Arra leszek figyelmes, hogy a sivatagi hegy gerincén fejemnek szürke csontbarlangjából nézek ki. Nap tűzött, szárazság aszalt az éjszakára rettentő dermesztő hideg támadott. Összeaszott és összezsugorodott, amit élet töltött ki bennem. A nedvektől dagadó, illatot szívó vágyaktól teljes mohó habzsoló fiatalság gumóforma ráncos fejecskévé zsugorodott. Ez a zsugorodott, barlang szájába visszahúzódott fejecske, a kilátás képességétől megverve jön a domb tetején. Befelé húzódott, üregébe felhúzódott a testem. Ez a szűk csont itt rámabroncsozódik. Ünnepi kürtök szava szól be a kétoldali hallókürtőn. A két távoli szemnyílás eltérő, hosszúkásan felhúzódó az egyik, oldalra forduló a másik oldali, fölöttük a homlok szürke belső csontboltja.

A Hárámon vörös sivatagi por kavarog.

Sast látok lezuhanni a beláthatatlan égből, a tenger, Tyrus, Libánon felől.

Fenn jártam valaha a gerincen. Dalt dúdoltam magamban, belsőm friss volt belül dalolt.

Hatalmas a két oszlop az Úr házának kapuján, nem kerülheti el a tekintet. Boáz és Jákim két zömök buzogány. A csontkamrám felé dőlnek, bezúzzák a nyílásokat. Tekintetemmel kell őket a helyükre szögeznem. Bal pillantásom Boázt (ő megszilárdít), jobb nézésem Jákimot (benne van az erő) tartja. Szeretnék látni köztük, a nyíláson át a hékhálba hatolni. Amit falából láthatok, pár tenyérnyi. Az a fal ragyogóan tiszta cédrusdeszkákkal burkolt. A lapokra faragva igaz pálmák, cédrusok, kinyílt virágok. Látok vörös ékkövet, rubint az aranyos díszkövek közt, vált a kalcedónnal. A király gazdagsága hivalkodik, rejti, titkolja mögötte a Szentek Szentje elé vont függönyt.

Messze van kicsinyre zsugorodott fejemtől a Törvény tartója. Kicsiny fejemből tovább nem láthatok. Csak a nehéz aranyszálas függöny, csak a menóra óriás arany karjainak árnya. Rézasztal a padlón, a kenyerek asztala, talán állati zsír szagát érzem, lángon olvadó hájét, talán füstölő szagát érzem, de az orrom oly kicsiny lett, beszűkült, bezáruló, nem hiszem, Uram, nem hiszem...

Robotoltak a rabok, igát húzott, követ hasított Izráel népe. Isten megszilárdít, eltölt a benne lévő erővel.

Sas módjára csap le a beláthatatlan égből, oroszlán a király, karmai közt tartja városát. Szálem városa, a falakkal övezett, a kupolák alatt rejtező, a tenger felé lejtő. Harapását tiszteli, erejét tudja városa. Megtartja azt a király, prófétáit az égbe bocsátó szikláját, Zakariás vesztőhelyét, Mária sokat sírt könnyeit felszárító domboldalát. A sívó puszta szélén emelkedő, utaktól félreeső, utak elébe induló várost. Középen a király, középen a városa. Írás igazolja, hátrahagyott emlékezés erősíti. Lecsap rá a ragadozó. Gazdát cserél birodalmakkal, utcái keverik a népeket, váltják a nyelveket. Ide várják a világ végét. A hegy gerincén az üdvöt, a Paradicsomot, alá a völgybe a Gyehennát. Itt jövök azon a gerincen, jobb kezem felől annak a pokolnak gonosz füstfellege gomolyog, vesznivalót sújt maga alá mindenestől. Balja a Hárám, a tiszta fennsík, ahová az Ítélet napján leszáll az Úr kegyelme.

Figyelmüket a beláthatatlanra függesztve jöttek fel ide mindenkor. A Hárám sziklája alá áradt a Zemzem vize. Árad örökké sziklabolt alá rejtetten. Vizével táplálja a gyökeret, melyet Ábrahám ivadéka vert oda. Éppen oda emelték a nevén nem hívható úr házát. A libáni erdő háza, Salamon palotája ragyogott végig a gerincen. Kincse odahalmozva, száz fátyol alatt tartott ágyasa, száz deréktól meztelen barna testű, száz teljesen meztelen ében bőrű rabnője. Kincsei csordultig zsúfolták a palotát. Kincseinek számtartói és szolgálói éjjelente fenn a tetőn épített kertben tudták, ismerték a királyt. Átnéztek az alacsony fal fölött, élő szemükkel őrizték a Templomot. Házat a Libanonból hozott cédrusokból, arannyal bevonva.

A királyt az Úr erre adja. Nincs választás, nincs engedmény, elismerés. Hozták a hajók az ezüstöt, a drágakövet, a cédrust. Sem köszönet, sem fizetség, a király a helyén, a nép az övén. Keresem a királyt, az olajjal felkentet, észak és dél egyesítőjét, a birodalom abroncsát. Törvényei az oszlopokon nyugvó törvények. A megdönthetetlen oszlopokat kőgerenda köti össze, rávésik a törvényt.

Éles csontkoponya húzódik le a libanoni erdő házába. Csonttarajával cédrusokat tördel, megkarcolja, berepeszti az ébenfa ládikákat, tapossa, rúgja a padlaton az aranyat. Felpattogzanak a berakások, morzsállik a porfír, hasad a márvány. Kút kávája beomlik, aztán díszeinek törmeléke tüskés hátának csontvillájába szorul. Amerre jár, szakadnak a kárpitok, szőttesek felbomlanak, fonálrongyok színes földbetaposott foszlánnyá lesznek. Feldúlt egy udvart, két udvart, három udvart, a kereveteket és függőágyakat felfordította a hálókamarákban. Megtapossa és összetöri az aranyedényeket, a serlegek horpadtan fekszenek, többé nem gurulnak, az aranytárgyak tönkreszakadnak, apró alabástrom fülesedényekből illatszer ömlik szét. Ajtót szaggat sarkaiból, szemöldökfát kitör futtában, mögötte törmelék, a légben por száll.

Felhasogatott hasas amforák olajától csúszós kőlapokra omlanak a cédrusból vágott palánkok, táblák, mennyezetet tartó gerendák. Emeletek lesznek földdel egyenlővé, teraszok halmoznak törmeléket az udvarok sarkába.

A csontállat feltépi a kincsestár ajtaját, beletapos a garmadában álló ezüstbe, széttapossa a Sába gyémántjait rejtő skatulyákat. Kettőbe töri a polcokat, földre szánkáznak, egymásra zuhannak, hasznavehetetlen cseréppé zúzódnak a táblák a számadások házában, olajból-borból- bíborfestékből keveredő undok víz önti el az uralkodó trónusát.

Tető omlott a finom rózsaszín, hajón hozatott márványra, ciprusszálkák úsznak az olajos-festékes pépben, attól ragadnak csontcsülkei.

Feldöntötte a trónszéket, darabokra, arannyal bevont szilánkokra - faragott töredékekre zúzódik szét. Feltépi, elhordja, a romok közé dobálja a trón alapzatát, a téglák törnek, feleződnek. Boltozatot omlaszt, sziklába mélyesztett verembe jut. Ez a csontfej tudja az útját ebben a veremben, a nedves, földes sárban. Annak az alján is föltárja a földet. A verem fenekén túr, ás. Onnan egy sárgás-maszatos rákövült görönggyel borított tömböt ás ki. Ráveti magát, hatalmas tagot hasít le róla és a tisztára tört felületen át lát már álló s fekvő csontkeretes szemnyílásain keresztül egy kőcseppbe zárt kis királyt, derengő koronában, szétnyitott szárnyú aranypalástban. Míves kis korona apró fején, szögletes királytest, kemény palást.

Csontlábacskán szaladó, csontmarkú csontkoponya, a magába felhúzott testtel most már vigyázva veszi munkába, fogja munkába azt a sárgás üvegbe fagyott igaz királyt. Szarukörmeinek vésőivel szakít, hasít le az üvegtömbből. Forgatja, keresi benne a bezárt kis uralkodót. A király előkerül, igaz lesz, áldott, olajjal felkent, igazságot osztó. Betegek érintik majd palástját, daliák keresik majd szolgálatát. Udvarában virágoznak a szép tudományok, törvényeinek igazlátásában a pereskedő megnyugszik. Megvan az ország helye-határa, szövetségesek támasza, alávetettek hódoltatója.

Kiszököm majd akkor a csontszemek nyílásán keresztül, felhúzott testemet dúsan, szabadon elébe vetem a felkent király uralkodásának.