Oszlopok, megint oszlopok között. Elszürkült oszlopok, valaha frissen fehérek. Akkor vágták ki őket ezekből a parton tornyosuló, csupasz kőhegyekből. Itt terpeszkednek mindenek felett. Este elnyelik a napot, a várost a tengerrel összezárják. A hegyekből fenik rá a fogukat ellenségek, pogányok. Fenyegetik a kereskedést, a nyugalmat. Ám nem törődik vele a város. Épül, piszkol, boltot csinál. Hatalmak jönnek és egymás nyakába terpeszkednek. Megtöri, leteríti, kibelezi az utóbbi az előzőt, aztán hullájába költözik. Meghagyja a csontjait, benöveszti meglékelt koponyáját és folytatja a boltot. Újra piacot nyit. Lesz törvény és Isten őrködik, még ugyanabból a templomból.

Körbejártam, mindent körbejártam. Először nem tudtam, mit látok, hol vagyok, miféle város nyújtja ki erődjeinek karjait, tolja a hegynek a hátát és tartja szemmel a szigetek közé rejtett átjárókat. Csak mentem benne ámulatba esett szemekkel, a lenyelt múltat őrző város csodáján. Körbe-körbe jártam, kapujától kapujáig. Belső kapuig, amit egy titáni palota négyszögének oldalába törtek, keringtem az oszlopcsarnokok körül, a keresztelt pogány templomok, palotába falazott szentélyek közé vezető szűk utcákon. Leomlott átjárók alatt a mélységbe vezető lépcsőket találtam, fáklyával a kézben váltak járhatóvá és óriásoknak való, boltíves termekbe vezettek. A termek álltak, nyílottak, beomlottak, hol szennycsatornába vesztek, hol denevérek, föld alatt tanyázó koldusok összerondított barlangjává züllöttek. A láb vízbe lépett, csontokon, cseréphalmokon, márványtörmeléken gázolt át.

Valaha mi volt itt? Ki örökölt és ki épített? Mi állt itt, mielőtt az utolsó istentelen római császár idehozta, szülőföldjére, fáradt öregségét? Ő építtetett, vagy egy görög palotaváros meghagyott romjait, remekelt köveit találta, villája, vénkori nyugalma köré falakat így kerített?

Egy keletről jött, és ide visszaköltözött római császár. A hatalomba fáradt öregember, bíborát letéve, egyszerű fehérben élt itt néhány éven át. És bizonyára gyűlölködve gondolt a keresztényekre, akik nyakasságukkal, kérlelhetetlenségükkel megkeserítették utolsó császári éveit. Ráncos homlokú, zavart beszédű öregember bíbormentes férfitógában, aranydíszes, kényelmes saruban jár a palota kertjében. Jelentéseket kap a külvilágról és a népek nem tudják, mire számítsanak. Olykor fölélénkül, sürgős levelet diktál az Imperatornak vagy a Caesarnak. Néhanapján hálás az ünneplésért, unokái iránt érdeklődik, gyümölcsöt vagy édességet küld. Máskor tombol, mert a haruspexek a májból Arménia elvesztését vagy az árak további emelkedését olvassák ki. Bezárkózik a tengerre néző szobájába, naphosszat bámulja a vizet és a szemközti szigeteket. Sejti talán mögöttük a várost, ahonnan szárnyat bontott a GENIUS POPULI ROMANI?

Ha derülten ébred, kőfaragókat rendel. Hosszan értekezik velük az oszlopfők fajtáiról, jelentésükről, helyes arányaikról. A ión oszlopfőben egy tengerparti kereskedőnép fürgesége mutatkozik meg. Egyik lánya az alkalmat menten kihasználja. Ahogy a felséges apa derűs pillanatairól értesítik, rohan, hogy örökségének módosítását elérje. Egyébként, ha már itt van, nem lehetne-e a kis Maximiust egy testőrszázad helyettes parancsnokának kinevezni?

Tisztázatlan, minden tisztázatlan. Arra a császárra, aki katonai táborrá erődített villáját erre a városra hagyta, már nem emlékszik senki. A tudósabbak tudnak még meséket: itt állt félretolva még sokáig a császár porfír szarkofágja. Innen nézett ki a kikötőre Diocletianus, a gályákra, ahogyan Itália vagy Nicomedia felől jöttek, és küldöncökkel és ellátására cumai naranccsal, borral, lucaniai fügével.

S a császár templomokat emeltetett a birodalmi Isteneknek. Állt, kitűnt Herkules szentélye balfelől, Jupiteré jobbról és szemben velük saját mauzóleuma. Aztán a sarokba görög ikonokat állítottak, fallal rekesztették el a szentélyek végét, mindenhol Jézus és szentjei glóriás képei. A császár szarkofágját félretolták egy sarokba. Padok a városi népnek, hogy a plebs Istenét imádja. Ha szelleme még kijárhatott volna a szarkofág alól, gyötörte volna ez az alázat, blaszfémia a múlt nagyjának emléke fölött.

A város főtere valaha peristilium, tér, ahová összefutnak a civitas mértani tengelyeket, a kardinális irányokat jelölő útjai. Egykor száz rabszolga reggelente locsolta, söpörte, illatosította őket. Ápolták a virágokat, tisztították a szökőkutakat. Majd jött a plebs, lecsíptek az utakból, házakat szorítottak be két meglévő közé. A fürdő épületeit elhordták, a csatornák eldugultak. A hátsó sarkokban szeméthalmok, kutya hullája, szennybűz és húgyszag.

Mit tud akár egy császár a jövőről? Építtet, óriási palotát, munkások hadával, évek során át. Aztán már csak árnya önmagának, vagy nem is lakója élete nagy álmának. Nem tudja, mi lesz utána, hogy jönnek, jövünk és élünk ott, ahol mindent magára nézve gondolt. Nem tudta, hogy belső termeibe szalonai menekültek, majd zsidó és örmény kereskedők költöznek, hogy a falakról nem római őrség, hanem Benedek-rendi szerzetesek néznek át a sűrű fenyővel borított szomszédos dombra, ahová majd évszázadokon át kilopóznak a városi szerelmespárok.

A császári lakosztályt kézművesek, boltosok falazzák fel, osztják szét. Enyvet főznek, hímzésen tűt szurkálnak át. Sötét hátsó udvarok keletkeznek, levesbe főtt szalonna, kása szagával és számtalan kemence, amiben a városba hozott búza kenyérré sül. Gyerekek hangoskodnak, anyák kiáltoznak velük, sok az élet.

Tízszer, százszor annyian, mint a palota császári idején. Sokat köszönnek a felséges építtetőnek. Magas falaitól, tornyaitól biztonságos ez a belülre épített város. A görög helytartót illír hordáktól, velencei támadásoktól ez védi meg. Így rakhatják szét a mauzóleumban füstölőiket, rekeszthetik szokásukhoz híven faragás mögé az oltárt. Kerek lesz ez a templom, kereken Szótéré, az ő Krisztusuké.

A császár, százévekkel azelőtt saját istenének templomával Krisztus bazilikáját építtette.

Egymás elődei és utódai vagyunk valamennyien. Következünk egymásból, rákövetkezünk az előttünk lévőre. Tagadásunkkal is megtartjuk, folytatjuk őt. Ez a katedrális egymást tagadó isteneknek épült. Jupitert Diocletianus, Diocletianust χριστóσ σωτήρ, őt a szeplőtlen Mária váltotta. A török csapatok itt jönnek-mennek a hegy mögött és már a kupola tetejére raknák a félholdat, a ledöntött harangtorony helyébe, a harangból meg ágyút öntenének, hogy az ágyúk egy következő várost ágyúzzanak, amely majd dzsámit kap a megszaporodó igazhitűek befogadására. Tudta a harangöntő, hogy a bronzot ilyen ágyúknak készíti elő?

Al Waasi a hitetlennel való szövetségben is Allah kezét látja. Mindenki egy új kővel járul valaminek a felépítéséhez. Ami állt, helyet ad a következőnek. Valami, talán folyamatosan, érintésünkön túl, biztosan épül.

Fegyvert hoztam, pénzt viszek. Mit építek ezzel? Damaszkuszban kovácsolt szablyákkal szpáhi agák hasát nyitják föl, nagyszerű janicsár harcosok fejét csapják le. Elesnek a hitre nézve harcolt csatában és kilőtt nyílként szállnak a Prófétához a Paradicsomba. Vajon mi épül az ő halálukra?

A fennhéjázó török szultán magas Portája lesz a világ teteje? A Szunna elsöpri a görögöt, a huszitát és a pápistát? Most feltartóztathatatlannak látszik a török áfium. Csak saját hólyagszerűsége, tehetetlen nagysága fogja megállítani. Ma egy török hat napot lovagol, hogy a szultán színe elé érve elvigye egy vár elestének hírét és újabb hat napot, mire a küldönc visszaér ugyanoda a szandzsák bég áthelyezésével vagy éppen halálos ítéletével.

Elpuhult, lezüllött az oszmán. Pénzért áll sorba minden tímáros, szpáhi, helyezzék jobban fizetett hivatalba. Hol vannak a rettegett lovasok, akik végigportyázták Kis-Ázsiát? Az öreg császár is tudhatta, hogy hullik szét saját nagyságától egy birodalom. A hadsereg letesz, meggyilkol és vállára emel új császárokat, a szenátus meg szavaz parancsra, látszatra, mert a birodalmat még rómainak hívják. Fütyülnek Rómára, Jupiterre. Az oltárokat Mitrász, Héliosz, Baal számára állítják, és nem elég egy császár. Egy keletre, egy nyugatra, mégse menti meg a birodalmat. A kereszt alatt római hitű és bizánci más nyelven másként misézik.

Így szakad szét az igaz hit, a Próféta hagyatéka. Iszmáil utódai perzsa földön lappanganak, aztán Fátimával új kalifátust hirdetnek. A török kaftán alatt szakad az iszlám. Napvilágra lép majd a rejtőzködő imám s véget vet a botor széthúzásnak? Zsidóknak, keresztényeknek eljön-e a Megváltó? Hogyan lehetne az élet alól megváltást kapni? Jön a múltból és megy előre a saját vonalán. Nem kell azt senkinek tudnia, a messzi jövendőben mi felé vezet. Az ember mindig a következő kis szakaszt lássa. Legyen az rövid és bátorságos. Legyünk csak rajta jó szívvel.

Visszaérek majd a kitúrt valach menekült kocsmájába a Szent-János kápolnája mögött. Vízipipát szívnak a pincében, török parázstartó a sarokban és szőnyegek. A másikban az ikonosztáz, az asszonyok a házban oda járnak térdepelni. Egyedül kapom azt a hájas gazdát, ott ül a fogadó egyetlen földszinti szobájának sötét sarkában naphosszat. Fején fez, nyakában aranykereszt görög módra. Délután kacsintott, ahogy beléptem és felém bökött a pipájával. Megvár majd, szunyókál a sarokban, ha a ház népe meg a vendégség aludni ment. Akkor megmondja, hogyan találok rá a morlákra.