Térdem alatt a padlat keménynél keményebb. Térdelek az Úr színe előtt, hogy megvilágosítsa a sötétet bennem. Rámzárult ez a kolostor. Kövei egymást nyomják, csigolyáimra dőlnek. Elmorzsolnak, ha súlyukat nyakamon hagyom. Elmorzsolnak, ahogyan a szerzetesélet morzsolja napjaimat. Szerzetesruhám rámbüdösödött, a regula bordáimra szorult. Támasztékok nem hagynak elzuhanni, ám nekem elvágódnom kell. Magamat megütnöm, a föld keménységét éreznem, hidegében a járást, ordas üvöltésében az értelmet meglelnem. Engedj el engem, Uram.

Vége a sárnak, az utak keményre fagytak, szilárdak. Ha lábad bírja a hideget, indulj. A szívből indul el a meleg és megmelegíti azt, aki az úton jár.

Az apát úr magányra ítélt, egyedül lakott cellába zárat. Nem számolom már az imákat, melyeket mindhiába elimádkoztam.

Menjünk vissza oda, ahol a tévedés ered. Nem látták esendőségemet. Nem ismerte be senki, hogy a felfogás gyorsasága, a tanulás túlsága kétkedést fog szülni, hőzöngést fog nevelni.

Tudásom fa törzsévé terebélyesedett, ágai kinyúlnak az ég fertályai felé és gallyacskákat nevelnek. Azok a gallyacskák pedig kilombosodnak, lombjaik között virágok rejteznek. Fehér szirmok és méheket kényeztető sárga korongocskák. Ott gyűlik a nektár, szemenként ezen a sok bolyhos tányéron. Tányérokat kínálok, jöjjetek, halandók, szedjetek az én tudásom tányérjáról.

Nem látták, hogy kinő majd a fa...

Jó fiú voltam, anyámnak engedelmes gyermeke. Szoknyája mellett felnőve jártam a kápolnába. Arnolfus testvér, ha Dürnsteinből átjárt a mi kápolnánkba misét mondani, dicsért, ha ministráltam. Ha hová a bérlő úr szalajtott, elfutottam, nevét este imámba foglaltam. Itt volt a baj. Felnőttem egy felsőbbség alatt, majd egy másik alá cseréltettem. Tégy, ahogy mondják. Ülj szépen, állj szépen, menj szépen. Idomodj, ahogy a jó igásló. Tudja az utat haza, félre nem húz, se nem túl gyorsan, se nem túl lassan szedi a lábát. A legnagyobb vétek a prior atyával szembeni engedetlenség. Amit nem értesz, avval ne gondolj. Imádkozz többet. Énekeld nagyobb hangon a zsoltárt. Ne szólj máshoz. Süsd le a szemed és keresd magadban az Urat, a Megváltót. Segít neked. Segedelmed majd megvilágosít, semmivé fonnyasztja kétkedésed.

De hát nem kétkedés ez, mal ut valet. Jöjjenek, gyűljenek közénk az élők. Bárányokkal, kutyával, falubeli lányokkal, öregekkel, vegyenek körül, szóljanak hozzám, szerényen, ne ezzel a fensőbbséges, naphosszat való hallgatással szálljon el a nap... A Teremtő nem adhatta az embert magányra, hallgatásra. Zavart lélek a senkihez nem szólóé. A méhek körülzümmögik egymást és a virágot, ahol mézet gyűjtenek, a vénasszonyok fecsegnek aratáskor, a szerelmesek szavakkal küldik előre elragadtatásukat.

Krisztus lenne csak ilyen életet tagadó zsarnok? Hallgasson mindenki, nevetése fagyjon mindenkinek, akik hozzám akarnak eljutni, akik nekem szentelik magukat!

Testvéreimet csodálom. Csodálom Gerhardus testvért, szoveg százötven psalmusát, csodálom Freund apát urat. Bámulom csak, hogy Bertram ilyen derűvel, állhatatos konoksággal számolja a csuhákat, osztja és ellenőrzi a sarukat, hogy az infirmarius a beteg testvéreken túl másra nem gondol, és irigylem a kórusbeli testvéreket, ha a zsoltár teljesen betölti a lelküket. Hiábavaló irigység. A lélek száll. Száll ima után, ima helyett máshol lenne. A teremtett világ, Isten világa teljességgel teljes. Teljessége zavar össze, hív el mindig máshová, másra. Ez nem a gonosz csábítása. Eltévedtek ebben a teljességben, mindenki eltévedt. Az egyházatyák szem elől tévesztették a létezőket, a skolasztikusok rács mögé zárták a lélek teljességét, a monasztikusok a gonoszhoz kapcsolták a nőt, a teljesség másik, talán gyümölcsözőbb felét.

Kinek súg, kísért a Gonosz? Annak, aki tavas?- szal rács mögött tartja testvéreit? Aki nem foglalja el a helyét a világban, ahol a valódi, rablásban és bűnben tobzódó gonosznak módja van az uralkodásra? Aki megkerüli a világot, minden érintése elől kolostor falai közé zárja be magát és ott, ahol semmi nem érinti, az Úrhoz vezető utat nyílegyenesnek látja? Akar-e az Úr uralkodni a semmin? Ezeket a lelkeket, testvéreimet, kényszerítik, hogy lelküket fekélynek higgyék, s a fekély gennyét a beöltözés s a fogadalomtétel szikéjével felvágva magukból kinyomják. Hát genny a lélek tartalma?

Bűnben fogant lelkeket plántál. Az emberek felcseperednek és a lélek a teremtett gyönyörűség befogadásának, dicséretének edénye és a fenekén ott a Gonosztól való kátrány. Fel kell kavarni, különben az utolsó Ítélet napjáig ott ülepszik s alulról fogva mindent beszennyez. Ha magunkkal elégedetten, hetente osztott tiszta ruhában zengjük a kórust minden nap újra, összeáll, megkövül ez a kátrány. A szenteltvíz, bár megannyi keresztre nyújtott ujj merül beléje, már meg nem mozdítja. Ez nem az Úr útja.

Ne legyek ugyanolyan kizáró. Ez a nagyon tiszta, érinthetetlen lélek útja. Ha tudsz a fekete kátrány nélkül születni, ha tudod a falak mögött nem látni a világot, maradj. Az Úrnak más utat is adnia kellett. Az igazság és az élet útját adta. Az élet pedig ezeken a falakon túl teljes. Bernardus churbeli testvérem szavával. Csak belekezdhetsz ebbe a teljességbe. Megkaparod, becsippented, ujjaid közé veszed majd valahol belemerülsz, bevackolódsz felhasított bőre alá, húsod hasában, kezed a csontjait keresi. Sehol nincs vége, határa a teljességnek, nem is ezért tobzódsz, parádézol benne, hanem hogy benne a magad teljessége legyen.

Nekem ez a kolostor tudását megadta. Térdelve térdem fájásáig, írásba mélyedten szemem világának belékáprázásáig én is így: valahol, és éppen itt, a beszédet kerülő, nevetést tiltó közösségbe zárva csippentem ujjaim közé a teljesség bőrét. Felhúztam az irhát, félretoltam a hájat és a húsba vettem magam. „Töltsétek be a földet és hajtsátok uradalmatok alá...”

Téli munka álma. Kinn vár mindenütt, hóval behintve, körülvéve. Lábak rongyokba, meleg csizmákba burkolva kijárnak a hóra, a falun túli erdőre. Adja magát az erdő, a fák közt minden messzire látszik, csontja között az iszkoló vadat a vadász megtalálja. Párát fújnak az orrok. Télen gőzt felhőzik lehelete, ha csúszótalpain rábukkant a szarvas nyomára. Kaptatón felfele fújtat, szakadékba rontva lecsúszik. Szemből, hátulról, másik, harmadik dombról vadász kürtjét hallja, ő is gőzös lélegzetét a kürt fúvójába fújja. Az erdő fölött a réz vadat riasztó szólója. Felszáll a búgás, fel az égig s Isten szívét is enyhültebb látásra deríti, legyen könnyebb egy szemernyivel a bűnös lelkeknek éltük fogytán ma a mennyekbe lépni. A vadász arca piroslik, szemei a fehérségből előragyognak: ott áll a szarvas, a számszeríjból röppenő nyíl hegye már elérheti innen. Nap fénye esik figyelőn feltartott fejére, okos, barna tekintete oldalra billen. Patája a havas avart kaparja, a kitörés pillanatát kivárja és kiszökik, átszökik az ágbogas bokron. A vadász nyilát nem küldi utána. Csak megáll, a frissességtől, a hótól betelten. Cinege kutat a feje felett a fában, nyúlnyomok a bokor tövében. A galagonyán még az ősz végére érett bogyója vöröslik. A fenyők nagy zöld végű legyezőit ingatja a szél. A hópor a vadász arcába hullik, hűsíti, szempilláján oldalt, bajszán incselkedik. Fenn a vállán számszeríja, homlokát melegíti hódkucsmája, csúszótalpain be az erdőbe, beljebb, tovább.

Élet támasztása, élet kioltása, részünket kivesszük belőle, így lesz meg az Úr akarata.

A gyönyörűség pedig aranyszínűen ott vár majd a ház körül a határban, ha a Nap égi útján a tavaszponton túl jár, minden nedvesedik és felragyog ekkor. A teremtés fürdik a szőkeségben. Aranyeső csattan a zsenge zöldre legelébb, amikor a mogyoróbokrot, madárcseresznyét, bükköst új hajtás borítja. Nem is tűnik el most már, ha az aranyeső visszahullik a földbe és elhordják a folyóba futó esők. Már az ifjú búza aranylik, a vetett szántó, kalászos szőke sörénye, kezedet simogatni, beletúrni hívja.

Hajukat kínálják mindenfelé a falu körül a lányok. Elcsatangolnak, szanaszét szóródnak a meleggel. El a házból, messze anyától. Füvet gyűjtenek, vízért járnak, virágot, vesszőt, játszani pihés kis állatot keresnek. Ott vannak az utakon, a patakparton a friss vízben mossák a csupasz lábukat, vargabetűt tesznek, mert a többi a fiatalt mindenképpen kuncogva kibeszéli. Virítanak, ha a rétet virágától már megfosztották, előjönnek a bokrok közül, kisétálnak a fák alól, Teremtőjükkel együtt álmodom róluk: hajuk ott szórja az aranyat minden pruszlikon, kabátkán, ingen, háton, vállon.

A kert végében, patakvíz közelében magasan, sápadt aranyosan hajbókol a len. Magasra tört, karcsú nyakú, bókoló hercegkisasszonyok a lenszárak. Nyakukat meg nem hajtják, fejüket magasan tartják, mintha ismernék derekuk értékét, az aranyat, amit a kalmár majd a rostjaikból tilolt, rokkára felpörgetett, szövőszéken fehér vászonná szőtt testükért megad. Testén viseli az élő, könnyen gyűri az alvó, a holtnak szemfedő.

Jön a vásárról vásárra, tanyáról másikra járó vándor, aki mélyen merült Isten szavába, a hallgatásba, rászállt a Szentlélek zsolozsmán, litánián és most a Teremtés csodáját maga körül látva kell hozzátok szólnia. Szólni a kiöltözöttekhez, durvákhoz, kimosdatottakhoz, erőszakosakhoz, kényeztetettekhez, kérgeskezűekhez. Aki az Úr előtti egyenlőségre, testvériségre nevelkedett és hozza hitét evilági testvéreinek.

Elég dolgot ad a világ, tavasztól metszését, szántásét, mezei gyűjtését, vizek terelését, jó vásár keresését, falak erősítését, az Úr házának építését, állat elletését, dalolásét, víz útjának nyitását, gyermek szülését, fiak nevelését, vének temetését, sírjuk keresztezését, virág ültetését, télre menedék keresését, élelem eltevését, az almon tehén etetését, bűnök elkövetését, bocsánat elnyerését.

A vándor testvér, jön szegény, üres tarisznyával, nénék alamizsnálkodását kivárja és hozza a kötést Isten könyves, oltár előtt, gyertyák között, tömjénfüstben képzelt világa és a dologba merült világi nép között.

Krisztusi testvériség ruhájába öltözött, bottal jár, nyaka vörös a naptól, meztelen lába a hidegtől, csak a beszédét viszi el.

Krisztus egyházának fényes latin ezüstjét a nép nyelvének rézpénzére váltja. Beszédének rézpénzeivel töltve a tarisznyája. Kinn áll a napon, folyóparton, piackor a mezőn és két kézzel markol a tarisznyába, abból szórja a ki nem fogyó rézpénzt, hit értelmét, reménységét. Kilép a kolostor kapuján, ki a világba, be sohase járja. Megnyílik s bezárul, szemével mielőtt a végére járna.

Add utadat, Uram, utamat! Te vagy az út, magad az út vagy, ott kanyarog a réteken, a mocsarak szélén, zsombék szegélyén, hegyek felé, felhők alatt. Kőlapokból kirakott, sárból taposott, emberek csontja, sírok boltja fölé újra elindított, folyóparton, tenger szegélyénél megállított, akaratodból vízen, viharon túljutott, emberre szabott út!

Add igazadat, Uram, hívődnek, monastériumod falán, kongregáción, káptalanon, renden, érsekségen, egyházad határán, a kereszt jelének határán túl. Lakj velem, ahová megyek, kísérj, rejtőzz belül, csuhám, ruhám, köntösöm, szívem alatt, ahol nem érhet el vágy, harag, akarat, ahol a tetteken, ügyetlenkedésen és érvényesülésen, érdemen és vétken túl szavad igaz marad!

Folyjon körül, velem, át rajtam az élet. Legyen élmény, hogy élek, remegjen, feszüljön, harsogjon, döngjön bennem. Életed add ennem, vizedet add innom Uram, hadd járjam, faljam, osszam meg az élőkkel életed.

Felkészültem, életre valóvá váltam. Szükség, tett, harc, hatalom nem rémít, támaszom az Úrtól való tudásom, sok ezer óra imádságából vett erőm.

Az Erőset a Gyengék sora, tábora várja. Robert az, aki az Igében égető, gyalázatra vivő szükséget szenved, velem nevelkedett testvérem, közelemben gyökerezett és romlásba távolodott.

Keményre fagytak az utak, a téli szelek a fák közé vesznek és napsütéssel, olvadással küzdenek. Hidak, kaptatók várják a vándort. A hívő elindul, elébük megy, mögéjük tekint.