A kasznárné azt sem tudta, hol áll a feje. Kisebbik fiacskájuk, Hannes a hasát fájlalta, húga pedig, aki Weißpriachból jött át, első gyermekével volt viselős. Már lehozták neki a bölcsőt is a padlásról, s a fiatalasszony többször is ránézett. Félig fekve, magas párnákra támasztva töltötte a napot. Tegnap vecsernye után a bábaasszony is ott járt, kocsin hozták el Halleinból, megtapogatta a hasát. Az a has pedig hatalmas és már leszáll a fiatalasszony ölébe. Hilde igen tart a szüléstől, így a bábaasszony javaslatára igyon reggel-este málnalevélből készült főzetet. Annak kell jól utánanézni, mert az ifjú asszony ugyancsak undorodós, félreökrendezi, kidönti azt a jó gyógyító langyos levet.

Hannes a mautstellére néző kis szögletes ablakos szobában nyafogott, mihelyst magára maradt. Testvérei, akikkel éjjelente a szoba két ágyát osztotta meg, mind kinn játszottak a Taurach partoldalában. A fiú nem sokat törődött az ablaka alatti jövés-menéssel, kolompzajra, ostorcsattogtatásra sem dugta ki a fejét, pedig a vámon sűrűn egymás után hajtottak át a menetbe kötözött fuvaros lovak és keskeny kétkerekű szekerek.

A kasznár sehol sem mutatkozott és feleségének egyszerre száz helyen kellett lennie. Hol a gyerekhez rohant be, hol a fájásokról képzelődő húgát nyugtatgatta. Borogatást rakott verítékes homlokára, megpaskolta, újra rendezte a párnákat a háta alatt, aztán máris a konyhában termett.

A kardinális úr, noha maga ritkán szerencséltette a várat, lakosztályát a Domkapitel egyik érdemes tagjának engedte át a nyári hőség idejére. A kegyenc, világi ruhában, olaszos zekében és kalapban nagyobbrészt a várudvarra néző árnyékos loggia alatt hűsölt és jeges savanyú vizet követelt.

Köszvénye ellenére igen jó étvágyú, nagy potrohos ember volt, aki részletes utasításokat adott az ebéd fogásaira és azok elkészítésére nézvést. Szakácsát legnagyobb bánatára Salzburgban hagyta, így a kasznár úr konyhájára kellett hagyatkoznia. Aznap délelőtt is kappan főtt egy nagyobb fazékban a tűzhelyen, s az asztalon egy felnyitott hasú bárány várta, hogy megtisztított húsa mézes báránysült alakjában a salzburgi kanonok úr asztalára kerüljön.

A kisfiú hasa gyötrődött-csavarodott. A vámszedő mester öreganyja, fogatlan, barna kendős vénség, már próbálkozott a rontás elűzésével. Csipás, vaksi szemét összehúzva addig meredt a fiú felhúzott hasára, amíg meg nem találta rajta a patkós boszorkány rúgásának a nyomát.

- Láttad-e berepülni a Staudinger-banyát?

Hiába tiltakozta-tagadta azt a fiú, a vénasszony ragaszkodott a boszorkány lába-rúgásához.

- A Schörgen-Toni küldi. A Jocherék malmában belerondított a múlt héten a lisztbe, meg a hegytetőn is látták szombaton, sötétedés után valami fényben fölfelé szállni.

Anna asszony nehezen tudta kitessékelni, a kisfiú meg csak tovább vinnyogott. Hiába kiáltott Lieslért, a szolgálóért. Mit volt mit tenni, a kanonok úr dologkerülő papi szolgáját, a Karlt küldte utána. A szoknyabolond Karlnak sem kellett kétszer mondani. Becsapta az imádságos könyvet, amelyet kezében tartva a loggia alsó grádicsain üldögélt és Liesl keresésére indult.

A szolgáló feltűrt szoknyával, nekipirulva futott be, zöldséget szedett a konyhakertben. Ruhadereka máris átizzadt, hónaljára ázott, keblére tapadt.

- Liesl, szedd a lábad, annyi dolgunk van, mint fűszál a réten. Látod te is, ma álló nap meg nem állunk. Fogd ezt a tallért és szaladj le a patikárius úrhoz, ha nem is bánod, hogy téged küldelek. - és mosolygott hozzá egyet a szemével. Nem volt még negyven éves a nagyságos asszony. Gondolt még a férfiakkal ő maga is. Tudhatta hát, hogyan van az a leányzókkal, akik már nehezen hessentik el az ilyesmi gondolatot. - Egyik lábod itt, a másik ott, Hannesnak hozol csikarásra fél thalerért hashajtót!

Nem is kellett tovább nógatni. Alsószoknyájába kötötte a pénzdarabot és kirohant az udvaron át a kapun, le a házak között át a hídon a malom mellett, meg sem állt a falu terének szélén a patikárius házáig. A bolthelységbe azonban már nem mert berontani. Megállt az ajtajában, illőn lesimította a kötényét, a füle mögé tette a fejkendője alól előzilálódott haját és kopogás nélkül, halkan lépett a boltba. Belépvén a patikus segédjére számított, a nyalka, feketébe öltözött, tudósforma Michaelre, akit Salzburgból küldtek el tanulni és akiről úgy hírlett, továbbindul tanulni Padovába, Itáliába, mihelyt a nyári forróság megenyhül.

Kacérság lobbant a tekintetében, úgy lépett be. A benti félhomályban nem talált senkit. Végigjáratta a szemét a polcokon, a pulton. Ott állt rajta a patikus mérlege. Asszonya máskor már leküldte ide, hogy a patikus mérlegén ellenőrizze a fűszert, amit a kereskedőtől vásárolni szándékozott, mivelhogy kevesellte a súlyát az aranyhoz képest, amit a házaló kért érte. Tekintete végigfutott a tudós betűkkel felírt tartóedényeken. Azok bizony a gyógyszertudomány befőttjeiként sorakoztak az egészség kamarájában.

Előrejött és a pult mögé is bepillantott. Ott sem volt azonban senki. A földön egy nagy mozsár állt árván, törőfelületére feketés por ragadva, egy nagy vizesdézsa, meg egy alacsony polc, amin mindenféle virágok száradtak. Liesl nem mert tovább nézelődni, ahelyett, hogy a koponyás sarokba pillantott volna, ahol a koponya két fedeles kehely között a polc sarkában, díszhelyen állt, futólag a másik oldali feszületre nézett.

- Asszonyunk-szűz-mária-Istenünk-szent-anyja- malaszttal-teljes... - hadarta el magában a biztonság kedvéért, ha a csontfejben bármi ördögi rejlene, aztán összeszedte a bátorságát és kiáltott.

- Michael úr, merre van?

Válasz nem jött sehonnan. Várt, megint kiáltott, hátha a hátsó helységben vannak, ahol a most behajtott ajtó mögött görebek, vegyi kotyvasztó edények állnak az asztalon, zsírokkal, porokkal, folyadékkal edények, üvegek fenekén üledékek, mozsárban mángorolt csontdarabok, kőzúzón átszitált por száll fel a levegőbe és a sarokban ásít a bűzös kemence. De nem jött senki, ő meg beljebb menni nem mert.

Annyiban nem hagyhatta a megbízatását, kiment a bejárat elé és megkerülte a házat. Ahogyan benézett a kert kapuján, végre felfedezte a patikárius urat. Ott ült egy kecskelábú asztal mellett s a Josephus úrral volt igen elmélyült beszélgetésben. Velük szemben a markbeli molnár egy fenyőtuskóból hasított kerti széken alig tudta kivárni, hogy ő is hallgathassa a hangját. Előttük seres fakupák, melyeket meg-megemelgettek disputájuk közben.

Josephus úr szokása szerint szemöldökét összevonva, kicsit mosolygós szájjal, kicsit hitetlenkedve, kicsit a szemével bátorítva hallgatta a patikust.

A patikus úrról, akivel Liesl közvetlen közelről még nem találkozott, lerítt a tudományos ember. Fekete zekéje fölött fekete köpenyt viselt a kertben, az orrán okuláré villogott és az arcát vékony fehér kerekre nyírt szakáll keretezte. Fehér kezeinek hosszú ujjait egymásba akasztva magyarázott Josephus úrnak, dél-német nyelvébe ékelt latin szavakkal töltötte meg közöttük a levegőt.

Liesl állt a kertajtó mögött, gurgulázva kuncogott egyet, hátha így észreveszik az urak és nem neki kell őket megzavarnia. Állt, kezével a kertkapu fareteszén, felül a résen bepislantva. Aztán utolsó kísérletként nyikorogni kezdett a retesszel, de csak nem méltatták figyelemre. Josephus úr kiáltott fel akkor éppen:

- Megengedhetőnek tartom, Herr Medicus, hogy a testbe a növények anyagai, az ásványok szemerkéi beépülve annak testéhez belülről hozzáadódnak. Ám ha képesek a test anyagává átalakulni, az azt fogja jelenteni, hogy ezekből a szemerkékből a test avatott ismerője magát a testet is megkonstruálhatja. Ez pedig, maga is belátja, a Teremtő munkájának káromlása, felfuvalkodott utánzása. Hogyan magyarázza akkor, …

A szolgáló belátta, hogy itt nem számíthat figyelemre. Megemelte a reteszt és belépett. A három férfi zavartan ugrott fel ültéből. A patikárius becsapta az asztalon nyitva talált könyvet és gyorsan a köpenye alá dugta.

- Mit keresel itt, te lány? - mondta hangosan és rendre utasítóan. - Ha patikaszer kell, a segéd ott a boltban, ha meg beteg van, miért nem a reggeli órákban hívtatok? A kasznár szolgálója vagy, úgy-e?

- Igen-igen. - hadarta a lány. - Asszonyom küldött meghajtó olajért, hogy a kisfiút meghánytassuk, mert délutánra úgy találtuk, hogy beleevett a vadászkutyáknak kitett maradékba és hogy reggelre meg igen-igen csavarodott a hasa. Egészen zöld színe van a fiúgyereknek…

A patikárius mérgesen Josephusra nézett.

- Himmelherrgott, hol a ménkűben lehet a segéd úr kora délután, mikor a porok készítését és a virágőrlés munkájának tanulmányozását kapta feladatul. - Aztán egyszercsak a homlokához kapott.

- Nézd csak, elküldtem, no fene, hova is? - És mérgesen, késve csapott a homlokára, hogy kirázza a belőle nehezen kibukott emlékeznivalót.

- De hát én küldtem el már vagy két órája Mooshamba, odorata esszenciával az újszülött kereszteléséhez, úgy harmadfél órája. Várd meg a boltban, na, hogy is hívnak?

- Lieslnek, patikus úr!

- Jól van, Liesl, várj erre a Michaelre egy keveset a boltban, vagy fuss elébe Moosham felé. Jön az mindjárt. Most pedig ne háborgass bennünket, látod vendégeimmel van beszédem.

A szolgálólány hátrafordult és hagyta meglibbenni a szoknyáját. Semmi figyelem hátulról. - Isten az urakkal ? - kiáltotta és már el is futott.

- A Teremtő munkáját ne keressük a véglegesben. A teremtés, ama első hat napon a világ kezdeténél mindennek kiinduló matériáját adta, növényeket az állatoknak eledelül, férgeket a madaraknak és földet, hogy azt a giliszták vagy a kukacok felemésszék és magukat a frissen teremtett állatok táplálékául adják. Majd ugyanúgy az állatokat, hogy a Teremtő munkáját megkoronázó Emberfiának máris lehessen ennie.

- Eszik-e az ember az Írás szerint? - kérdezte a molnár.

- Nem úgy, hanem megmondja az Úr nevében író a Genézis könyvében, hogy minden föld porában csúszó és a vízben szaporodó halat, földből sarjadó füvet az ember hatalmába adott. Ha pedig a hatalmába, akkor megennie is.

- Úgy, úgy. És mihelyst egyszer teremté Ádámot a föld porából, Ádám atyának éhesnek kellett lennie és ennie kellett. -

Bizonnyal gyümölcsöt először, ott a Paradicsom kertjében, hanem akkor az élőlények még nem bántották egymást. - vélte a molnár. - Akkor annak az egyetlen embernek igen könnyű dolga volt. Kezét kinyújtotta, gyomrát megtöltötte. Akkor szerettem volna én is teremtve lenni. - És sóhajtott. - A búza ára nem ment akkor még fölfelé. Nem kellett piacra menni, azért hívták Paradicsomnak.

- Viszont én vissza nem mennék ebbe a Paradicsomkertbe, ahol az asszonyt kedvemre meg nem teremtették. Mennyi időig kívánna az ember a fák alatt hanyatt feküdni, úgy, hogy karnyújtásnyira terem a gyümölcs és folyvást patakvizet inni. Nem kapna bort estére, nem vadászna, katonaság, kereskedelem nem volna, írást senki nem ismert volna. Micsoda semmire való szépséges világ volna az?

- Miért kéne már ezekkel vesződni, ha az embernek mindene megvolna? Tudománnyal, mesterséggel?

- Ádám ősapánk nem élvezte sokáig a Teremtésnek ezt a bő adományát. Maga volt és asszonyt kért…

- Lettem volna csak én ott, - vágott bele a molnár - nem kértem volna én az asszonyból a hátam közepére se. Az asszonnyal veszi az ember az élet gondját igazán a hátára és viszi az egész életén által, míg csak bele nem roppan. Úgy, az asszonnyal jön bele az életbe az egész nehézség. Ezért van az, hogy az asszony evett volt a gonoszság fájáról!

- A tudásnak fája volt az, Jocher uram. - igazította ki a patikus. Úgy áll az Írásban, hogy az asszony a tudás fájáról, a jó és a gonosz tudásának fájáról szakasztja le az almát.

- Nem is ezen fordul meg a dolog, hanem hogy a gonoszságot az asszony nélkül nem ismernénk! - csapott a molnár az asztalra. Ha már ott járt a keze, belehörpölt a söröskupába. Ivott és felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.

- Így gondolom én is, - helyeselte Josephus. - csakhogy ezzel a bűnbeeséssel jött meg az öröm is. Az asszony szépsége, amit a ruha alá kellett rejteni, hogy onnan ígérje magát. Azelőtt az asszonyok fedetlen kebellel járhattak, láttam magam nem egy kőképmáson, amit Görögföldön vagy Itáliában ma újra megtalálnak. De rájöttek hamar a bölcsek és a próféták, édesebb gyümölcs lesz ez, ha elrejtik előbb, kirakatba nem teszik és csak otthon a házban, sötétedés után vagy lámpafénynél veszik elő.

- Hogy csak az asszonynak legyen mivel játszadoznia. Hol feljebb libbenti a szoknyáját, hol szalagot köt a keblére, finom kendőt a hajába, a férfiember meg csak őrizze meg a józanságát, ha tudja.

- Na de csak nem olyan forró mindig az a kása! Megházasodunk a maga idejében és nyugodtan megint törődhetünk a magunk dolgával. Én a boltban, az asszony a konyhában, az ágyban meg megtalálom este, ha eléggé beleúntam az üzletbe meg a betegek kúrálásába.

A molnár izzadt, belül a sör is hevítette, a patikus meg hűtötte volna. -

Ezzel helyeztettünk éppen a teremtés csúcsára. Gyönyörűség asszonyban, harcban, küzdelem nyereségben-veszteségben, ettől tarka az élet folyása, ettől tüzes az élet vize, hogy az ember olyan nagyon nem is kívánkozik a mennyek országába.

- Igaztalan ez így, akárhogy is nézem. - csapott megint a molnár az asztalra. - Nekem az élet gond, gond a búza ára, a házhely megvétele, most magamnak, holnap hozományként a lányomnak, hogy ránktör a török, átvonul-e rajtunk a császári sereg, hogy fizessük az adót, a papot, legyen miből megajándékozni, aki a malmot adja árendába. Az asszonynak attól nem fáj a feje, majd férjuram a végére jár valahogyan. Ő meg teszi-veszi magát hol ebben - hol a másik szoknyájában, minden meg van neki a kertben, a kamrában, a láda fiában, ő meg csak adja a nagyot és elvárja, hogy minden rendjén legyen. Hogy nem tudott a Teremtő engem is asszonyszemélynek teremteni!

- Hát még ha tudnád, molnár uram, amit a régi görögök után Apollodorusnál olvasunk. - A patikárius okulája alatt valóságos mosoly jelent meg.

- Micsodát? - kérdezte a molnár.

- Mely szerint az asszony kilencszer több örömét leli a szerelmeskedésben, mint a férfi.

- Így írták a görög bölcsek? - hüledezett a molnár. Hát aztán honnan tudhatták ezt?

- A hagyományuk szerint volt egy vak jós, Tiresias nevű, akit Jupiter büntetésként évekre asszonnyá változtatott, aki vakon jósolt egyébként. Mikor újra férfivá lett, Ő mondta el nekik.

- Éppen ebben van a Teremtés, az élet igéző csodálatossága. A férfi a nagy, nehéz dolgokra termett, ezért ő a gazdaság, a család, a föld kormányzója. Van esze, hevülete, kitartása, a játék, a könnyűség az asszonyé. Csak kettejükből adódik ki a teljes élet annak minden feladataival.

- Vedd csak az asszony dolgát a nyakadba, más nótát fújsz majd, Josephus uram, addig leszel csak az asszony hívogatásának bolondja. De nem tartóztatlak én, ha viszed a lányomat annak rendjén, a dologról majd akkor újra beszélünk. Nem adom azonban hozomra, kvártélyra, üres tarisznyára. Térjünk azért a gabona dolgára.

- Itt vagyunk Mária Mennybemenetelének napjánál, molnár uram. Ilyentájt minden malom éjt nappallá téve jár máskor, sorban állnak a szekerek a malomház előtt és hajszolják a molnárt, meg a segédet ahol érik, hogy a liszt még napos időben a zsákban legyen. Úgy kellene most is mennie mindennek, ha meg nem ugrik a búza ára. Egy mérőért négy tallér helyett hetet kérnek. Akinek fölöslege volna, eladja és elsüllyeszti az aranyat a ládafiába, aki meg venne, keveset vehet, nem is lesz abból elég felöntenivaló a garatra.

- Az bizony, drágaság van. Gyatra termést adott az Úristen, búzából különösen. A hadi készülődés miatt meg a salzburgi püspök ellátói felvásárolnak. A katonák cipójában így is több lesz a rozs. Úgy eszik majd, feketésen, mint a szegények télvíz idején.

Azt mondom, uraságtok, bízzanak meg jó búza felhozásával Magyarországból.

- Volt már más is ilyen. Karintiából, Szlavóniából jöttek nehéz szekerekkel grazi gabonatőzsérek és eladták istentelen áron. De micsoda finom tésztának való jó búza volt az.

- Sokba lesz az a fuvarozás Magyarországból. Azt is mondják, arrafelé a töröktől sosem biztonságos.

- Igaz hogy a török határon mindenfelé vágják egymást a török meg a keresztény vitézek. Közben azért meg csak szánt a paraszt és megtartják a vásárt. Adók híján, termés nélkül nem kellene a hódítás a töröknek se. Lepengetik az adókat, aztán jöhetnek-mehetnek a tőzsérek Isten hírével.

- Micsoda messzire esik az mégis? - Hogy lehetne azt bátorsággal, szerencsével megjárni? - tamáskodott a patikus.

- Jártassuk csak meg a kobakunkban jól ezt a vásárt! - vakarta meg a fejét a molnár. Nagy töprengésében a bal keze mutató ujját a fülébe akasztotta, aztán meg mintha fel akarta volna az egész kagylóját tekerni rá.

- Kenyeret csak sütnek. Ha nincs miből, hoznak majd ahonnan lehet. A grazi tőzsérek meg majd tollasodnak rajta.

- Ők is nagy utat szekereznek végig.

- Arrafelé dúskálnak-e egyáltalában? - tépelődött a patikus. - Hátha ott is ínségesre fordult?

- Bőség földje az, patikárius uram, egy mérő gabona tizenötöt terem. Corvinus Mathias óta pénzben szedik az adókat, hát sokat pénzzé tesznek belőle. Ha ott három tallér a jó búza mérője, az útvámokkal, harmincadokkal, meg hídpénzekkel együtt is ide tudjuk hozni öt tallérért.

- Hol van akkor még a szekerezés ára - vetette közbe megint a patikus.

- Jól vizsgáljuk meg. Ha fél tallérért mérőjét elhozatná a szekeres, volna még mindig haszna.

- Hadd lássam. - fogott bele erre a molnár a kalkulálásba. Egy vendégrudas szekérre ötven zsákot tudnak felszuszakolni, egy zsákba meg tíz mérőnek kell helyet találni. Mennyi lenne akkor egy szekéren?

- Ötszáz mérő fél tallérjával, az kétszázötven egy szekérre. - a patikus győzte leggyorsabban a számítást. Így most hirtelen hihető lett az egész, mihelyt okosan végigszámolhatták. A molnár is hüledezett.

- Ennyiért már csak elviszik azok a furmányosok. A Twengbe való Michael meg az a másik, hogyishívják, a pongaui, azoknak meg van húsz vagy harminc szekere. Velük meg tudnék alkudni.

- Alkudjon csak meg velük minél hamarabb. Azalatt én meg a magyar síkvidékre jutok és az őszi vásárokon tudakozom a búzatermésről. Odaúton meg kifirtatom a vámot, útpénzt.

- Mit tehetnék én? - kérdezte a patikárius.

- Gyűjtsön még aranyat, kölcsönbe, ha más nincs. Ha összeadjuk egyenlően, ezer arany kell az első feléhez. Ezt elviszem az útra magammal, előlegbe használom. A másik ezret patikárius uram egy megbízható furmányossal küldheti utánam.

Josephus száz velencei arannyal meg egy halleini borkereskedőre szóló velencei váltóval érkezett meg Lungowba. A molnárnak árendába fizetett a szobájáért, a molnárné a kosztot külön felszámította, hol drágábban, hol könnyebb kézzel, ha reménybeli vejét éppen szeretnivalóbbnak találta.

Csak a házasodás hangolta ilyen vállalkozóra. Hajótörés, vesztett vagyon, meggyilkolt fiatalasszony a háta mögött, nem vágyott már oly nagyon megint üzletelésbe vágni. A grazi utakról, magyar búza adásáról-vevéséről keveset tudott. A többit egyenlőre szívének hevéből pótolta. Nem fohászkodott már Istenhez, vagy csak úgy a beszéd fordultán állt rá a szája.

- Belevágsz az utazásba, míg a többiek még a veszélyeket sorolják, ezzel teszel szert javaidra. Jövök az arannyal, viszem a menyasszonyt. - Fel a kastély felé menet járt ez a fejében. Át a mészárosok hídján, be a kapun, hol az Alpok hágóit járó fuvarosok álltak meg a Gemonából hozott borral. Elment egy megrakott fogat mellett, vagy tíz egymás mögé kötött herélt küzdött a kaptatóval, a hajtó előttük kutyagolt. Egészes terhet visz az ember is, aztán többet már nem rakhatnak rá. Ház, asszony, gyermekek. Felveszem, átviszem, végig a hágókon.

Lenézett a hídról a patakpartra. Örvénylett, bukfencezett a víz a malomkerék előtt. A pataknál lejjebb, kőhajításnyira a háztól két ifjú ember üldögélt. Csupa feketében az egyik, szoknyában, kötényben, messze látszó fehér ingében a másik, egymás mellett, bizalmas közelben. Odapillantott, újra, aztán megint újra. Szerelmes sustorgásban voltak azok ketten, a legényember egyik kezében a leányzóé, a másik a derekán valahol. Ugrott egyet a szíve, csavarodott a gyomra, mintha belül löktek volna egyet rajta. - Asszony, hogy a kezedet rátedd a derekára. Nevet, ha érinted, sóhajt, ha szerelmesen gondol rád.

Nem fordíthatta el a fejét. Egyszerre tudta is, kik azok ott ketten, a Michael úrfi, a patikárius segédje és a szolgáló, akit a kasznárné küldött a délelőtt.

Ültek egymás mellett, egymásra fordított teljes figyelemmel. Az ifjú ember magyarázott, kaszált a levegőben a hosszú fekete ujjasba bújtatott karjaival, a szolgálólány nyújtott nyakkal fülelte. Kezét maga alá szorította, nehogy rögvest a legény karjaiba vesse magát. Egyszer- egyszer bólintott a főkötős fejével. Főkötő, keblek fehérben, szoknya terül a füvön. Josephus telve vággyal, az egyensúlyra gondolt. A nővé és férfivé széjjelválasztott egyensúly felé törekszik, hogy eggyé, egésszé legyen és akkor többé nem kell neki a körülötte valóból semmi.

Ám semmivé lett szép gondolata máris. Éppen előre nézett volna megint, amikor a segéd felugrott és integetni kezdett neki. A leányzó is kiáltott felé, de a patak csobogása közepette meg nem érthette őket. Felálltak mind a ketten, mutogatva hívták, ezért hát letért balra az útról és lelépve a meredek partoldalon odament hozzájuk.

- Josephus úr kérem, meg ne haragudjon, nehogy tudassa asszonyommal, hogy itt legény mellett töltöm az időt.

- Már éppen indulóban voltunk, tudja uraságod - magyarázta a segéd - csak úgy siettünk volt vissza, Moosham felől ebben a forróságban, hogy a Lieslnek kellett lejönni vizet meríteni és pihegnie egy rövidest. - És mutatta a kalapját a kezében. Vizes volt, mivel azzal mert a leánynak vizet.

- Hogy is gondoljátok, nem tenném, ha kérnék se. Ha pártot kell foglalni, én is a szerelmesek pártjára állnék. Mi lehetne előbbre való a szerelemnél?

- Jaj dehogyis, ne mondjon nekem szerelmet uraságod! Talán még gúnyolódik is velem.

- Miért űznék gúnyt? Házasodni kívánnék én is, mindennél komolyabban. Így aztán könnyen elértem a mások szándékát.

- De hát hogy hitessem el az úrral, engem csak a segéd úr elébe küldtek, épp csak néhány lépést letértünk ide a patakvízhez…

- Én pedig, ha már így van, nem akarnám ezt a szerelmességet tagadni. Ki itt ülhet a fűben, patak mellett, melletted, kell az hogy szerelmes legyen, ha eddig nem is volt!

Nevetett a sötét szemével, kétfelé, hol a leányzóra, hol a másik férfira. Josephus, a másik férfi, ugyancsak kedvtelve méregette a szolgálót. Annak már nyaka-füle pirult belé, nem is tudta hamarjában, kacagjon-e vagy kifakadjon. Végre a homloka összeráncolása, szoknyája lesimítása és a felkerekedés mellett döntött.

- Odafenn egy beteg kisfiút hagytam, aki csak sír az elrontott hasával, uraságtok meg itt szerelemmel bolondít engem. Megtalálja-e hát nekem azt a belindeket, Michael úr?

- Láttál-e már beléndek-gyökeret Liesl? - hajszolta a tréfát tovább Michael.

- Babához hasonló formájút? -kérdezte vissza bolond kedvében Josephus. - Olyat kérsz hát ettől a legénytől? Mert ahhoz én sehogy sem kellhetek harmadiknak!

A szolgáló a köténybe temette az arcát, úgy szégyellette a rámondott beszédet, aztán szava fogytán szaladni kezdett fel a hídra, majd le az úton, vissza a piactér irányába. Michael nevetett, az ifjú nevetésével. Szerelem, jövő, elindulás. Ez mind benne volt nemtörődöm nevetésében. Istenhozzádot kiáltott Josephusnak és a leányzó után futott.

- Neki mulatság, nekem súly a vállamon! Édes teher azért! - Matildát nézte gondolatban, ahogy tovább lépdelt fölfelé, tempósan. Keblét fehér ruhaderekában, kék szemét, ahogy lassan ráemeli az övére.

- Meglesz az otthon, Josephus. Megállt, ujjai között simogatta a szakállát, a búzavásárlás mikéntjét latolgatta.

A kastély udvarán áthaladva a szolgáló viharzott el mellette. Amikor meglátta, még sebesebben szedte a lábát. Kezével fogta fel a szoknyáját, úgy tűnt el előtte a lépcsőn. Keblei a fehér ingében megint Josephus szemében maradtak.

Ahogy felfelé tartott a kapuhoz, egyszercsak cseperegni kezdett az eső. Weitmoserhez vizes háttal lépett be. Csattogott, harsogott a víz a csatornákban, és meg-meg dördült az ég. A kasznár vassal kivert ládika fölé hajolt. Amikor megpillantotta Josephust, hirtelenjében lecsapta. Néhány aranypénz maradt előtte az asztalon, megolvasatlanul, meg két pecsétes levél.

Minden ceremónia nélkül látta Josephust. Kalandorféle, kétes hitű, kétes pénzű kalandorféle. A kasznár olyan fajta ember volt, aki mindig tudja, mit tartson valaki felől, akárcsak azt, amit akar vele. Száraz, fehér inggallérral körülvett nyaka hosszan nyúlt ki összezárt posztómentéjéből, hosszú fakó haja a vállát verte. Markolásra kész ujjaival összébb vonta zöld köntösét, fekete ragadozómadár-szemeit a belépőre vetette.

Hátradőlt nehéz székében. Várta, hogy Josephus közelebb jöjjön. Csak akkor szólalt meg, mikor már egészen előtte állt.

- Adjon isten jó napot kegyelmednek, Josephus mester. Tarts csak ide, közelebb. Nem kenyerem a kiabálás - szinte suttogta ráspolyos hangján. Ahogy beszélt, hol ugrásra készen levőnek látszott, hogy valamely zsákmányra vesse magát, máskor meg teljesen erőtlenül dőlt széke támlájára és még mondatait befejezni is alig akadt ereje.

Josephus csak megállt és a szemével kérdezte, miért hivatott.

- Kegyelmedet itt messziről jött, tudós embernek ismerik. Már jó néhány hónapja laksz itt a markton. Karl Jocher mondja, márpedig Karl úr a marktunk igen nagy tisztességben levő lakója s a Domkapitel legnagyobb adóját fizeti.

- Több mint egy éve lakom itt a Mautendorfban, kasznár uram. Karl Jocher úr derék gazda és nyájas szállásadó, igen szívesen élvezem vendégszeretetét …

- Tudom, tudom. Ne vesztegessük azért a szót ilyesmire, szükségét nem látom. Elég annyi, bizalmam van az úrban, messziről jött idegen létére. Van itt egy delikát dolog, amiben szívességedre számítanék, szolgálatodra, ha úgy tetszik. Erről váltanék szót, ha időd megengedi.

Azzal egy széthajtható keresztbelábas ülőalkalmatosságra mutatott, az asztal ablak felőli végében. Míg Josephus leült, bele is vágott a delikátnak mondott dologba.

- Úgy tudtam meg kegyelmed éppen most Magyarországba fog utazni, mégpedig Karintián át.

- Úgy van, uram.

- Kérdezhetem-e mi járatban indulsz?

- Rokonaim élnek Magyarországon kasznár úr, őket találnám fel ha az ég megadja.

- Kihirdették jegyességedet Matilda Jocherrel. Házasságod ügyében jársz, vagy másban is talán?

- Házasság ügyében, uram. Házasság, pénz dolga, én meg abban iparkodom, hogy Jocher úr vagyonomban is érdemesnek találjon Matilda kezére.

- Mondjuk hát, hogy pénzről is szólunk. Jól figyelj! Josephus előrehajolt, közelebb állította a széket. Peter Weitmoser száraz kórózörgéshez hasonlatos hangja néha teljesen elveszett a vizek csörgésében. Ám Josephus sokat tudott már történetéből, így könnyedén tartotta fonalát.

- Nem szívesen szólok ilyesmiről, de még tán mielőtt kegyelmed a marktra jött, tiltott, Istennek nem tetsző bujálkodásban találtak egy ifjút és egy leányzót tavasszal az almon. Begörjech fölött, már fenyők között van Mirkónak, a Karl Jocher felesége bátyának egy darab legelője. A Mirko kétszáz sajt után adózik. Fenn az almhüette padlásán hát szénát tart a jószágnak. Egyik tavaszi nap a plébános úr Mirkó után küldött egy fiút a marktról, aki neki ministrált, és a fiú fönt kajtatta Mirkót az almon. Sehol sem találta, viszont, mert egyébként nem sokat kiabált maga körül, az almhüettében fel talált nézni a padlásra is és ott a szalmában lelte a Kuenburger ifjút, amint a Melchior Jocher egyetlen lányával hempergőzött. A fiú meg is ijedvén attól, amit látott vissza is rohant a plébános úrhoz, így aztán fölmentek néhány más begörjechbeli emberrel és megfogták a párocskát. Akkor már késő volt tagadni, lefelé tartottak éppen úgy ketten, alkonyat előtt. Hogy csúfság esett, a fiú esküvel is tanúsította. Látta, hogy a leányzó szoknyája fel volt hajtva a nyakára és a Raimund Kuenburger rajta feküdt éppen.

Így aztán a szégyenfoltot büntetéssel kellett az apának megtorolni és a további bujaságban fertelmeskedésnek elejét venni. A Kuenburger- ifjút egy hétre kenyéren-vízen kamarába zárták. Mikor kijöhetett, könyörgött, még sírva is az apjaurának, hogy ezt a szerelmetes leányzót elvenné, ám akkor az apja már kinézett neki hozzávaló menyasszonyt császári földön, valahol a Dunánál a rokonok között, úgyhogy erről még hallani sem akart. Melchior Jocher meg, ha ott lakik a Karlnál, ismerheti ezt a nyakas családot, felment Mooshamba a kézfogót követelni, de hiába hivatkozott a család bányáira, iparkodására meg jövedelmeire, a lovag szóba sem állt vele. Őrizte volna jobban a lányát, most nem esett volna ilyen gyalázat, ezzel küldte el. A Jocherék összedugták a fejüket, aztán úgy határoztak, nem húznak ujjat a lovag családjával, a leányzót hát egy rokonhoz küldték, akinek a karintiai Sankt Leonhardban van háza, hogy ott majd ne tudnának a csúfságáról és valahogy kiigazodjon a dolog.

A két Jocher fivér most mindenütt áskál a Kuenburger ellen. Pörölnek egy bányaterület határvonaláért, a Melchior legényei megszeplősítették a Kuenburger egyik árendásának lányát Mooshamban. A mautendorfi családban is állandó a háborúság, alig lehet döntésre jutni valamely ügyükben. A Kuenburgert két bürger is képviseli. Így pusztítja a békét, hinti a torzsálkodás magvát, ha utat hagynak a bujálkodásnak. Nem tudunk a lányainkra és a fiainkra eléggé vigyázni, nem is szólva asszonyainkról.

Josephus szíve felszökött, epéje lassan forrni kezdett. Tőzsér arcán azonban Weitmoser semmit meg nem láthatott. Csak a hangja kapart, akadt be neki is, amikor kérdezte:

- Mi közöm tehát a történetedhez Weitmoser uram? Mit tehetnék szolgálatodra?

- A fiatal Kuenburgert apja a tavasz végére tanulmányokra Padovába küldte. Megesküdött az apjának, hogy a leányzót elfelejti és jogi doktorátusra adja magát. Utalványt kapott ezer velencei zecchinóra, amit a Serenissima pénzváltóinál már fel kellett volna vennie, ott azonban a hírek szerint még nem látták.

- Okos és hidegvérrel élő férfira van szükségem. Kegyelmed ilyennek mondják, még asszonyok is. Keresd meg tehát a Jocher-lányt St. Leonhardban, úgyis arra visz majd az utad Karintián át. Tudd ki, hogy ott a fiatal Kuenburger környékezi-e. Ha igen, tudósíts futár útján. Kutass alaposan. Felbukkant-e az ifjú a környéken, kijárni engedik- e a leányzót? Találkoznak-e avagy készülnek rá? Vagy tán már elfeledte a fiatalurat és más legénnyel vigasztalódna?

Mintha csillapult volna az eső. Halkult a csattogása a külső várfal fazsindelyein. Egy fuvaros az eső ellenére tovább indulhatott vámfizetés után. Hallatszott a lovakat bíztató kiáltás és az első jószág harangjának csilingelése.

- Nem vállalhatom semmiképp. - lökte ki a szót Josephus. - Legyünk csak túl rajta. Ebből megint harag, ellenséges neheztelés lesz. Megbírja ezt is az ember. - így bíztatta önmagát.

- Értsd meg jól, nem szívességből kívánom. - emelte élesebbre a hangját a kasznár. - Legény küldésére, fogadóra, amíg Sankt Leonhardban időznél, máris itt van ötven tallér. - És az asztalon Josephus felé tolta a pénzt.

- Ha meg visszatérsz még száz tallért fizetünk ki neked. Így már csak vállalod? Becstelen volnál, ha ennél többet követelnél!

- Nem, Weitmoser uram. Méltányos vagy a pénz dolgában, én azonban nem teszem meg, amit itt kívánnak. Lássad, én olyan országokból jövök, ahol azt tartják, a szerelem Isten műve két fiatal emberrel. Nem lehet azt prelátussal, küldöttséggel akadályozni. Ezt lássa be kegyelmed.

Azzal meg is fordult és visszament az udvarra. Az eső kitartóan permetezett még. Megállt, és hagyta, hogy kiáztassa a mérgét aztán befordult a kasznárnéhoz, hogy megnézze a kis Hannes állapotát.