az ember húsban lakása, testben levése, elméjének a megismertre törése. Te megnyugtatsz engem, te megnevelsz engem, te megvilágosítasz engem.

Szolgáid között elfelejtem majd rokonok romlottságát és a világ vérességét. Tiszta kenyeret eszem és tiszta vizet iszom. Sarkantyúpengés és kardcsörgetés már nem ér el engem, nem kell tetteimmel és vereségeimmel elszámolnom, diadalmaimmal kérkednem. Nem tusázom lábaidnál, csak saját szívemmel. Szívemmel, szívemmel forduljak feléd Uram.

Add, hogy utadon találjam magam, utadon téged, utadon magam megtaláljam.

Hitedben egyenletesek az órák, minden a maga helyén. Éjjel nem hánykolódom, fenn járok, zengem zsoltáraidat a többiekkel, a testvéreimmel. Egy bátyám sincs, száz testvérem van. Végre mindegy lesz az óra, lehet príma, nónás, vesperás, üdvöd ideje.

Itt lesz bennem üdvöd jelentése, a megváltásé, csak imáid között rá kell találni. Rend: az idő egyenletessége, ismétlődése, visszatérése, mindennek a maga helye s értéke, nem soké és nem kevésé, amennyit s amikor részesülhetsz az Úr áldásával adott ennivalóban, innivalóban, szigorúan porciózott borban. Rend: az alvás helye, imádságé, munkáé, éneké, zsoltáré, meditációé, olvasásé, bűnök bevallásáé és feloldozásáé, fürdésé és összegyülekezésé. Rend: régi mozgások egymásra következéséé, nap fordulásáé, Urunk születéséé, színeváltozásáé, munkájáé, elitéltetéséé és feláldoztatásáé, megemlékezés a szentekről, akik toronyként magasodnak elő Isten városából. Rend: Püspök úr, abbas a lelkekért, cellarius a testünkért, infirmarius testünk betegségéért, s a laikusok s a felajánlottak, a mezőkön, a kovácsműhelyben, a lovak jászla mellett dolgozók, mindenki a szükséges helyen, és én közöttük, novícius, bámulja a rend rendjét, a teremtés rendjének az Istenben magasztos életet rendező tükrét.

Fogadalmam vár rám, rendezett és tiszta élet, a te királyságod előcsarnoka, szolgád benne örökös kihallgatásra, türelemmel várva a bejutásra. Kinek köszönhessem hát, Wolfgang úr kegyének, anyám konokságának, a kanonok úr belátásának, vagy csak neked Uram, igazságod kifürkészhetetlen úton való bizonyos érvényesülésének? Itt vagyok, Johannes novícius testvér, fogadalomtétel előtt, könnyített ruhámban október havában eszem kenyerem és frissülök italodtól.

Meghalok íme a világnak, tizennyolc gyermekségnek való, vér ontásának, húsból gyötrő reményeknek, aranyat, marhát számoló gondolatoknak adott rövid ifjú év után a tisztulás, lélek világosodása útjára kerülök, üdvözítő, a tiédre.

Kereszthalálod keresztezi mindannyiunk útját. Egy sem kerül meg. Gyilkos, ha a tőr kihullott kezéből, parázna asszony magzatát érezve, zarándok szent titkod elérve és a pompában tobzódó fejedelem az utolsó kenet felvételekor. Íme itt jövök.

Itt fekszel a kemény földön, Johannes és az Úrtól jött tudásod zsong a fejedben. Térdelsz, míg térdkalácsod sajogni nem kezd, aztán állsz, hogy imádkozz, felnézel a boltozatra, hogy felette lásd felsejleni az Úr angyalát. Az angyal majd eljön, ahogyan megjelent Dánielnek és Józsuának. Willibaldus testvér azt mondja, ha nem várod, ha már nem várod, derűsen ott vagy csak munka közben, akkor jön el.