Éjjel forró a szoba. Az ágy mennyezete lenyomja az aludni készülőt. Hiába van az ágyfüggöny minden oldalon felhúzva, semmi levegő. Matraca kemény és egyenetlen, csak forgolódik, nem alhatik.

Hiába öreg az éjjel, a keskeny terecskéről, ahová ablakai nyílnak, felhallatszik egy késői részeg, kóbor kutya vakkantása, léptek jövésmenése. A Hold besüt az ablakon, gyötri, tépi a szemét. Talán jobb volna felülni, felöltözni újra, ingujjban lemenni a térre, a fogadó elé, vagy lámpást gyújtani s olvasni, felkelve imát mondani. Éjfél elmúlt mégis és aki fekszik, csak az alhat el.

Forgolódás, nyugtalan forgolódás. Még az ágyra vetett vászon is rossz szagú, fojtó szagú, vagyis beleizzadt az ember. A Hold körül puha, láthatatlan opálköd, a Hold rejtélyes udvara. Megforgatja az embert, alvás helyett, mint a tenger hullámait, hullámzásban tartja. Allah legyen kegyelmes, hogyan bírják ki az éjszakát mások. A jó mesteremberek asszonyokhoz bújnak bizonnyal és formát adnak a hullámzásnak. A szerelem istenasszonya fénylő fonálon ereszkedik le a Hold egéből. Hintáján messzire lendül, elérhetetlenül magasra, aztán közénk süllyed, itt van, hintája átszáll rajtunk, végigsimít hajunkon, mellkasunkon, mintha kézen is fogna, de még egyazon lendületből vis?- szaszáll az opálosan ragyogó Hold-égbe. Nem jelenvalóság, incselkedés ez. Gyönyörű szép pedig ez az istenasszony, hosszú fekete haja a háta közepéig érve, a hintán mögötte száll. Játékosan hátrahajlik a hintán, keblei fehér fátyla alól elődomborodnak. Ó, azok a páros, tébollyal határos keblek, megfoghatatlanul gömbölyödnek, emelkednek, ámítóan előkerekednek. És amit a fátyol alá rejtett, illatok, ha az arcod közéjük rejted, belevásik a szív. Csípője is elővillan, kisejlik, mosolyog is tán, mosolyog ránk a szemével és már száll is vissza a magasba. Leszáll, hogy gyötörjön, hogy rám találjon, járomába hajtson.

Miért kell nekem a forró éjszakában a szerelem-istennő incselkedésétől gyötrődnöm? A Paradicsomban hurik vigasztalnak, az igazhitűnek gondja van asszonya boldogságára, akit szépségéért, a Paradicsom előlegeként vett magához. Esténként a forró éjben a lámpást kilobbanni hagyják, addig csak nézik egymást és akkor a csillagok beszóródó fényében a keskeny holdfényben egymáshoz húzódnak. A férfi fejét az asszony ölébe hajtja és az asszony felhajtja ruháját. Bőre urának, arcának érintését várja és meg is kapja húzódozás, időhúzás nélkül, egymásba karolnak, összefeküdnek és sűrű, puha álomba merülnek, szerelem vágya, éj nyugtalansága többé nem zaklatja őket.

Allah kegyes. Akaratából veszek asszonyt, mihelyt al-Qáhirába visszatérve felszabadító levelemmel élem világom. Csónakom kiköt a Níluson, felszaladok az utcán, át a ház kapuján. Szolga hozza utánam az ajándékot, amit Miriamnak hoztam. Tiszta kendőt fekete hajának elrejtésére, hogy lebontsa nekem, és haja majd egyszer az arcomra hulljon. A haját a kezemmel érinthessem, ujjaim között pergessem, illatát belélegezhessem. Szédülök akkor majd vágytól és boldogságtól, nyakára, keblére szédülök?

Ékszereket aggatok rá, nem egyesével, hogy csukóján- bokáján csillogjanak és csilingeljenek. Arcát az utcán járva eltakarja, csípője formáját elleplezi. Szemét kihúzza kohllal, száját bepirosítja és én csodálom arcát, ha hazatérek. Levonja a kendőt fejéről, haján lecsúszik, lebocsátkozik, nyakánál megáll és leszáll a lábához, finom bokájához, ahol kivillan leülve hosszú köntöse alól.

Faggyút égető gyertyákat vásárolok a gyertyaöntőtől. Ez a lobogó, meleg fény őrzi nekem arca szépségét, ha leszállt az éj. Minden vonását, vonásainak minden finomságát végig kell csodálnom. Előbb lesüti a szemét, mohó pillantásom kíséri. Ha fölnéz, szemem nem állja, nyakára, vállára siklik át. Gyertyavilágította orcáján kinyílik a finom, halványrózsa, sötét árnyékban még többet ígér a másik, s ha elfordítja fejét, ígéretéből igéző, szemet nyűgöző valóság lesz.

Így, felváltva nézzük egymást az örökkévalóságba nyúló sokáig, zavartan, kezeinkkel saját övünkön, ruhánkon, másik kezünkön babrálva. Már nem léphetek hátra és nem visz rá a lélek, hogy mozduljak feléje. Így bámulom őt egész este, mohón begyűjtve minden gyertyafényt, amit ragyogó arca visszaver. Kamránkban tekintete előtt megállok, hogy minden pillantása arcomba vesszen.

Hosszú sóhajok kábítanak bele az éjszakába. Már teljes a sötétség, amikor karomban érzem, édesen betölt ő mindent, rajta van térdemen, tenyereimen, mindenütt átfogom karjaimmal... majd csókjaim helyét nem találom, azok nyakát, orcáit végigzáporozzák, illatát sokszorozzák és én gondolni sem merek arra a mégis közelgő pillanatra, amikor köntösét az éjszakára nekem megoldja és csak kezeimnek, érintésemnek láthatóan, hűvös bőre ruhája alatt őrzött kettős titka már szerelmének, a férfinak kitárul...

Minden reggel piacra küldik, minden este apja házába indul, Mar Girgisbe sötétedő sikátorokban. Mi tartja meg őt nekem? Allahra, bárki szeme megakadhat az arcán. Egy gazdag száid a bazárból jövet megpillantja arcát, utána küldi egy kísérőszolgáját, megtalálja házukat al-Muallaqa mögött és leányukat kéri. Miriam atyja Al Waasit tiszteli, akarata ellenére nem adja senkinek, én azonban nem vallottam színt, mielőtt eljöttem a házból. Talán tudják, talán látták tekintetemet utána fordulni, zavarom okát ismerik. Szó nem esett, gúny, csipkelődés tárgya nem volt. Miriamnak vallásuk szerinti kérője akadhat. Családjából, templomukból ismerheti őt, nálamnál régebben. Igen, kell ilyen fiatal kopt férfinak lennie, született kézművesnek, az egyházközség becsült tagjának és apja nem sokat tétovázik. És Miriam? Mit mondana ő? Mondaná-e apjának, hogy Al Waasi egyik rabszolgájának pillantása követi? Mosolyát, szemét kutatja, egy az ifjak között, mit számít az? Hányan bámulják arca szépségét? Pillái szabályosak, arca fehérlik a kendő árnyában. Feleségül, ágyasul hányan kívánhatják? Nem, apja nem adja ágyasnak, nem hitetlennek az ő felfogásuk szerint, nekem sem. Adná-e naszráninak, a frank Krisztusban hívőnek, bizánci vallásúnak? Allah világosítsa meg az elmét! Nem tudom, nem tudom a választ. A határtalan teremtés egy drága teremtménye, jó órán született szépséges gyermek, az ötödik leány egy kopt vízhordó gyermekei között. Jóravaló szolgáló, as?- szonyunk kedvence. Néha dalaikból énekel, érthetetlen nyelven zümmögve. Tudok belőle, tudok belőle egy rövid sort:

Ha hallja tőlem, hibáimmal, hiszen nem is értem, majd megmosolyog. Ezért a mosolyért emlékszem erre a kevésre. Nem veszekszik senkivel, legénnyel nem látják az utcán. Az egy bátyja földet kapott apósától Tantánál, a Deltában. Egy nővére beteg, ott fekszik a házban, anyja ügyel rá, agyagpadon, agyagfalú házuk árnyékában. Zofia, Zaida és Miriam szolgálatba járnak. Zofia szintén szolgáló al-Qajt mellett Hasszánnál, a szőnyegkereskedőnél. Miriam félénk gazella, nem emeli szemét férfiakra. Egy ezüstkereszt van mindig a nyakában, meg egy fogból, vagy csontból való hadzsáb. Fél a víztől. A kútnál, a víztároló medencéje mellett szédül. Egyszer kelt át csónakon a Níluson, rosszullét fogta el.

Mit tudok még? A szeme barna, sötét meleg árad belőle, arcán a bőr fehér, tiszta, gyönyörű. Micsoda tudás ez? Nem ismerése annak, ami ébren tart ezen az éjszakán? Hogyan van ez? Ismeretlenségét szeretem tán, a kikutathatatlan lányt? Ez a szűzies megismerhetetlen varázs értéke, ez ér többet az aranynál, amit adnak érte? Ez hajtja fel az érintetlen, butácska rabnő értékét? Hogy nem tudhatjuk, mit veszünk?

A kincs a vágy, amit érzek. Saját vágyamat veszem meg, tőle hánykolódom, szenvedek az éjjel. Féltem! Allah, tartsd meg nekem, felhúzzuk a horgonyt! Holnapra jó szél kelhet és kihajózunk a szigetek közül. Estére el is tűnnek az illír partok, ezek a hol sápadt, foltos fehér sziklás, hol fenyő borította hegyek. Jövünk, és én mindenkivel szólok. Leborulok Al Waasi elé és időnap előtt szabadságomat kérem. Apjával, Davanddal, a vízhordóval alkuszom. Őt magát vonom kérdőre. Mikor, ha elhárultak az akadályok? Vagy előbb hajlandóságát kell elkérdeznem? Mi a bölcs? Allahra, van-e bölcsesség szerelmi ügyben?

Múlik, megy az éj. Közeledhet a hajnal, világosban majd könnyebb lesz a szívem.

A nagy tengeren túl, apja házában Miriam is régen lefeküdt már. Kicsi házuk a kopt negyedben szűk utcára nyílik. Az ágy, amiben Zaidával alszik, szűk, forgolódásukkal zavarják egymást. Az öregek az utcára nyíló szobácskában alszanak, ajtaját a tolvajok ellen jól bereteszelték. Ez a belső szoba ablakával a temetőre néz. Ha Miriam felriad, kereszteket láthat a holdfényben. Talán, hogy ne zavarja meg nővére álmát, felkel ő is és kiül az ablakba. Ilyenkor este beszáll a sírokon növő virágok illata. Beszívja és felőlem gondolkodik, számítgatja, mikor térek vissza. Vár egy férfit, szerelmest, vagy egy férjnek való jelöltet, aki elviszi az apai házból és vele másik házat alapít. Nem gondolhat engem vőlegénynek valónak. Nem tudhatja Al Waasi tízezer dirhemes szabadulási ígéretét. Egy szegény rúmi idegenre gondolhat, aki gazdáját szolgálja és olykor rajtafelejti a szemét. Borzong-e attól, ha ráemlékezik, újra a zavartól, amit a szemembe pillantva érez és a szemébe nézve érzek én? Allah tudója, előttem száguld a szívem, egy dobbanásra átússza a nagy tengert, egy dobbanásra átszáguld a Nílus vízével elöntött földeken, egy dobbanásra átveti magát a kopt negyed zárt kapuján és rátapad az övére. Hallani akarja mit dobog az övé! Kiveti- e magát helyéből, bordái alól a boldogságtól, vagy kendőjét a mellén összehúzza, hogy meglódult szívemet saját hűvös szívétől távol tartsa?