A karaff, tizenkettedik napja úton, billegett, bukdácsolt a hullámokon. Allah akaratából gyors volt az átkelés. A kétszer sült lepényen, állott vízen élő hajósnép eladdig elégedett lehetett. A hullámok lágyak maradtak, a víz nappal kéken ragyogott és éjszaka, a kikötőkben nyugodt sötétség vett körül. A szél is mintha kímélte, óvta volna a hajó gyomrának rejtett rakományát, a nehéz, öntött ágyútestek fogták, fékezték járását. A görög partok mentén véges-végig komótosan, kapkodás nélkül haladt.

Csak itt, a szigetek között élénkült meg a szél, mióta a durazzói őrség a feneket s a fedélzetet átvizsgálta, s azzal élénkült meg a hajó futása. A vámot kétszáz aleppói szőnyeg után fizették, árbocuk másnap már a felkelő széltől nyögött. Hátuk mögött, görög föld felől, Kérkira felől felhők gyülekeztek. Délutánra a víz tajtékosabbra vált, szürkébbre, fenyegetőbbre változott. Naphosszat a kormányrúd felőli oldalon elnyúló szigetek partja mentén haladtak. Sűrűsödött, zavarosabb lett a levegő, sós veríték tapadt a fedélzeten állók nyakába. Türelmetlenül várták a kikötést. Az óriás koporsóforma illír hegyek a reggeli fényben közel ragyogtak, most foltossá lettek, kopár sziklás fehérséget és fenyőerdők feketéjét váltogatva.

A karaff már dobálta magát a hullámverésben. A kormányos effendi összehúzott szemmel, ajkait beharapva kerülte a parti sziklákat, ahogy két sziget összezárulni látszó csúcsai között egyszerre a hegyeknek fordult. Megszűnt az árboc nyikorgása, a vitorla zúgás-búgása, egy nagy jobbra- balra szétterülő beltengeren találták magukat. A hullámok megbékültek, elfeküdtek, feküdni parancsolt kuvaszként a tőkéhez bújtak. Az oldalánál tolakvó szélben a hajótest ide-oda himbálódzott. Az utasok gyomra szorítani kezdett, mégsem törődtek vele, utasnak, hajósnak partra kívánkozott a lába.

A homályosodó part felől először egy torony bontakozott ki. Amikor torlódó felhőket utoljára napfény nyalábja szúrta át, megláthatták négyszögletes alakját, egymás fölötti ablakíveit. A hosszú, birkakörömszerű páros ablakok egymás fölött ismételték magukat. A legfelső szint csinos tornyocskára váltott, minaret csúcsán is állhatott volna, ha nem kiált róla messziről a hitetlen kereszt.

Szemben velük magas, íves ablaksoros palota hosszú fala terpeszkedett. Ezt a magas, szögletes palotát minden oldalról mesterien épített velencei bástyák karolták át. Fenyegető, éles kősarkantyúkat meresztettek a kívül levők felé: ha közelítesz, úgy éljek, rajtam megszúrod magad!

A nap a városon túli erdős hegyhát mögé húzódott be éjszakára, amikor a levont vitorlájú egyiptomi karaff besiklott a kikötőt őrző mólók karjaiba.

A csatakígyókkal tűzdelt őrbástyából fáklyás alakok figyeltek. Éjjel-nappal őrizni kellett a kikötőt. Uszkok kalózbárkáktól és török gályáktól egyaránt tartottak, Velence szövetségeseit és ellenségeit is bizalmatlanul látta kikötői falai alatt. Az éber oroszlán karmos marka biztosan tartotta városait. Hamarosan csónak ütődött a hajó oldalához. Az őrség fáklyával a kézben vizslatott szét a fedélzeten.

A hajó, az őrparancsnok türelmetlen kézmozdulatának, felemelt hangjának hatására inkább, mint ismételt parancsát követve lehorgonyzott a kikötő közepén, aznap már nem állhatott a rakparthoz. Körülötte sötét hajótestek, balfelől három nehéz gallion árnya, mellettük egy genovai gálya, legtávolabb egypár nehéz velencei teherhajó.

Egyedül Juszuf szállhatott partra éjszakára. Az őrség csónakja vitte ki, egy zecchino ellenében, az őrparancsnok köszönet nélkül tette el az övéről függő erszénybe, mielőtt az egyiptomi ruhás kereskedőt a csónakból a partra segítették.