Kopjatörés, ez az életünk, győzelem nélkül végét érő. Sose tudod meg, melyik győzött. Kihívás, kesztyűdobás nélkül harcra kényszerítenek.

Robert bátyám nem ismert félelmet. Minden falon felmászott, minden bozótón átverekedte magát. Felnőtt parasztlegényeknek nekiugrott: lefogni, lecsendesíteni nem bírták. Kaszált vékony karjával, rúgott hosszú lábaival, acsargott, üvöltött, harapott. Sokszor kívántam hozzá hasonlítani.

Robert vagy én. Nekem testvérem volt, másik anyától, követtem, mellé álltam verekedésben, bajban-büntetésben. Nem használt az semmit.

Megvívunk, leszámolunk. Győz az erősebb! Megvívunk, ahogyan előre éljük az életünket, nem ugyanazon fegyverekkel.

Hogyan is mondhatnánk egyenlőnek? Nem kardot akarok én, hogy földre szórt homokba fekve lássam és elvághassam a torkát, csontjait törhessem féltestvéremnek. Véremből vérem, mástól apám fia. Mégis, ellenem van.

Reggel ellenem kel és káromra fekszik. Kinek az ellensége? A testvéröccséé, pajtásainké, az egész ellenszegülő világé? Hányszor teremtett már földnek, vert sebesre fából való szablyával vagy nyilazta ki kevés híján a szemem?

Rontani akar. Egyszer egész napra rögtön kora reggeltől felkapaszkodtunk egy kusza öreg tölgyfa koronájába. Raktunk ott fészket máshonnan tört ágakból, ágak rejtettek alulról, borítottak fölülről. Vittünk magunkkal almát, meg kenyeret, azt eszegettük, úgy hevertünk el a fenti főágakon, derék keresztágakon. Bátyám csak feküdt a hátán, még tegnap kapott tetemes verés után, vagy tán még az előzőktől is hurkás hátán és mondta, csak mondta, mindenki meg fog dögleni az irigységtől, de ő nagy sereg rettegett vezéreként jön majd vissza. Azzal a sereggel körbeveszi a várunkat és fel is gyújtatja ha mindenki elébe le nem térdel, nem csókolja a csizmáját.

Ő volt az első hálótársam, ágyaink felállítva közel egymáshoz. Épp csak az ágyak különböztek, nekem vászon cihám, nemeztakaróm volt, az övé mennyezetes, függönyös faragott alvókészség, minden oszlopain címer. Így volt már, amikor Aggsteinbe kerültem. Anyámat máshová fektették, én sírtam utána. Ha már csak hangosan szipogtam, Robert ágyának ládáját, festett oszlopait, nehéz függönyét figyeltem. Palotatornácként derengett az éjszakában. Sarokkő lett az a mesékben, mikor lelkem aljáról előgombolyodtak. A tornácon lakott ott királylány, vértestvér és szívtelen gonosz, pompával telhetetlen királynő. A királylány séta közben egy kisfiút talált a patak hídja alatt. Onnan csalogatta elő. Árva volt, a kitért bosnyákok megölték apját-anyját. Tudott viszont édesen furulyázni, mesélni és ha valamiért forrón imádkozott, az beteljesült. Olyan szomorú volt mindig, hogy magának nem is kívánt semmit.

A királylány kicsalogatta a híd alól és sétálni vitte. Találtak az út mentén egy vermet, amibe oroszlán esett. Megtalálták az öt éhes kis kölykét is, már majdnem éhen haltak, anyjuk emlője híján. Robert követelni kezdte, hogy öljék le az oroszlánokat és nyúzzák le róluk az oroszlánbőrt, vigyék fel a királynak, varrasson belőle palástot, és cserébe adja királyi lánya kezét a vitéz kisfiúnak. Vitánk akasztotta meg a mesefonást. Robert nem tágított, nem lehet özvegységen a királynő, meg nyúlszivű a kisfiú a mesékben.

Másnap este aztán mégis kérte, hogy tovább meséljem. A kisfiú térdre borult, keserves szomorúsággal fohászkodni kezdett és az égi gondviselés angyala kiszabadította a nőstényoroszlánt. A királylánynak nagyon megtetszett a kisfiú, magával vitte, ágyába fektette és követelte fölséges anyjától, hogy testvérül fogadja. Hallani nem akarta ezt a királynő, a kisfiút a cselédsorra fektették, disznók etetésére alkalmazták. A királylány aztán este kiszökött az ólhoz és vértestvériséget esküdött a kisfiúval, életre-halálra, este az ágyába vitte, hajnalban pedig visszaosont a disznóólba. Robert este újra meg újra követelte, hogy a mese mondja el, mit csinált a kislány a kisfiúval az ágyban. Elbeszéltem az ágy nagy gyönyörűségét, alabástrom lábait, bársony függönyét, selyem párnáit, benne a királylányt hímes hálóingben, kibontott szőke hajával. Azt csavargatta felváltva az ujjára a kisfiú és közben szomorú történeteket mesélt a királylánynak, aki izgatottan szívta be a sűrű disznószagot, ami a kisfiú hajából áradt. Robert követelte, hogy a kisfiú kezdje el felrángatni a kislány hálóingjét, legalább játékból, én meg csak erősködtem, hogy királylány az, nem közönséges falusi leányzó. Az elkóborolt kisfiú egyre csak szomorú történeteket mesélt, csapdába esett állatokról, felégetett tanyákról, magányosan vándorló koldusról, amíg mind a ketten álomba nem sírták magukat. Délelőtt, ha játszani mentünk a Törpe-sziklához, újra mondatta a mesét, és szőni kezdte saját szálait mesém vásznába: sebeket a megfogott állatokon, a vadászok ragadozó gonoszságát, rablók bátorságát.

Ölrementünk a meséken. Ő tizenkét éves forma volt, én kilenc, nap mint nap összeverekedtünk. Fakarddal addig csépeltük egymást, míg a kard a másik hátán vagy egy pajzsként használt deszkán szilánkra nem tört.

Az én testvérem nem unt bele a vagdalkozásba. Kard híján is nekemesett, vékony homlokával hasamba öklelt, úgy lökött fel és rámvetette magát, hogy orromba, fülembe harapjon. Szelíden fékeztem volna, hiszen vékony csontú, esetlen, nyurga fiú volt, csuklóit lefogtam, úgy kerestem a békét. Rúgott, üvöltött. Harapott mindenembe, bal kezem két ujja bénult meg egyszer egy harapásától. Apánk pofonjai, szíjostora nem szelídítettek rajta semmit. Néha nagyritkán én is dühbe gurultam és úgy a földnek teremtettem, hogy a feje egy kövön, az udvaron koppant. Fogait féloldalt csikorgatva, gyűlöletét halmozva tűrte. Ha a közelben felnőtt volt, vereségéről akkor sem tudott megfeledkezni. Olyankor apánk szíjjal sem tudta békére kényszeríteni, kezéből kitépte magát és a torkomat kereste.

Akkorjában kezdett szembefordulni a mi Urunkkal, Istenünkkel. Valamiképpen a makacs, korlátot nem tűrt lelke legmélyén kezdett sötétülni az Örökkévaló fényességes orcája. A misén, vasárnap fagyott képpel, merev tekintettel ült a kápolnában. Én ott térdepeltem az ostyával a nyelvem alatt, megzendült, felforrósodott szívvel. Neki üebel denevérszárnya érintette arcát, összepréselte vékony ajkait, mint aki makacsul magában tartva hajtogat valamit befelé magának. Görcsösen tartotta a száját, amikor Krisztus testét szolgáltatták ki. Félrefordult, alsó ajkát lebiggyesztve, állkapcsát kiforgatva félretérdelt és észrevétlen a szájába nyúlt.

Apánk még helyeselte is a vadságát, fűtötte, bőszítette benne. Visszavonult a hadi életből, pächter lett maga is, hibás bal lábával. Sarkából magyar szakállas puska golyója metszett ki egy jókora darabot. Félelmetes volt azt még akkor is lemeztelenítve látni. Terelte lelkünket históriáival, a hadjáratok és ostromok emlékeivel. A cselfogások, rajtaütések elmondásával be nem telhetett. A tettekről, ellenségéről és barátéról is becsüléssel ejtett szót. Vitéznép, vitéznéppel harcolt. Mindújra ismételte, lelkem fenekére véste a kanizsai portyát, mikor a kitört törökök felkoncolták és felgyújtották Másholfalvát. Amikor a landsknecht élén meglepte az utóvédet, amint egy-két asszonnyal, gyerekkel bajlódott, hogy acsargott-vagdalkozott a lófarkas bég és valahány lovasa. Egyszerre kellett a törököt félnem, gyűlölnöm és deréknak tartanom. Felragyogott Robert szeme, amikor a lángok, jajgatás, hörgés, kardok csattogása került a beszédbe és faggatta, tépte a szót, elkérdve apánktól, mint bántak a halottakkal, hogyan vágták le és gyűjtötték be az elesett lovasok fejét, hogy sírtak-könyörögtek térden az asszonynépek. Legjobban szerettek ők ketten Rosengartleinba kijárni. Ez a kis kényszerítőhely, ahová apánk alvószobájának ablaka is nyílt, volt titkos büszkesége. Ketten csodálták a rabló Otto von Schenk egykori merészségét. Hogy Otto erre a szédítő sziklapárkányra vasra vert foglyait kirakta, hogy váltságdíj ígéretében ott megpuhuljanak, vagy az éhezéstől, a mélységtől addig rettegjenek, míg végül elkerülhetetlenül a völgy fenekén lelik haláluk. Aztán a hullák eltakarítását a hollók lenn a mélyben el is végezték. Apánk nem hitte, mesebeszédnek mondta az innen leugró, a császárhoz menekült lovag történetét. Aki mesélte, annak illett volna leugrania, hogy gyermekmeséjébe valót illesszen. Bátyámnak, Robertnek, apám fiának lelkére ült ez az ugrás. Számtalanszor egyedül, a kövön hasalva érte az alkony, ott bámult le a mélybe hosszú órákon át. Csak lefelé nézett, bokrok kinövését, sziklák sarkait vizsgálta. Fejében vívták a várat, védőit tűzzel, falrombolással feljebb és feljebb szorították, míg végre csak a lakótorony magasa maradt meg. Ő volt a várkapitány, vezette a védelmet. Éjjel-nappal a falakon, lőrésből számszeríjjal, dárdahajítással vagy kardjának szörnyű csapásával vágta az ostromlókat. Véres sebeket osztott, tagokat hasított le. Égő nyílvesszőkkel embereiket lángba borította, a forró szuroköntést vezényelte, buzogányával meg úgy terített le egy harcost, hogy az a feneketlenségbe zuhant. Így jött el az ostrom végórája, utolsó két katonája vasban a kápolna mögötti lakóterem bejáratát testével védte. Az egyik átlőtt torokkal zuhant el, a másiknak alabárddal inát vágták. A beözönlők sorban végigtaposták. Csak Robert maradt egyedül. Kilépett a kényszerítőre. Ott már lándzsák várták, hármat hajított be három ostromló szívébe, majd kardja már a kilépő ablakánál csattogott. Bizonyos volt, hogy aki most ugrik le, tovább az él.