Tovább? Tovább is így lesz. Lesznek birodalmak. Bírja a török birodalmát, keresztény és oszmán hit határán tovább háborúznak. Háború kell a vitéznek, vitézek kellenek, hogy felfalja őket, a háborúnak. Fejjel ugranak Mars szájába. A háború megrágja őket és Hádészba köpi. Mégis újra felkelnek, mint tavasszal, ha végre-valahára letakarodott a hó a harcmezőről. Vérükben továbbra is ott fő a csatázó hajlam. Fejeket tűznek majd kopjavégre. Öveket vágnak le, sisakforgókat törnek le levágott tetemekről. Nyeregre kötött zsák, tarisznya gazdáját váltja. A legény a háborúzásban a pajtát a parasztra gyújtja, a lányait a csűrben utoléri, ha a férfiak megfutottak, vagy halottak. A leányzó szoknyáját letépik, ketten marokra fogják, egy meg sebtében a lába közé nyomakszik. Ha sokat cicáz, nagyobb a mulatság, ott a kandúr a szemükben, cserélnek, azt is, de vígak, mikor a zászló után visszalovagolnak. Megoldják a holtról levágott erszényt és aranyat szórnak cédára, rimára. Békében tollasodik a korcsmáros, muzsikus, markotányos.

Ruméliában, szerb földön, Magyarországban, Bécs alatt, Messzinában és Máltán forgó szerencsével hívja ki egymást lófarkas és latin szent arcával kihímzett zászló. Madár kering az égen, lenéz majd a mi tengerünkre és valahol mindig lát füstöt gomolyogni. Ott éppen erődítést ágyúznak, gályát csáklyáznak, szórnak meg vitorlatépő láncos golyóbissal. Ácsolnak aztán elsüllyedettek helyébe újabb hajókat, kifoltozzák a ledőlt bástyákat és a falak közé zárva él majd a sok víg város.

Mind a piacon vesznek ennivalót, árulnak fegyvert. A tejet, túrót messziről szekerezik be, a sajtokat hegynyi halmokba rakják. A piacfelügyelő megtartja a tisztességes árat, mégis megdrágul az. Az apák ezüstjéért a fiúk keve317 sebb búzát kapnak. Búza helyett rozsra, rozs helyett tönkölyre néz a gazdasszony. Templomba mennek majd búzából sütött tésztát ízlelni és nagynak mondják az Urat.

Háború, éhínség, drágaság. Letarolták a földet, kiégett falvak vesztették lakóikat. Családok erdőkbe menekültek, ágakból fedelet eszkábáltak, magból és fakéregből őröltek. Az asszonyok a magabíró gyermekekkel az erdőn járva töltik a napot. A nagyobb fiúk szarvast hajtanak a király vadaskertjében. Apjukat talpasnak harctérre vitték, de szabadcsapatban rablónak állt. A síkságon a füstöt fújja csak a szél, a varjak találják meg számításukat a lábon hagyott vetésen. A fiúk a patakon, lápon karóval, puszta kézzel halásznak, mint a medvék.

Úgy jönnek elő a békébe, rongyosan, pap nélkül, ünnepet nem ülten. Ám nem feledik Istent. Megtalálják a régi telket, fiak pótolják a halott foghíjakat a házsorban és kezdik megint a szántást. Befogják az asszonyt, kölcsönbe párosával, mert az igásállatokat megették.

Lesz megint miből elveszteni. A gazda ad az adószedőnek, tyúkot a papnak, garast élére, menyegzőre. Sosem látott bő a termés, nem fér a verembe, csűrbe. Tudják még a táncot. Lócákról intenek, utasítgatnak a vének és szédül, forog bele a jövendőbe az ifjúság és a leányság.

Megválasztják május királyát. Lesz palástja, koronája, jogara. S ez a gyönyörű nap is csak egy nap lesz, napsütéssel, évődéssel, nevetéssel, végére későn előtaláló sötéttel. Benne kézenfogva tünedeznek a mátkapárok. Kinn időznek a domboldalban, kazlak környékén. Szent Iván éjén átugrálnak a tűzön. Varázslat véd a rontástól, állatok betegségétől. Üzekednek, szaporodnak a nyájak. Módos gazda aprójószágára mások lányai vigyáznak, másnak szednek gyümölcsöt, kötnek kévét, kaszálnak.

Jól lesznek így, megkövesedett, megédesedett életben. A szó megint háború dolgára terelődik. Fél karral tért meg Itáliából a nagybácsi, mióta már nem törtünk kopját a törökkel. Évszámra ülünk a vackon, csak az eke szarvát ismerjük, nem nagy dicsőség. Micsoda szemet mereszt az én szívbéli mátkám, ha ezüsttel, dicsőséggel megjövök a király hadjáratából. Lehet, lovat adnak, szállásmesternek, ágyúmesternek neveznek. Elkerekül a szeme, ha majd zsinóros mentében, finom hosszú csizmában megpendül sarkantyúm ajtójuk előtt.

Elkerekülnek azok a szemek a rémülettől, mikor először bőgnek fel mozsarak, füles golyóbisok a sorokba szakítanak, lábszárak törnek kettőbe, hogy már sose legyenek jók járásra. Csonkján az út porában csúszkáló, kezén evickélő megnyomorodott garast kér. Bordák leszakadnak, szemek kifolynak, levált fejek gurulnak. Véres arcból még szem néz. Nem látott múltat, jövendőt. Ez a különös vágy, ez a sarjaknak megint elmondott ígéret ismételtette az öregapja sorsát, árokba kaparva, mocsárba fejetlen dobva elrothadni.

Az írás, a könyv, emlékezetnek a napló gazdagnak, tudósnak íródik. A bölcs gazdag, vagy a gazdag fia a magas tudást eléri? Megtalálják a régi bölcsek könyveit.

Mi többre juthatnak? Megszabadítják az emberi corpust a piszok minden képzetétől. A test mocskába, hús börtönébe zuhant pneuma megbélyegzett eretnekség az egyházatyák óta. A teremtés Isten gyönyörű műve, kápráztat mindeneket. Megtanulják rányitni csodálkozó szemeiket. Azokban az elkerekült szemekben a teremtett ég mélysége, Flora színpompája, erdő-mező zöldje tükröződik. Füvek táplálják a legelő állatot, a húsevőt, az embert. Minden szent, ami él és bomlásában más élő tápláléka. Újra megjelenő, alakot öltött élet, továbbélő teremtés.

Tanulják ezt a büszkeséget, amellyel az ember felveti fejét a teremtés középpontjába. Studiosus könyvek ábrázolhatják, szférák szimbólumai által körülvéve ott uralkodik ez az új ember. Kinövi eredendő vétkének tudatát. A gyermek még eltagadta torkosságát, most ő az éléstár ura, mindent bekebelez, az étkezés idejét teszi a nap minden órájára és mindenkor a jónak talált falattal tölti gyomrát. A gyermek még szégyenben, félrebújva érintette férfiúságát, lebocsátott ing alatt. Eljön a test felmutatása. A szobrász kitanulja, kőben teszi tapinthatóvá az erős test minden szépségét és hatalmát. A férfiú leplezetlen mutatja férfierejét asszonyának és a félénk asszony saját szépségével ad hálát. Az orvos színről színre fordul az isteni testhez. Minden csontocskát nevén neveznek, minden üregbe bejárást találnak, minden mirígynek leírják éltető szerepét. Az orvos tudja majd a nedvek helyes arányát, a szükségeset nem tagadja, a felesleget elvezetni rendeli.

Helyén találják az embert a teremtés középső lépcsőjén. Teljességgel teremtett lény, égből és földből egyaránt foglal magában. Szédülnek, balgaságba hullnak. A büszkeség erőt adhatna, fenntartó hatalom forrása vezeti félre az emberi tudásra jutót. Áll a katedra magasán és büszkesége már egyházi átok alá esik. Máglyákat raknak és megkövezéseket készítenek elő. A bölcsek megtörték az Isten egyházával, prófétái szunnájával öröknek ígért házasságot. Az elbitangolt állatot kutyáikkal terelik vissza a nagy akolba. Tépjék szét, szaggassák meg legalább, hogy másként legelt. Mindenkinek üdvös figyelmeztetés ez.

Így csap magasra a hit lángja, példás büntetések zsírjával táplálva. A nép orrát fintorítja és eljár a templomba, ahol a tömjénfüst elnyomja a kárhozatra égő hús bűzét. Így lesz szilárd a pap hatalma. Zárjuk szorosra közösségünk sorait.