Ott aludt fenn a kupacba dobált üres liszteszsákokon meg egy kevés szalmán. Teste hanyattvetve, tarkóval a zsákokon, amelyekből szállongott a lisztpor. Napégette arca, szakálla is fehéres lett tőle. Jött egy légy, körbedöngte a fejét és egy kicsit leszállt a homlokára, két alakuló barázda közé. Egymáshoz dörzsölte a hátsó lábait és benézett a levantei módi kerek fejfedőjének széle alá. Aztán Josephus arcbőrének rezzenésére továbbállt. Ő fel sem ébredt, csak fújt egyet és egyenletesen lélegzett megint.

A szekér rázott pedig kegyetlenül, köveken zökkent, kiszáradt kátyúkba billent, majd zsombékoson futott át. Gyakran kellett patakfenéken átgázolni, úgy, hogy a lovak patája vízben fröcsögött, aztán megint a megszáradt, hepehupás sáron zötyögni tovább.

Mióta a hágón átkapaszkodtak, jól haladt a szekér mindazonáltal. Amikor a nagy hegy oldalán felfelé araszoltak, Josephusnak le kellett szállnia. Órákat kutyagolt a szekér mögött, mellette menni nemigen volt hely. A molnár meg csak beszélt, bölcselkedett elöl a bakon, Josephus ha akarta, se értette. Már azt gondolta, nagyot túlozott a molnár a kétnapi járófölddel és egy hét multán sem érnek el a mautendorfi malmába. Két malma is volt neki, ez az egyik, a nagyobb, amit az öregapjától örökölt, meg a távolabbi másik, benn az erdőben, Thomasweg felé, amelyben most a bátyja fiával felesben őröltetett.

Josephus verítékben ébredt. Döngött a szíve, mint a kovácsműhely. Álmában ördöggel találkozott, megkérte, tanítaná meg ágyút önteni.

Josephus keservesen próbált visszaemlékezni rá, hogyan teszik be a magot az ágyútest közepébe és hogy miből csinálják. - Miből, min maa! - kiabálta dühösen az ördög és rázni kezdte az úti köpenyénél fogva. Összemarkolta az egész elejét, gallérját, gombjait és férfikarnyi pányvává csavarta, aztán ennél a pányvánál fogva rázta meg Josephust, rázta, hosszasan rázta. Rémületében is látta még, hogy egy vén remete mászik a bokrok között és útját állja, hogy kiszaladva-kiforogva valahogyan ördög-megragadta köntöséből rögvest elfogja az útját.

Ahogy felriadt, bambán bámulta a napot, fenn az égen. Az előbb még ott volt a fény a fejében, valami sötét, sziklás, mégis erdőtlen feketében birkózott az ördöggel, most meg a kék ég alatt találta magát. Könnyű szellő fújt, fenyőmadár énekelt a távolabbi fák között.

Feltápászkodott, hátát a szekérderéknak vetette és így pihegett egy ideig. Meg is macskásodott a dereka a hosszú szekerezéstől, bárhogy fordult, sajgott. Ilyenkor egy kurta időre elege is volt az úton levésből, rázódásból, törődésből, de aztán megint csak az előtte levőre, az úti célra, a kifürkészhetőre fordította a gondolatát és rögtön helyrefordult benne minden.

- Ez az út most már pedig a molnár gazda otthonába vezet. - figyelmeztette magát. - Vendégszeretettel várnak ott, asszonynépek kiváncsiskodnak rá, jóltartják szóval, enni-innivalóval s majd ha megkapta szobáját, kimossa a port hajából, a szalmatöreket szakállából, megmossa a hátát egy szolga és ágyban nyújtózik ki végre, jó takaró alatt, tollal megtömött cihán.

Fuvaros menetet értek utol, tucatnyit is látott, mióta csak Gemonából útnak indult. A lovak hosszú csimbókos szőrzetű, erős hátú nyugodt jószágok. Hágóra föl, völgybe le, jobbról balról egy-egy lapos püttich jó másfél yhrn ilyen-olyan talján borral vagy szintúgy nehéz érccel megrakva.

Vámállomáson, hágó fogadója mellett úgyis megpihennek, majdcsak odaérnek egyszer, ahol leveszik végre a két lapos oldalú hordót, s a fogatos jószágot napokra, hosszú egyhelyt álldogálós édes friss harmatos füvet legelgetős domb oldalába kaszáló szélére kicsapják.

Jó ott lesz majd, addig a fogat, a hám, az út.