Kinn hallgat a nyári délután. Josephus már kétszer járt lenn a malomnál, türelmetlenül végigtrappolt a fahídon, lebámult a patak fogyófélben levő vizére és visszajött megint, szapora, türelmetlen, nyugtalan léptekkel.

A földeken folyt az aratás, rajta sürgött a falu ifja-véne, a molnár is kiadta bérbe saját béreseit. Nem is volt kihez szólnia, a szolgáló a konyha és a szoba között futkosott fel-alá, a molnárné ki sem jött a lánya mellől. Az ajtóba állított székben ülve akadályozta meg, hogy bárki emberfia bejöjjön. Josephusnak nem maradt más, mint Matilda fel-felszakadó kiáltásait hallgatni vagy saját nyugtalanságát forgatni saját fejében.

Minden percben visszavárta a molnárt. Kupákat készített ki, kancsóban bor állt az ebédlőszoba asztalán, ünnepi, zamatos friulibeli bor, áldomásra.

Néha már azt hitte, a ház baljóslatúan hallgat. Az ablaktáblák a meleg elől behajtva, homály, sarkok bizalmatlan homálya, benne a pók komótosan szövi hálóját a következő áldozatnak. Fölállt, hogy hálóját a sarokból lesodorja, aztán visszalépett, valami, ami él, miért lenne féltékeny? Lehet hogy fél, lehet hogy egy óra múlva az ő gyermeke is élni fog már, kiszabadulva szülőanyja hatalmassá vált hasából. Úgy bánta most a világ rendjét, a tisztesség parancsát, hogy nem lehet a kislány mellett.

Most már nem kislány, asszony, vajúdástól verejtékes, kiáltásai időről időre felrepesztik és megszaggatják a ház csöndjét, mindig újra idejének eljöttét ígérik és Josephus már bele is fáradt a csalódásokba. Négyszer is döngette, rájuk nyitotta az ajtót, ha fiatal párja csak fáradtan, takaró alatt feküdt a párnán és Mama Trisa fölényesen tessékelte ki megint. Aztán meg Matilda gyötrő szépsége jelent meg előtte, ha megleshette fürdése idején királynői fiatalságát, ahogyan dézsa fölé hajol, haja barnán kibontva, előrehullva, melleit puha gömbölyűségük lehúzza és fehér kezével paskolja hónaljában a mély pihéket. A szolgáló feltűrt ruhában, vizes lábbal önti a hátára a vizet, hátával, mellével, hajával rajta uralkodik.

Aztán, csak pár hónap után ez a szerelmi jobbágysor egyszerre elvész, az asszonyok sugdolóznak a házban Matilda rosszul érzi magát és az asztalnál váratlan a tálba ökrendezik. Már nem hagyja derekát átölelni, külön húzódik, olyan veszekedős, aztán az asszonynép bejelenti, hogy a kicsi egészsége miatt mostantól férjuram aludjon egyedül.

Elveszett a pünkösdi királyság, magáé lett, derekát csavarta, szívét tekerte az éjszakai egyedüllét, meleg hálószobájának, a párnán finoman izzadt hajának hiánya. Mellőzöttség, aggodalom az eljövőért, nyugtalan várakozás.

A kimeszelt, szellőztetett, homályosan függönyözött szobában megszakadt a kiabálás. Az asszonyok teljesen magukra utalva mind a szüléshez álltak. A vajúdó feltűrt vászon inge alól izzadtan, kivöröslött orcák és nyak sötétlenek elő. Füves zacskó villan elő ingjéből, nyakában feszület. Matildát, mintha hangja szakadt volna, lélegzetet kereső nyögések dobják fel a vastag vánkosról. Anyja olvasóját pergeti, szédítő sebességgel. Az imák füzérét meg-megszakítják fohászai-sóhajai: Matilda arcába néz a faragott szűz, festett famását Mariapfarrból, egyenest egy másik vajúdó asszony szobájából hozták át. Míg fogait összeszorítja és belei alatt a bába szigorú rendelkezésére lefelé tol, azt kell néznie. Félrehajtott, nekivörösödött fejjel, tekintete a Szűzön, szüli gyermekét.

A szolgáló, háttal az ajtónak, mindenfelé- futásra készen. Ha kell doktorért, már a jó hírrel vagy a konyhába, vízért, ahol az üst ott bugyborog a tűzhelyen, vagy a gyógyszerészhez. A szülés sokszor balul fordul, a bábaas szony csak a megmondhatója.

A bábaasszony nemrég még a szomszédban trécselt valahol. A lány akkor már harmadszor futott el érte. Az ágyhoz egészen közel lép most és ügyel mindenre, Matilda lélegzetvételére, hasa domborodására, térde felhúzására. Intésére verítéktől törlik és hűsítik a vajúdó arcát.

Nyugtalan, koránra hívták, váratlan még az áldást hozó füvekből sem szedett, még reggel Szent Valéria segítségéért fohászkodni sem járult, az anyát sem küldte el. Egy kiszáradt fűcsomót régi bőrzacskóban tudott csak hozni.

Alattuk a völgyben, le a Muráig hőségben állt a nyári délután. A karóhoz kötött tehenek hevertek, a rágáshoz is lustán. Bögölyök, méhek évada, hangos buzgósága. A learatott rozstövek körül a verebek, seregélyek is az árnyékban ülnek, a kutyák elhevernek. A marokszedők fák alá húzódnak, szekéren, zsákokban lóhere, lucerna, zab. A legények iránt érdeklődő lányok az árnyékban lopva pillantanak kacéran a szemekbe, kutatva a felgyűrt, kihajtott ing, nadrág alá, ahol csak sejtik a barnult, kiizmosodott, csípősen jószagú fiatal férfibőrt. A keblek feszülnek, sokat mutatnak a derékban, a nyári ég alatt. Várnak már, türelmetlenül az estére, a forrón felbomlasztó éjszakára.

A hőséget, férfit kizárt szobában egy vajúdó fiatalasszony széprajzú arcán tűzpiros foltok, pattanásig nyomott erek.

Nem látja már a Szűz kerek arcát, elveszítette anyját, nem gondol semmit eltorzult szépségével, kifelé, lefelé, kifelé szorít magából valamit, aminek most, most, most már Istenem, …, jaj, Istenem, most már ki kell, ki kell jönnie!

Három nő áll lélegzetvisszafojtva. Josephusnak, aki nem is értjük honnan jött városunkba és a módos Jocher szemrevaló lányának mátkája lett, fia született.

A fiú sír, minden megy módján és rendjén, ám, amíg a szolgáló és Matilda anyja a kisfiút szépen fürösztik, bepólyálják, nem szűnik a vajúdó szenvedése. Nem szül lepényt, hasa is magas még. Akkor jön rá a bába, tovább tart aznap kettőjük munkája, alkonyatra a szomszédságot Josephus ikerfiainak születése fogja izgalomban tartani.