Amióta elhagyták a Limmatot, lassacskán felfelé kapaszkodtak. Bernardus testvér jártában szundikál mellette, álmosan körül-körül néz, ásít, majd megint leengedi a fejét. Érdeklődés nélküli, kövér arcát kámzsája teljesen eltakarja, Johannes egyedül nézelődik tovább. Az úgy-ahogy kitaposott keskeny út domboldalon vezet, mellettük balfelől a felszántott lankás itt-ott hóval beszórva. A szántás szélén a fenyők alatt mintha egy-két ház is állna, meglehet, hogy erre ez már Chatzenburg urának birtoka.

A szerzetesnek, ha utazása közben házat lát, megszokott dolga betérni, lakóját az úr dicséretére bátorítani. Olyankor kenyeret, tányér meleg levest, alkalmanként húst kaphat. Bernardus megállna, Johannes sietne. Úgy lehet, hamarost leszáll a sötétség, és ő újra bátortalan, nem bízik a sötétben. Minden sötét óra a kereszt jelétől távol, más jámborok társasága nélkül kísértés, gonosz előmerészkedése, azt jobb nem kihívni.

Ketten ők nem térhetnek be valamely útbaeső tanyára mégsem, előttük ott sejtik már Chatzenburg várát, egy közel eső dombon. Johannes számít rá, hogy jól kitaposott út nem vezet oda, hallomása szerint bátyjának szállását az emberek, ha tehetik, elkerülik. Már elért a sötétség, korábban a fák között és a vastag felhők alatt, mintsem várná az ember, Johannes tanácstalan. Bernardus testvér is, feltartva nehéz, kövér fejét nyugtalanabbul nézelődik. Mégis arra gondolnak, visszafordulnának az előbb látott tanya felé, amikor elnyújtott vonítást hallanak. Talán farkas, villan Johannes eszébe, már önkéntelen keresztvetésre emelné a kezét, de aztán a hang mégis inkább kutyára, félelemben tartott ádáz szelindekre emlékezteti és dobbant egyet a szíve; akkor hát hamarosan összekerülnek. Arrafelé fordulva meg is látja a fák fölött, a meredek dombon álló torony hegyes tetejét.

- Akkor hát, Isten nevében - mondja félhangosan. Bernardus testvér feléje pislant, amit csak kámzsás feje odafordulásából lehet sejteni, mert egyébként semmit sem szól. Laikus, harmadfél évet élt a kolostorban, de a szertartásrend igen fogyatékosan ragadt rá, az atyák hitbeli buzgalmát is kevésnek találták. Nem lévén földije a kolostor többi novíciusai között, egészen elszokott a beszédtől, miközben kihízott a derekasabb koszton. Falánksága volt a végső oka, hogy végül visszaküldte a káptalan. Johannest a viseletében mutatkozó progressio miatt jelölték ki a ki a kiséretére.

- Akkor hát külön éjszakázzunk. Reggel meglellek ennél a tanyánál! - A jobbágyház sarkánál Johannes nem szánt sok időt a beszédre, csak még megismételte az előbbit aztán indult is egyedül.

Először nehezen haladt tovább a sűrű sötétben. Ágak verődtek az arcába, egészen közel hozzá uhu kuvikolt. Összerezzent és megállt. Vörhenyes fényt pillantott meg és tovább kapaszkodott feléje. Arra sejtette emelkedni a tornyot. Csuhája széle tüskés cserjékbe akadt. Lehajolt, hogy kibogozza. Felnézve vette észre, hogy a fák már nem olyan sűrűn veszik körül és közöttük előbukkan az ég sötét alja.

Mire két miatyánkot végigmondhatott volna, már ott is áll a kapu előtt. Itt a meredek oldalban lóháton fel sem lehet jutni. Johannes fürgén felsiet, hogy bebocsátásért zörögjön. Hiába dörömböl sokáig, üti erősen, benn meg nem hallja senki, semmi sem mozdul. Odébb megy a magas fal tövében és egy lába útjába akadó nagy követ vesz fel a földről, két kézre fogja és azzal veri ütemre a kaput. Csak nem mozdul semmi. A kapu mögött mordul, ugatni kezd az előbbi szelindek, a rosszul illesztett dorongok között megvillan egy fáklya füstös lángja, benn tologatni kezdik a nehéz reteszgerendákat.

- Mi az ördög kéne? - ordítja egy keresztényietlen hang a kapu fölötti lőrésből, a hang gazdája fáklyáját előretolja, azzal hajol ki, hogy a bejönni akarót valahogy felmérje.

- Mik vagytok, hé, barátok? - kiáltja le aztán. - Mi dolgotok itt? Hányan vagytok és mi a fenét akartok, he?

- Csak magam egyedül. Uradat keresem. - szól fel Johannes. - Hozzá magához akarok szólni.

- Mifenének? - kiált le a fenti goromba hang, fáklyájának fénye most találóbban hullik rá. Úgy lehet, rendhagyó esemény az ilyesféle bebocsátás.

- Fiútestvérem Robert úr. Örülni fog, hogy öccse jött el hozzá. Nyisd a kaput és áldjon meg érte az Úr!

- Nem várunk mi itt ilyenféle látogatást, hékás. Nem hazudsz- e?

- Ne húzd időmet, jóember. Hívd hát ki őt magát, hadd ismerjen fel végre!

- A ménkű üssön beléd! - mondja a hang fenn, főleg magának, aztán léptek zaja, majd sokáig semmi, csak a szelindek morgása, zihálása a fal mögött. Johannes már nem tudja mire vélni a dolgot, mikor a reteszek újra nyikorogni kezdenek, egymás után koppannak a falon és a kapun. Annak a mozdulása is sunyi, bizalmatlan, lassan, lassan nyílik. A belépő megtorpan, mert a kapuval szemben feltűzött nyíllal íjászok állnak sötét ruhában, a kapu mellé akasztott fáklya fénye sodronyingeken, sisakon csillan.

- Befelé, ember! - dörmögi a várkapu fölötti hang gazdája. A feljáró torkából került elő, duzzadt arcú, lomha ember, rozsdaszerű haja alól megcsonkított bal fül kandikál ki.

- Krisztus öt sebére - fohászkodik Johannes és félhangon magának könyörgésbe kezd, alig hallható, mégis jelenvaló hangon. - Oltalmazz Uram szorongattatásom óráján!

- Kussolj, vörhenyes kutya! - mordul a csonkított fülűre egy másik alak, aki csak erre lép elő az íjászok háta mögül. A fegyvertelen papfélét látva nyugodtabbá válnak a szemlátomást fegyverekhez szokott alakok. Johannes piszkosnak, Istentől elrugaszkodottnak találja őket, ahogyan a felőlük szállongó híresztelések alapján képzelte is.

Ez a most előkerült alacsony, zömök, horgas orrú férfi, prémmel bélelt köntöse, szőrkucsmája rangjának jele. Higgadtan, de érdes hangon parancsol.

- Úgy hát, fráter, Robert urunk rokonának mondod magad? Nem tudod talán, hogy ő megelégelt valamennyiőtöket? Tán nem fogadta meg, hogy egynek sem akarja látását közületek, sem anyjáét, sem testvéréét, sem senki másét? Mi dolgod lehet még vele?

- Mindezt tudom, jóember. Amint te is tudod magad, az Úr elől hiába bújna, mert mindenüttvaló az Úr, kegyelme minden lélekre rásugárzik, megtöri a kevélyek gőgjét, megleli a bűnösöket és mentségükül felfedi nekik fényességes orcáját. Az ő küldetésében járok. Nézz saját lelkedbe, és úgy vizsgáld, van-e szüksége Robertnek testvére látására, aki a megváltó üzenetét hozza.

- Bolond lennél te, fráter - mondja meghökkenten a várnagyforma férfi. - Nem érted hát? Chatzenburg ura, ha elismer urat maga fölött, nem a te urad lesz az, hanem amaz hasított patájú, csimbókos farkú.

Az ott álló katonák képe már röhejre húzódna, amikor egyszerre parancsolóan szól fel a fiatal szerzetes:

- Szád a pokol fenekéről felbűzlő lyuk, tömd csak el tüstént. Hogy nem gondolsz az örök kárhozatra? - Azzal úgy lendül feléje, mintha hitének hatalma által le akarná rohanni. Amint keresztet vet a várnagyra, kifeszített ujjai pengemódra szabják a levegőbe a feszület alakját.

A zömök férfi hátra is hőköl, nyúlna is a kardja felé, Johannes azonban már el is ment előtte, a toronyba vivő lépcső felé tart, hosszú léptekkel, biztos elszántsággal. Az őrök rá is vetnék magukat, de a várnagynak ravasz számítás húzza össze a szemeit, mintha egyik a másik után kacsintana a legényekre, hangjára talál, megállítja őket.

- Bolond ez, valódi, hogy vinné el az ördög, van itt elég éhes farkas a rengetegben, majd csak rájuk bízzuk őkegyelmét.

Johannes a hit üdvözítő nevében felfut az alatta döngő deszkalépcsőn. Fenn homályos előtérbe toppan, izmaiban lelkének ereje. Érzékei csodásan élesek. Néhány csendes lépéssel átmegy két ajtógerendára szögezett szélfogó takaró alatt. A mögülük elősejlő tűzfényből és a kihallatszó csapkodás zajából tudja, hogy arra kell továbbmennie.

Remegve torpan meg a bejárati sarokban. A tágas toronyszobában csak a vöröses láng világítja meg a tűzhely előtt összegörbedő pucér asszonyszemélyt. Johannes puha asszonyi hátát látja, az oly szabályosan teremtett, árnyékot vető gerinccsigolyákat érzékeli, azonnal fuldoklásig felindul. A combjain görnyedő, oldalán fekvő nő még ölét védi, hátán keresztül-kasul szíjostor szelte friss vércsíkok, vinnyogó zokogása a tűzre vetett rőzse pattogásával és mohó férfilihegéssel vegyül. Robert, inas, nemrég még jó arcú férfi most ziláltan, borgőztől lassultan, jól-rosszul helyrerángatott nadrágban hajol a nőszemély fölé, és kimért hozzáértéssel korbácsolja hátát, gömbölyű hátulját. Johannes ezt a vadságot, a hús ilyen megalázását látva szűköl az izgalomtól.

- Robert Meilendorfer, a Mindenható nevére kérlek, szüntesd gonoszságodat és hallgasd meg testvéred. - kezdi el jó előre előkészített mondandóját. Hangja érdes és felcsattanó, az Úrra való biztos támaszkodásának és meglepetésének erejével csap le Robert úrra, aki állati ugrásokkal hátrál a toronyszoba átellenes sarkába a falon lógó pallosa felé. Meg sem kell fordulnia, a fegyver hatalmasat csörren, ahogy háta mögé nyúlva lerántja a falba vert vaskampókról, miközben tekintetét az összegörnyedt nőről a szerzetesre és vissza járatja.

Johannes maga is rémülten hátrál a falnak. A dúvadszerű, szelindekfogú Robert két kézzel markolt pallosával utána, gyakorlott gyilkos módján acsarogja:

- Lecsapom a fejed, barom csuhás! - négy-öt tántorgó lépést tesz a testvére felé és kardjával hatalmas ívben nyakára sújt, csapásának a félhomályban hibásan számított köríve azonban a bejárat magas boltívének kövén végződik. A mennyezet kövén kettőbe tört kardjának pengéje megpendül, amint a padlókövek közé ékelődik.

Újra vadul felüvölt Robert úr, a használhatlanná vált fegyver csonkjával is öccsére sújt. Szabad kezével övéhez kap, mintha tőrét keresné, arcán a gyilkolás vágya elmos minden más vonást.

Johannes a mélységes gonoszság e fenekére jutva nyakát behúzva, látásra kényszerített szemét is egy pillanatra lezárva szorítja hátát a falnak, hátra, mintha görcsös erőfeszítése kidönthetné a falat. Arról rugaszkodik el, térdeit rugóként meghajlítva előre, a düh lánggal borítja be tonzúrás fejét, bátyjára veti magát. A részeg rablóúr nem áll meg a lábán öccsének újszülött dühével szemben, hanyatt zuhan a kövezetre, estében csontja reccsen, majd elterül a padlón elterített vadgereznákon.

Johannes agyában egymást szaggató indulatok halmozódnak. Szívének egy homályos zugában a fal kövein zúzná szét támadójának fejét, egy másikban Krisztus segítségéért fohászkodik és lélekben halálok halálát halt testvéréért állati fájdalmat érez. Mellkasába szakító fájdalom, vér kicsordulása, ő oldalra veti magát, bátyja testét kézzel ellökve, miközben az iszonyút vonaglik, nyakát görcs csavarja ki és hörög, hörög halálfélelmében, mert gyomrából oldalt, ingét felszakítva saját pallosának pengéje áll ki ferdén, és sebe ijesztően gyarapodó vérpatakot ont a medvebőrön.

- Bakszagú kurva ördög visz … - mondja hirtelen érthetően és feje lassan visszafordul, majd elernyed, sápad és mozdulatlanná válik.

- Krisztus, szentséges Krisztus! - nyög fel borzalomtól elfulladva Johannes, mellkasán felmetszett csuhája és inge alatt a kardcsonktól hosszan hasított seb akár az Övé, a Megváltóé. Még csak most eszmél annyira, hogy élve tudja magát. Most néz csak rémületében remegve apjának másik fiára. A hátába döfődött félpallos hegye beleit átjárva jött ki Robert ledőlt testéből. Ez az iszamos test, ez itt, alatta, Robert, felfoghatatlan hirtelenséggel megmerevülve, hang híján hever a sebesen meggyűlő vértócsa mellett.

- Irgalmas Istenem, testvérem kiontott vére… Kegyelmezz, Isten, kegyelmezz, jaj, kegyelmezz! - Összekulcsolt kézzel veti térdre magát és az iszonnyal fulladásig telve fohászkodik tovább, míg vére saját sebéből csuhájának ölébe gyűlik.

A szúrt seb okozta gyöngeség miatt omlott össze, mégsem a saját oldalába szakított szúrásé, a testvérölés képtelen bűne dőlt rá százszor nagyobb súllyal, mint az egész rablóvár, tornyának valamennyi kövével. Ha sebébe markolna és húsát tépné, az is kevés volna bánni. Nincs, nem lehet többé kolostori igazság. Halálnak kell lennie, bárki is hal meg, alig számit többé.

A feljáró falépcsőn már a várnagy léptei döngenek, futtában húzta elő a tőrét és Johannes már fel sem emeli majd a szemét, állati apátiában fogják ledöfni? Bármi lesz, még számit?

Vagy eltorzult elmével, számot se vetve fut ki a toronyszobából, és a lefelé vezető lépcső mellé lépve a várudvar kőlapjain szegi nyakát? Számit?

Vagy hitében megromolva lép öccse örökébe és folytatja annak fosztogatását vadakká fajult csatlósai élén? Számit?

Vagy mégis, hosszan vérezve hamarosan belehal a mellkasát felszakító sebesülésbe, csak mert otthagyják a medvebőrön fekve? mors per mori?

Johannes akaratán kívül megölte féltestvérét, csak percekkel ezelőtt. Ott van ez már a többivel a meglévők között. Lehet bánni, megrémülni, halált kérni. Megvan. Az élő tudja, ám élve támolyog tovább. Élve, szakadt szerzetescsuhában, saját vérét a kőre csöpögtetve. Tudja, hogy vért csöpögtet, kámzsáját lerántva gyűri rá. Éppen kifordult a tűz világította szobából, amikor egy másik bortól röfögővé vált hang szólt be a feltépve hagyott ajtón:

- Kész lennél, uram? Vigyem-e a leányzót?

Választ nem kapott belesett, bejött.

És akkor elszabadult az őrjöngés. Eszelős kurjantás, elkeseredett üvöltés, lábdobogás, fegyvercsörgés, majd hamarosan ajtó törése, rámolás, kutatás, szakadás zaja. A szerencsétlen lányt, aki csak fejét térde közé szorítva zokogott, nem is kérdezték, ott helyben csizmával széttaposták, vagy egyenesen széttépték.

Robert teste fölött azonnal háború tört ki, egyes rablók megragadták, mások támolyogva kardra keltek érte. Hamarosan gyilkolták egymást, a régi vezért hogy helyben kifosszák, ami várban még csak van széthordják s aki bírt, mert ebből megmaradt, elindult a havas éjszaka közepébe.

A kapuőrnek, Chatzenburg csonka fülű, veres üstökű őrének gerincét törték, úgy maradt ott. A kút közelében két holtrészeg horkolt, vizet kívántak, ám kihúzni nem bírták és sebesülten melléje buktak. Benn, egy kamrában megmaradt Johannes. Feküdt összegörnyedve, átfagyva. Sok vért veszített, elájult. Aztán, mikor már hosszú ideje csend volt, hajnal múltán előóvakodott.

Benn a kandallós teremben még melegített a tűz, odatette a hátát. Iszonnyal ült ott, mintha maga az iszonyat ült volna ólomsúlyával a hátán, nem messze egy foltosra vált, halott, meztelen as?- szonyszemélytől, akinek nyakában ott csüngött tépett vászoninge. Halott fivére, pallos vasára szúrtan, véres ingében hanyatt fordulva, üveges szemmel és még három más halott, egynek hasában is kard vasa. Tetemek, túl mindennek felfogható határán. Johannes már nem sírt. A jó meleg medveszőnyegen, véres sarkát elkerülte, tépést csinált magának. A nőről az inget karddal levágta, felhasította. Térden csúszva körbejárt, pókhálót keresett a sebre, ahogy még apjuk tanította, reményei leendő katonájának, évekkel előtte. Hóna alatt, vállán át bekötötte magát, visszaöltözött. Megvizsgálta, szinte már borzadás nélkül, a halottakat. A nőszemély felsőtestét összezúzták, karjait eltörték, melle rongyos húscafat lett, bordái mind betörtek. Öle azonban tisztán ragyogott a maradék parázs adta világosságban. A szerzetes szeme közeledett, belseje berzenkedett hozzá. Nők, ölükben hordják a gyönyörűséget. Embernek embert kell ölnie, beszéd, fohász, Isten figyelme semmit nem segít.

A nehéz függöny mögül másik Johannes jött elő, lekecmergett a lépcsőn, ahol annyi bizonyossággal rohant fel. Sötétségen tapogatta végig magát. Lassan haladt, gyenge volt, felegyenesedni sem bírt, mégis mennie, távoznia kellett. Egyhelyt átesett egy kifosztott, útban hagyott ládán, máshol egy landsknecht rabló tetemében botlott meg. Estében végigtenyerelt az arcán és orrában érezte az elszállt lelkű boldogtalan romlott borszagát. A szűk várudvaron csípett, harapott a kora reggeli levegő. Nem is messze a kaputól, ahol a kútra dőlve mintha még élő szuszogott volna, beakadt a lába valami puhába és előreesett. Az esés durván beletépett a sebébe. A lábát akkor sem engedték. Valaki fogta. Nem engedte, megszólította őt:

- Átvágta az inam, nem lehet felállni. Legalább vizet adj. Johannes feltápászkodott a jobb kezére, úgy akart volna menekülni. Lépett egyet, de csak húzta a földön a nyomorult emberfiát. Megfordult és szemét rémülten körüljáratta a fekvő körül. Tőrét távolabbra vetve találta, más fegyverrel nem fenyegetett. Tenyerével vállánál megérintette az élve maradott katonát. Odaült mellé egy kicsit pihenni és válaszolt neki:

- Eressz el, knecht. Magam is sebes vagyok.

Meleget érzett felszaladni magában, valami megnyugtatót. Egyszerre nagyon sebesen szőrös állatok siettek feléje, fülébe barátságos, bőgő kiáltás harsant, feketés szőrzetet látott, szájában édes lett a nyál és megnyugvás ömlött a nyomába.

Arra tért magához, hogy fázik, a dereka fázik, mert fölötte a katonára dőlt. Feje tisztább lett, most volt egy kevés ereje.

Négykézláb még elment a kútig, hogy a vödröt alábocsássa. Ott volt az, kötelével az alacsony káva résébe akadva úszott a lenti vízen. Kevés vízzel, egy kézzel húzta fel és visszamászott a megmaradt katonához. Ittak, ivócimborák lettek, ez mindkettőt nyugtatta valamelyest.

Megbeszélték egymás nevét és hovatartozását. Michael szökött burgundi zsoldos volt, Aargauból jött el, Este herceggel harcolt Itáliában, Johannes meg most már kiugrott szerzetes. Michael egyik lábát térdben próbálta elvágni egyik tegnapi cimborája, amikor két aranyserleggel meg egy nehéz aranylánccal már majdnem elérte a várkaput. Le kellett szállnia a lováról, kinyissa legalább az egyik szárnyat, ezalatt érték utol. Az egyik céhtársát leszúrta, a másik azonban, miután alabárdja a páncélingén kondult, belehasított a lábába. Az alabárd egyszer a másik combjába is szépen belevágott, de a jobb térde alatt az ínt teljesen átvágta, véresen szaggatott lüktető csomó maradt a nadrágjában térd helyett.

- A fickó úgy iszkolt ki a megnyitott kapun a kezemből kitépett arannyal, hogy az ördögök a pokolban száz évig rohasszák, hogy még a kivégzésemmel sem bajlódott. Amikor a többiek jöttek, ugyancsak nagy sietésben voltak, ki merre lát. Hát hiszen nem is volt ennek már veleje semmi. Robert úr naponta vágott agyon valakit közülünk. Akit elfogott, kegyetlenül gyötörte, aztán mi vittük le a tetemét, oda na, a tóba.

Hajnal felé, napos, világos téli nap hajnalán Michaelnek sínt csináltak. Johannes egy bárddal kivágta és felhasogatta egy pénzesláda fenekét. Michael tanácsára leszedték a halottról a gyapjúruhát, fegyvert, tőrt is vittek. Nem volt erejük már a toronyba felmászni. A kútnál ledőlt másik fickó is hevert a halálban, Michael rögvest tallérokat talált az övében, azt is eltette. Karján kúszva, jobb lábát maga után húzva szívósan járt-kelt, mint valami villogó szemű, szakállas csúszómászó.

Sokáig vesződtek, amíg saját utasításai alapján reparálták a lábát. Lábszárait és combját hasított lécfélékkel kötözték körül, egy másik hosszú deszkát meg a hóna aljába kerítettek, kézügyben kifúrták, hogy átdughassa rajta a tenyerét és felállva sétára foghassa. Hamar elvált, hogy el is tud rajta indulni, a másik lábán meg a deszka végén járva. Johannes még akkurátusan ki is hegyezte, hogy a hóba szúrva jól megállhasson rajta.

Idáig jutva meg is pihentek egy kicsit. A Nap már magasabbra kapaszkodott és a fal fölött besütött a várudvar vizes kövére. Gyapjúruhában, sebük bekötve melegítették a lábukat és enni kívántak. Ennivaló fenn a toronyban volt. Johannes erősen borzadt tőle, hogy visszamenjen érte. A másik, lévén képtelen a lépcső megmászására, sehogyan nem jött szóba, úgyhogy csak ő ment vissza.

A toronyszobában még parázslott a tűz. Az ajtónyílásra akasztott brokátokat letépték, egy ajtót kossal törtek be, hogy a kincsekhez jussanak. Rongy, törmelék, a padlórésekben két elgurult gyöngyszem, egy megtaposott aranygyűrű. Ennyi maradt. Az éjszakában pucéran reszkető nőt kereste a szeme, az éjjelben paráznát és tűzfényben gyönyörűt, szánalomra méltót. Őt már nem találta, kificamított, foltos, elcsavart végtagú hullájára meredt a sarokban. Haja bezúzott arcára tapadt. A szökött szerzetes 103 nem merte nézni. Bátyja békésen, elnyitott szájjal hevert az oldalán. Arca duzzadt, fehér, meztelen mellére rengeteg rászáradt fekete vér. Kevésbe múlott, hogy Johannes rosszul nem lett megint, de azért lehajolt hozzá, keresztet hányt magára, bezárta nyitva hagyott szemét.

A tegnapi lakoma élelmével senki sem törődött. Le nem rágott fácánsültet, sok kenyeret szedett a karjára, úgy vitte. Jóllaktak, vizet húztak rá, ettől valamennyire megnyugodtak. Johannes csak a fenti halottakra gondolt. Erősen kérlelte Michaelt, hogy nekik sírt készítsenek. Hiába volt annak minden sürgetése, elfogatástól rémüldözése, nekiláttak.

Bárhogy is szaggatott a sebe, lábánál fogva levonszolta a két testet a lépcsőkön. Nem nézett volna hátra, bokájukat markolta, akárhogy puffantak vagy koppantak a köveken. Egyenest a kapu alá húzta őket, melléjük a harmadik, halott katonát. Michael csak a fejét csóválta.

- Fölösleges buzgalom, szerzetes. Fagyott a föld, ásószerszámod nincsen. Estére sem csinálsz sírt ezeknek.

Ő azonban nem tágított. Lement a mocsarasba, a Chatzensee partjára, puhább földet keresve. Ott se jutott semmire, a föld, víz mindenütt kőkeményre fagyva. Mégse járt hiába, egyszer csak dobogást hallott és a tó körüli ösvényen egy nyergelt ló került elő. Megállt, amint megszimatolta Johannest és türelmesen megvárta, hogy kötőfékjénél megragadják és a rablófészekbe felvezessék.

Ugyancsak megörült Michael, amikor a patacsattogásból megértette, hogy a szerzetes egy hátas jószággal tér vissza. Megragadta a zablát, veregette a ló nyakát, pofáját.

- Jó, jó, derék nyerges. A Bührli lova ez, pókos az egyik első lába. Felugrott valaki más jobb lovára ebben a menekülésben, talán éppen a Robert úr egyik csataménjére, mert három is volt neki. Ez meg elszabadult valahogy.

Vizsgálták, de a szerszáma ép volt, nem szakadt sehol.

- Gondoltam valamit, cimbora. - beszélt Michael, mikor a ló fölötti örvendezése már csillapodóban volt. Földbe te ezeket nem teszed soha, ha még kikeletig is kaparod a sírt ennek a Robertnek, akit testvérbátyádnak mondasz. Hanem itt alattunk, a Zwinger sarkában talán nagyobb tisztességben hagyhatjuk őket.

Letámogatta hát a vágott lábú zsoldost a lépcsőn a vártorony sötét fenekére. Fáklyát kellett vinniük. Alacsony, boltíves folyosó után egy nagy pinceboltba jutottak. Itt falra tűzhették a fáklyát. Innen nyíltak a tömlöcok, nehéz faajtókkal. Most mind tárva-nyitva állt, bűzös szalma és emberi húgy szagát hozta belőlük a föld alatti huzat. Az egyik üres fogolykamrában két követ lehetett kiemelni a fal tövéből, erre megint durva lépcső nyílt lefelé, földalatti egérúthoz vezetett. Annak ugyan még Robert parancsára aknász módra berobbantották a külső végét, nehogy arra bárki is szökhessen. Volt azonban egy oldalfülkéje, ahol egykor kutat próbáltak ásni. Az néhány láb mélyen üresen tátongott.

Ebbe az ürességbe vonszolták le a három halottat. Derekuk alá rossz börtönszalmát raktak, aztán befektették őket, Robert maradványait a két másik fölébe. Aztán a maradék szalmára köveket hánytak. A bedőlt alagút járatának sötét végéről hozták, a pince falánál szedték ki őket. Az első tömbök félelmesen koppantak a halottak friss csontjait leszorító szemfödő deszkán. Keresztformát is ácsolt két lécdarabból és a kövek közé tűzte Johannes. Akkor végre térdre borulhatott és imádkozni kezdett. A credót imádkozta háromszor, ötször, könnyesek lettek a szemei, gyenge a hangja, pedig erősen kezdte. Aztán a Dies irae zsoltárt énekelte.

Elmenőben megint hullni kezdett a hó. Friss réteget terített az elfagyott múlt heti hóra. Talpuk alatt már nem herseg, frissen ropog. Délutánra fiatalodik a Chatzensee környéke. Ahogyan kerülik a tavat, a Nap a Chatzenburg mögé készül.

- Hamarosan lenyugszik, Robert teste mellé. - szaggatja szívét Johannes. Arca, ahol elharapódzott szakállától meglátszik, kipirult a munkától, téli levegőtől, a kezdődő gyaloglástól. Vitézcsizmája megmerevedik a tószéli mocsaras gázlón, majd lefelé húzza a lábát. Kapca is elkelne, ha ez átázik, hamarosan.

Michael hangosan fújtat mögötte, két nyúllal a hátán. Ahogyan lekanyarodtak felvonóhídról, rögtön nyíllal lőtte az egyiket, nem sokkal később a másikat. Ez meg is vigasztalta a jövő felől: ha egyszer a vacsora megvan, a fő dolog megvan.

A beteg lábú lovat csak hátrahagyták. Michael ámbátor igen utálta a gyalogszerrel, lábon bicegve kezdődött utazást. Ha bárhol megálltak, megcsóválta a fejét és kinyilatkoztatta:

- Nem jó ez a gyalogszer, fráter. Bütykös a lábam, szaggat a derekam tőle, nem kell hozzá egy mérő föld se. Én mondom neked, Michael, öreg fejedelmi zsoldos Aggenzellből, jussunk csak lótartó ember tanyája közelébe, én bizony hátas jószágot szerzek, még ha a torkát kell is átvágnom valamelyiknek érte.

- Nem úgy lesz az, Michael. Krisztus urunk is gyalog járta Galilea földjét, csak Jeruzsálembe fölmenetelre ültették szamárhátra, mikor királyi trónszékének elfoglalására készült, a földön vagy már az égben. Úgy lenne, te is már égi helyed elfoglalására készülsz?

- Dehogy, én ugyan dehogy. Sok hosszú évet leszek még én ezen a jó német-római földön, Isten tartson meg rajta pápával, császárral, minden prémes bíboros szegélyes köpenyben járó szolgájukkal egyetemben. Akkor is csúfság így lábon kóborolni a jó katonának.

Mindazonáltal felfelé tartottak a hegyekbe. Zürich városát el akarták kerülni, délnek mentek egyenest. Estére vékony, lemenő hold jelent meg az égen, annak fényénél még mindig taposták a havat, fel a hegy oldalába. Akármennyit is mentek, hiába kerestek, nem leltek semmi menedéket waldhüette, alm sehol. Michael állt meg előbb, kikelt magából, ledobta magát a hóra, úgy hőbörgött:

- Hova nem kutyagolnánk még a jó szürke Úristenit a sok erdőkerülő kurafijának, hogy semmit fel nem tákoltak volna ebben az istentelen hegyoldalban. Hát nem nő itt elég fenyő a kurafiaknak?

Johannes testvér csitítására csak még jobban nekidühödött, hátával hergelte a havat, lábával törte-taposta a lehullott gallyakat, feltúrta a mély fenyőtű-ágyat.

Itt, fenyők ágai alatt hó csak a megrázott tűlevelekből hullott a nyakukba. Nem volt már erejük tovább menni, itt dőltek el a fáradságtól, ne tovább. Michael hamar lenyugodott. Fázni kezdett a földön, azonnal visszajött egész józansága. Nekiállt kiformázni a hó elleni menedéket, nem először csinálta. Johannest befogta, ő meg még örült is, hogy ugorhat a szavára.

Kézzel-lábbal kisöpörték maguk alól a havat. A fagyott régit csizmával felrugdosták, magukat kétkönyöknyi hófallal vették körül. Michael a sötétségben kézzel tapogatta körül a fenyők alsó ágait. Karddal metszette le a sűrű lombú, elterülő ágakat. Az odújuk fölé boruló ágak réseit így mind befedte, letörte, a többit megtette a kitartó hóesés. Behúzódtak a hó, az ágak, a tűszőnyeg közötti meleg zugolyba és ruhástul-csizmástul, gyapjúba csavarva azonmód elaludtak.

Sokáig, sokáig aludtak így, mint két iszaptakaróba borított kő. Messze reggel volt már, de a behavazott odúban tartott a sötét. Johannes úgy ébredt, hogy víz csepegett a nyakába. A Nap, úgy látszik, könnyű utat talált valahol a fák között, megolvasztotta a kunyhójuk hótakaróját. Akkor aztán az ilyen-olyan szükség talpra parancsolta őket. Michael megint morgott-teremtettézett:

- Az istennyilának cipeltem én ezeket a nyulakat, ha tüzet nem rakunk és őkelméket nyársra nem rántjuk? - Mégis, mert a szemük már kopogott, értelmük kóválygott az éhségtől, csak rágtak a várban talált maradék kenyérből és inni tenyerükből benyalták az üdítő tiszta havat.

Aztán fölkerekedtek, ragyogó tiszta időben. Vándornak való nagyszerű kék ég feszült föléjük, fölszárította, melegítette a hátukat. Haladtak is szépen. A hegy gerincén ösvényt találtak, berogyva rejtőzött a tegnap lehullott bő hó alatt. Trappolva, a porhavat rugdalva siettek tova rajta.

A nagy tavak között a walleraui révet kívánták elérni még aznap este. Michael jól ismerte a vidéket. Ha az ösvény fordulása engedte, figyelte merre járnak, ez mind a kettőt még nagyobb igyekezetre ösztökélte.

Alkonyatkor, az úton lévőkre telepedő téli homály küszöbén érték el a tóparti szekérutat. Az út hamarosan a rév alatti fogadóba vitt. Nem is szóltak egymáshoz, amikor meglátták a vendégház ablakain átderengő fényt, besiettek.

Benn pedig jó tűz égett, nyárson pecsenye vöröslött, a fogadós két segédje sürgölődött egy úrforma ember és kísérete körül. Két gyalulatlan asztalt is elfoglaltak, a lócákon legalább tízen ültek és söröskancsók sültdarabokkal váltották egymást az asztalon. Utazó francia urak csoportja volt az, Levantéből tartottak hazafelé. Egyikük, egy potrohos, zsíros hajú és fegyvertelen iparosféle beszélt állandóan. Sem Michael, sem Johannes nem értették. Valahányszor jót húzott volna kancsójából, félig felemelkedett, hogy az italt egy szuszra nyakalhassa be. Sör csorgott az állán, ragadt a bajszán. Mellette fehér köpenyeges, vékonydongájú nemesúr ült és figyelmesen hallgatott. Egyszer szólt csak, alig valamit, fel sem emelt hangon, amire a nagydarab céhbeli iparos nyögött vagy szusszantott egyet és a társaság elhallgatott. Egy darabig csak csámcsogták a nyársonsültet, maguk elé bámultak, aztán megint felbőgött a nagydarab iparos mély kürthangja.

A két újonnan érkező választott egy sarkot magának és enni kért. Michael rögtön aranyat ígért, ha az urak sültjéből derekasan kiveheti a részét:

- Tudjad, hogy három napja nem ettünk, csak vizes kenyeret. Van-e hagymád, kolbászod meg jó fehér kenyered hozzá? Hozz rendes bort, megfizetjük! - azzal a fogadós emberének orra alá csapott egy aranydukátot.

- Meghozom máris, uram! - tüsténkedett a fehér kötényes fogadószolga és rögtön eltűnt a kamra irányába. Az aranypénzhez nem nyúlt, az ottmaradt az asztalon.

Előttük borral, harapnivalóval szállt le a nyugalom s békesség a két újdonsült társra. Johannes asztali áldást mondott, de Michael alig tudott várni, az áldás közben már a kolbászt vagdalta. Johannes elvette tőle a kenyeret, hogy a kereszt jelével törje meg. Egyszerre emelték fel kupájukat, aztán már csak az evéssel gondoltak. Michael szája folyton tele volt kolbásszal és Johannes is, saját zavarában, egyre szelte a sajtot a kenyérre.

Sokára, végre a nagy veszélytől szabadult ember érzésével sóhajtott fel. Állomás, valamely másik sorsba vezető úton, jó pihenés helyett. A fogadós segédje által ígért meleg zugolyra, és a földön a szalmára gondolt. Már nem fázott, a fáradtság a földre húzta a tagjait.

Szükségét végezte a hóban a ház mögött, abból visszajőve a vékony nemesurat látta. Előre-hátra ingatva magát hugyozott az árokba és közben a csillagokat nézte. Johannes nem is igen hitte, hogy tudomást vett róla, ám, fejét épp csak oldalra fordítva az idegen utána szólt:

- Napszálltakor kibújt a Mercurius a Nap mögül és a Mars belépett a Sagittariusba. Mit akar ez mondani?

Johannes felrezzent, talán délidő óta szót sem beszélt. Most is keresnie kellett az első szót.

- Mindenből Isten szól, bizony hogy a csillagokból is. Azt mondja: jóságom tiszta, ragyogó, sehol sem ér véget: ragyogó csillagaim között újabb csillagok.

A férfi helyrerántotta nadrágját és Johannes mellett indult vissza a meleg fogadóba. Fekete köpenyének bal vállán fakult keresztformát látott Johannes, a kereszt felső ága lándzsahegyszerűen vastagodott. A nemesúr előretessékelte a szerzetest. Benn a vendégterem füstös boltíve alatt állva, távol a vidám társaságtól beszéltek tovább.

- Tudnod kell, fráter, hogy Isten nem beszél a levegőbe. Magot se, göröngyöt se teremtett, szórt szét a mindenségbe értelme híján. Szigorúan, kevéssé felemelt hangon forgatta a latin szót. Volt mögötte fojtott szenvedély, kioktatás szándéka és hit mélysége.

- A Teremtés műve az embert mindennel kapcsolatba hozza. Ebben különbözik kőtől, füvektől, vadaktól. Azoknak egyes dolgok számítanak: az ökör törődik az ostorral, a legelővel, a gazda ostorral járó fiával, de nincs dolga a feje fölötti éggel. Bőg ha éhes, de nem gondol a halállal. Egy fenyő itt, a fogadó mellett, érzi az ágait tépő szelet, tűi zöldellnek a Hold jótékony sugarában és megfakulnak az erős napfényen. Gyökerének érzéke van sziklák elkerülésére, vizet lel a göröngyben, gyantát sír, ha felsebzik kérgét. Ám füle nincs, nem hallja az ordas csikaszt üvölteni, harangot a faluból kongani, nem tudja, hogy hangyák másszák, bogarak, rigók rejtőznek belé.

Az embernek egyedül a mindenség adatott. Neki minden számít, hat rá, fenyegeti.

Emberek dolga, Isten dolga. Csak az igaz, aki az Úr dolgában jár, figyelemmel, szóval, imával.

- Ki vagy, uram? - Hallottál bizonnyal Krisztus szegény lovagjairól?

- Az ispotályosokról? Úgy bizony. Még apámtól is, meg a szerzetben. Meg ne sértselek, ott fennhéjázó, gazdagságban terpeszkedő szerzetnek mondták.

- Hallgass akkor tőlem igazságot. Az ispotályos lovagi fogadalma kettős. Szerzetesé és katonáé. Szűzies élet és adományok a pogányság elleni harcra. Minden keresztény harcára a megváltó sírjáért, a pogánymódra megszentségtelenített jeruzsálemi templomért. Soha még nem volt ekkora szorongatottság, mint mostan, amikor az oszmán török Egyiptomtól Magyarországig birodalmát mindenkinél hatalmasabbnak mondja, csúfot űz a császárból, keresztény királyságokat ront le. A nemes nagyurak pedig a császár, a királyok, a római Atya körül állva olyan könnyen megalkusznak, békébe egyeznek.

Megállt a beszédben és türelmesen nézte Johannest. Látta arcán a meleg fényt, a szobában égő tűzét, hitéét.

- Gondold meg, ifjú ember! Isten a világgal valahová mutat. A történések benne: jelek. Jel a dús Magyar Királyság romlása, jel az Oszmán Birodalom fennhéjázása, Velence gazdagsága, az ágyúzással való háborúzás, a háborúk Itáliában.

És ezekben a jelekben kevesen olvasnak. Azt mondom, a lovagok között pedig vannak ilyen olvasók.

A kandalló köve, a kémény még meleget árasztott, a parázs puha fahamu alatt pislákolt, mikor Johannes, a kopogtató álomtól és a gondolat gazdag, sűrű, nehéz mézétől aludni tért. Michael, az aargaubeli zsoldos már rég ott horkolt a sötét sarokban a szalmán. Áttapogatózott rajta és álomba zuhant.

Reggel fény fürösztötte a havat, a ház mellett fenyőrigó hallatta hangját. Michael a fogadóssal tárgyalt. Vezetőt ígértetett magának egy szomszéd tanyára, ahol lovat vehet, hogy vitézhez méltó módon utazhasson tovább. A franciák csoportja odakinn az istállónál szedelőzködött. Némelyiknek igen nehézséges volt a reggeli talpon maradás. A testes, nagy hangú polgárt két szolga húzta fel hatalmas heréltje nyergébe, előre is bukott legott és álmot szuszogva várta, míg a menet továbbindul. Champagne-i zarándokok menete volt, derült ki napvilágnál, megkésve, az őszutón túl tartottak hazafelé. Meghányattatva, beteget, elhalt társakat hátrahagyva tértek meg Rodosz szigetéről, annál tovább a Szentföld felé nem is jutottak. Csak itt a néhol már franciát is értő földön jött meg a hangjuk s a hitük hogy valaha még folytatják mesterségüket, meglátják fiaikat.

A két chatzenburgi menekülő a zürichi nagy tó csücskéig ment együtt, derekáig jártak akkor már a napnak. Michael újrakötött lábbal kocogott reggel vásárolt walleraui lován. Türelmes, barna parasztnak való pej, nem is igen ismerte a vágtát. Johannes meg mögötte ment kitartó lépésekkel. Azzal a fajtával amelyik lassan csak a világ végéig is elviszi a türelmes szerzetest.

Orra a kámzsájában, keze csuhája ujjában, a Chatzenburgból elhozott gyapjú alsóruhában nem is igen érezte a telet. A naptól melege volt és ment a lába alatt keletre kanyargó, világosodó vonalon.

A tó végében a mocsarat kerülve, Urmach előtt váltak el. Michael sarkával dolgozta meg ekéhez szokott paripáját és hamarosan eltűnt a fenyők mögött. Johannes megint maga volt, az Úr kegyelmére bízta magát. Hosszúkat lépdelt és olvasta a jeleket.