Policoróból az út három óra lenne lovon, azonban ezen a vidéken lova nincs az embernek. Szamárháton, ingoványba süppedve, köves hegyoldalon fölkaptatva éjszaka volt már, mire a Sasso Caveoso fölött a városkát elérte. Szakadék gerincén egy hajlott hátú vén schiavonéba ütközött.

- Szálljék le az úr és kötőféknél fogva vezesse, mert hamar be talál csúszni a Gravinába. Mi dolga ilyen későn? - mondta tovább igen kevés barátsággal, mikor Josephus a felszólításnak eleget tett.

- Szállást keresnék, ha volna. Reggel az egyházzal lesz dolgom, addig megaludnék valahol.

- Azt itt nem könnyen teszi! Itt minálunk, a caveáknál hamarabb adnak Istennek szállást. Mert aztán chiesi rupestri akad itt minden ház mellett. De az odúkat az emberek mind belakják. Tántalán odafenn a Civitasban, ha az őrrel megegyez. Mert egyébként csak a szaracénok barlangjai üresek. Ott la. - azzal a sötétségben az átellenes domb gerince felé mutatott, ahol annak puszta köves határvonalán túl már semmit sem lehetett kivenni. A balra föléjük emelkedő házak fölött a nap még halványan aranyozta az ég alját, ám fenyegető mély éjt sejtett a sötét, a szakadékét is meg a sziklákba vájt lyukakét. Azokban laktak a schiavonék.

Az öreg ráállt, hogy a Civitas árkáig elvezesse. Csúszós kőlépcsőkön kellett felkapaszkodni. Keskeny fordulóik kanyarogtak, az orr kecsketartás szúrós bűzét és cserzőgödrök közelségét érezte. A meleg kövek között állt a szél. Nem láttak már semmit. Josephus elfáradt, kimelegedett, mire az öreg nyomában botladozva, lábának látása nélkül szamarát az árok hídjára vonszolta. A hídon a városi őr alabárddal a kezében állt eléje.

- Nincs már bejárásod jóember. Keress szállást éjszakára, ahol találsz. Beszéded furcsállom, öltözéked nemkülönben. Még megcsapnak holnap, ha én a Civitasba beengedlek.

A vándor idegen hiába erősködött. Mutatta volna a policoroi plébános levelét, amivel még reggel útnak indult Matera püspökéhez, de az alabárdos olvasni nem tudott. Azért fáklyát gyújtott egy pillanatra, füstös fénye mellett megnézte az írást és őt magát nem különben. Az íráson volt legalább egy bárányos pecsét. Josephusban semmi biztatót nem talált. Fején kalap helyett kerek sapka bojttal, a vállán kaftánféle, a lábain meg finom papucsok, még hasonlót sem látott soha.

Az idegen mégse tágított. Latin áldást vágott ki az őrre, hogy bizalmát egy kissé megnyerje, majd „a mi urunk” nevében egy aranyforintot nyomott a markába. A katona már takarékosan eloltotta a fáklyát. Most markolászta, orrához húzta, majd jól megharapdálta a pénzdarabot.

- Arany volna-e? - kérdezte magától hitetlenkedve.

- Az lesz a. Hát akkor, Isten hírével. De még napfénynél jöttél, ha az elöljárók kérdezik!

- Nem fogják kérdezni, nyugodj meg ebben. Hanem ilyen későre járván szállásért merre forduljak?

- Egyhelyt lehet, ha ugyan neked megadják. - felelte az őr. Lent a Porta di San Vitonál lakik egy özvegyasszony, a Vedovo Rosa, nála kereskedjél.

- Meg hogyan találom? - kérdezte vissza.

- Hát az fogas kérdés. Az lesz a jó, ha egy gyerek odavezet. Menj itt le, a sarkon befordulva három házsort aztán csak kiáltsad be, hogy a Giovanni küldött a hídról, hogy a Vedovo Rosa házához a fiú elvezetne.

Isten áldásával már az éjszaka sötét fenekén így jutott Josephus végül ágyba. Az ágy szalmája a nyári meleg ellenére áporodott szagot árasztott, az öregasszony pedig csak nagy ajtózörgetés, hosszú szótlan méregetés és a püspök úr nevének hallatára engedte be őt.

A reggel mégis jókor a püspöki palota fogadóudvarán találta. A nap nem készült rá, hogy kalapácsát az ébredő városra zuhintsa. Az égre pohosodó felhők gyűltek, bevették a kékség réseit és megülték a levegőt. Josephus egyik lábáról a másikra állva várta, hogy valaki szóba ereszkedjen vele. Alvása megint rövid volt és elnyomott. Valami rosszról álmodott, amit nem tudott felidézni, de úgy ült a lelkén, mint a szomorúság, amit az ember elérhetetlen szeretteiért érez. Kereste magában a helyét, jobb ennél valami valóért szomorú lenni, őt azonban olyan csak meg-nem-látsz nyomta le, amit még elpanaszolni sem tudott volna. Helyét ezen az egész bizalmatlanul sandító, akadályokat támasztó földön, ahol Miriam drágasága egyedül világított és őt most másodnapja a sötétben hagyta.

A teremtés egyszerűen megadja mindenki hovatartozását. Boldogságos is ott, ahol születtünk, szomszédnak, a nyáj tagjának, az erdő vagy legelőhasználók társaságának, az ünnepre együtt tódulók, egyformán kiöltözők, egyformán tájnyelvet beszélők egyikének lenni. Ebben veszett el a tiéd, mondhatta magának. Mindig tartozol valahová, juttat neked Allah áldásaiból, ágyból, ennivalóból mindig, mégis szeszélyes, akaratából jobbra-balra elforduló úton. Most ezt az utat a saját kezedbe vetted, itt vagy fél lábbal Itáliában, földbe temetett Magna Graecia fölött járhatsz és helyed keresed. Miriam mellett, hogy hol legyen, nyugodj majd meg benne.

Már harmadik napja hiába várakozott a püspökre. Signore il Vescovo a murghiai kerületet járta néhány más egyházi elöljáró kíséretében. Tegnapra várták vissza, de még mindig nem érkezett meg. A püspöki helynök már attól tartott, hogy őkegyelmességét brigantik támadták meg. A vékony helynök, a zsíros Malvinni család egyik tagja, a püspöki palota kertjében töltötte a délelőtt nagy részét. A püspökért való aggódás teljesen lekötötte. Hogy lelkének könnyebbséget szerezzen és egyben kihasználja a kellemes délelőtti frissességet, közben sétált a kertben, melynek alacsony falán túl a partoldal rögtön a Gravinába szakadt. Tiszta kék ég feszült föléjük, a hatalmas éjszakai esőnek köszönhetően. Josephusnak még a fülében kopogtak az esőcseppek az emeleti szobája fölötti tető öreg cserepein. Erre riadt fel éjszaka. Figyelte a zuhogást, és arra gondolt, hogy a tengerparti Borgóban Miriam is fenn van az öreg szír asszonnyal együtt és az eső kopogását figyeli. Négy nap után fájdalmasan visszakívánkozott asszonyához. Kívánt volna szépségéről, jelenlétéről képzelegni, ám nem volt ott sehogy sem, csak a zavaros idegen város és a vad éji eső.

Vékony, fekete, hosszú nyakú alak, súlyosan a nyakára gombolt bíbor- fekete ruhában. Kalapját a fény ellen a homlokába fordította, kezeit hátra tette, úgy hallgatta, füleit hegyezve Josephus elbeszélését. Olykor felrezzent, ha Josephus elveszítette latinját és görög vagy arab gondolat elmondásával birkózott. Ilyenkor segíteni próbált a maga latinba kevert lucaniai nyelvével.

Az idegen folyamatosan beszélt, olykor szélesen gesztikulált, ám mégis megőrizte szokásos zártságát. Nem tudta, a helynök mennyire figyeli.

- Hitemre nem láttam a saját két szememmel, mentsen tőle Isten. Mondják, ott feküdt a földön a húsz mameluk, fiatal, szépséges arcú, életük virágjában, feltétlen engedelemmel a felséges szultán iránt. Az pedig fogta a hóhér kardját és nekiállt egymás után lecsapni a fekvő mamelukok fejét. És senki nem mozdult, nem ugrott fel vagy vetette magát az uralkodóra, bevárták, hogy kiossza büntetésüket, a halált. Azt mondják, tizet is saját kezével végzett ki ígyen, aztán odavetette a fejvételre való nehéz kardot a főhóhérnak, a hárembe indult és inni kért megint.

- Micsoda pogány gonoszság! Keresztény királyról ilyet bizony fel nem jegyeznek!

- A szultán mindent megkapott és mindent megtehetett. Mamelukok emelték a trónra, szeszélyből, mert jutalmat, kegyeket, kinevezést vártak tőle. Az öreg, hadviselt, a hárem körül és az erődökben forgott mamelukok választották és egyszer csak éjszaka, gonosz csillagállás alatt legyilkolták a bizalmasaival együtt. Feltűzték a fejeket a Bab-el-Zuweilára, a hegyükön álló erőd nagy kapujára és más szultánt választottak.

- Isten a népet nem haszonbérletbe adja a királynak. Az égen és itt a földön is számot kell adnia a rábízott népről. Alfonso királyunk tudja, hogy atyjától örökölte a királyi kenetet és az ország gondja nyomja a vállát. Neki köszönhetjük egyházunk javadalmazását. Ha Istennek tetszeni úgy akarna, nem lenne ereje Krisztus földi helytartóságának. Akkor pedig senki lelkével nem esnék törődés, az emberek tobzódnának a fertelmes, meg nem bocsátott bűnben, Sátáné lenne a világ.

Nyújtott nyakával különösen vizslatón sandított Josephusra. Belátta most már Josephus, hogy a helynök úr gondolatainak magvát más malmon járatja. A történelem pedig már csak ilyen, felkent királyokat zsarnokok, népüket pusztítók, majd ravasz trónra törekvők, dinasztiaalapítók, papságot hizlalók váltanak, ám Monsignorét nem így érdekelte a világ sorsa. - Nagy darab világot bejárt ember kegyelmed. - Ez alatt azt kellett érteni: - Bizonyára sok példával tud majd szolgálni a világ isteni elrendezettségéről. - Josephus igyekezett a szót más oggetto felé fordítani.

- Monsignore gyakran látta-e Alfonso királyt?

- Bizony láttam nem egyszer. Háta mögött álltam a nagy Te Deumon Nápolyban, de később is, mikor a göröggel való jeles találkozóra kíséretével Bariba látogatott. Ott volt a székesegyházban megannyi kedves klerikus barátom és a püspök úrral magunk is odasiettünk.

- Úgy tetszik, sokat van úton a püspök úr őkegyelmessége.

- Van temérdek sokat, mi itt a palotában alig látjuk, inkább csak a télen át. Tavasszal a családját szokta meglátogatni, még Húsvét előtt. De a nagy ünnepeken mindig itt kell lennie, hogy maga mondhassa a messa festivát. - Azért végül aznap az ebéd idejében megint eredménytelenül váltak el. Monsignore sietett, mert a káptalanban tőle várták az asztali áldást.

Josephus aznap későbben, mikor a nap arasznyival a San Pietro tornya fölött bujkált a fellegek mögött, egy templomszolgát látott felfelé kapaszkodni a Gravina szemközti partján. Át is jött egyhamar a hídon és felfelé tartott a lépcsősoron.

Josephus lesietett eléje. Matera püspökének írott végzését hozta:

"... a Szentszék által ránk ruházott hatalomnál fogva az Anyaszentegyház nevében kijelentjük, hogy nevezett ismeretlen származású Josephus és az Egyiptom földjéről való, kopt vallású Miriam házasságkötését a keresztény egyház szabályai ellen valónak, tilalmasnak és meg nem engedhetőnek nyilvánítjuk. Elrendeljük, hogy püspökségünk területét hagyják el, vagy letelepedési szándékuk fenntartása esetén a policoroi San Pietro parocchia plébánosa részesítse mindkettőjüket a szent hitünk dogmáinak teljességére kiterjedő hitoktatásban, majd a következő év Maria Santissima della Bruna napját megelőző napon meghallgatásuk megismételtessék.

Ott állt a végzéssel. Ez a keresztény egyház valaha könnyen, kevés kínnal engedte el, hogy aztán ne várja vissza. Bárhonnan is jönnél, ellenükre vagy. Különállnak egy másik birodalomként. Görbén néznek az idegen földről érkezettre. Hitoktatással ütik arcul. Hit a befogadást kérők ellenére. Fakaloda, szégyenketrec, spanyolcsizma a lélekre. Miriam könnyebben lesz római katolikus keresztény. Josephus meg megmarad Josephusnak, azon az eléje rajzolódó vonalon. A Bölcs nem törekedne, nem tárgyalna. Ám az ő bölcsessége nem áll meg oly rég. Feltámasztani a föld alá temetett romokból, ahogyan az oszlopok, a fejetlen, szem nélküli, félkarú szobrok előkerülnek. Összerakni, mint a törött cserepet. Alkonyattájt sétált a Sasso Caveosóban, amikor már alábbhagyott a hőség. Ilyenkor előbújnak barlangjaikból lakóik. A schiavonék bejönnek a földről, az asszonyok fonni, pletykálni kiülnek. Künn alattuk langyos a kő, körülöttük hűsebb a levegő.

Szűk kőházának kapujánál Rosanna várt rá. Most igazán megnézte a kis fekete öregasszonyt. Hajában alig maroknyi ezüst szál, homlokán az okos barázdák magasra szaladnak, élesen néz apró szemeivel. Jól lát.

- Nem jártál szerencsével, ezt látom. Jöjj be, nálam könnyítsd meg az estét. Grappával kínállak, beszélünk a te dolgodról. Mert a püspök úr elutasította, amiért folyamodtál.

Rosanna bejárása a lépcső felől volt, Josephus szobája alatt. Egyszer már belátott oda, amikor este a városba érkezett. A falon egyszerű parasztszőnyeg, egy nagy ruhásláda, a mennyezet íve, a fala, minden tisztára meszelve. Kereszt, szentkép sehol.

- Keveset vagyok ebben a szobában, fiam. Inkább a házakat járom. Meghallgatnak az asszonyok a konyhán, híreket viszek, mindenféle dolgukban segítségükre vagyok. Remédiákat kérnek tőlem, ha nem jön a gyerek, más asszony után koslat a férjük. Persze megbeszélik a gyóntatóatyával, kérgesre térdelik a térdüket a Szűz vagy a Szent Péter valamelyik kápolnája előtt. De van, hogy az efféle hitbuzgalom nem segít. Nekem megmutatják a hasukat, női panaszokat panaszolnak el, amit a papféle meg sem ért. De aztán vannak szerelmes legények is szép számmal. A húguk küldi őket hozzám. Látnád csak, mekkora zavarban vannak. Nagyobb az mint a leányzóké, ha váratlan a szoknyájuk alá nyúlnak. Neked is a homlokodon a szerelmi elesettség jele. Látom pedig jól, hogy másféle vagy, mint az itteniek. Miért kell neked idejönni, búslakodni, fiam? Miért nem vagy valahol otthon?

Egy lóca volt még a szobában, az is szőnyeggel leterítve, azon ültek ketten. Az este fekete függöny volt már az egyetlen ablakon. A Gravina túloldalán a fehér sziklákból nem maradt már fehérség. Egy felhő hasa, sokáig halványrózsaszín még, kihunyt azzal együtt. Rosanna fürgén meggyújtott egy mécsesféle lámpást a fejük fölötti falnyílásban. A lámpásra kis cseréptálkában ázó füveket rakott. Illatuk hamarosan betöltötte a szobát. Josephus lelkéből valósággal kifüstölte az esti szorongást. Így jött meg neki is a beszélhetnékje. Többször is elutasította az öregasszony grappáját, "a legjobb Murghiából jött törkölyből", amit maga párolt, sőt nehéz időben még maga árult is a San Francesco előtt a piacon.

Elmondott sokat a vonalról, amely a bölcs után vezeti, és arról, hogy most már rendesen megtelepedve akart élni, Miriammal, akit a szabadságával együtt Egyiptomban megkapott.

- Sok fekete varjú között nem jó fehérnek lenni. Látom én azt jól, fiam. Csak nem sikerül soha a szárnyaid festése. Leázik az első esőre vagy a verítéktől, ha csak egyszer megizzasztanak. Mindig figyelni, készen állni, nem jön-e már ki a fehérség, rosszul alszol éjjel, keveset nevetsz nappal és még savanyú, magának való fickónak mondanak. Eltévedtél alaposan fiam, nem neked való föld ez. Itt íjászokkal látogatják a szomszédok egymást, hamar följelentenek a nápolyi inkvizíciónak. Itt a Civitasban a népek folyton egymást figyelik. Nem jó, hogy pénzed van, vagy máshonnan jöttél, vagy nem köszönsz előre a püspök valamely szolgájának vagy új városi hatalmasságnak. Néhányan meggazdagodtak, és mást nem látnak szívesen maguk között. Elég nekik felosztani a várost, híveket tartani. Fiatal asszony voltam még, mikor elkezdődött ez az új módi, hogy egyeseknek szabad parádésan, karddal járni, könyvet meg drága asztalneműt, serleget vásárolni és nagyobb hangot ereszteni a consiglióban.

- Mindenhol vannak hatalmasok, Rosanna asszony. Nem ijeszt ez és nem marasztal.

- Nem Nápoly ez fiam, vagy Velence, ahol megvan az idegen helye. A föld a püspöké, néhányan meg a várost itt közöttünk ki akarják csavarni belőle. Mióta Tramontano grófot együtt gyilkolták meg, egymás ellen, de a püspök ellen is vannak. Akárhova pártolsz, ellenségeket szerzel. Nincs meg a helyed és ők majd megnehezítik, hogy a magadfajta ideférhessen. Miért maradnál itt?

- Innen való vagyok, a keresztény pápai világból és nekem itt vannak a Bölcs nyomai, az ő földjükben. Rajtuk át vezet az utam. Itt van velem az asszonyom, aki feleség akar lenni. Mindenütt élnek valahogyan, ezen a mord vidéken ti magatok is. Szúrós növényeitek a kövekbe gyökereznek. Mi is gyökeret eresztünk, lásd, én már elkezdtem. Földet veszek Policoróban, a foglalót már megadtam. Don Rinaldo egyik grasso contadinója adja el, házasítja a lányát, követelik rajta az adóját. Kereskedő wakilja voltam al-Qáhirában, itt az már nem lehetek.

- Pártfogó nélkül a püspök nem fog hajlani az ügyedben. Az acsarkodók közül sok a püspöki szék ellensége, ha ott kereskednél, még csak magad ellen ingerelnéd. Máris ellened fordította valaki.

Elkeseredve fészkelődött a lócán. Ez a sehova sem tartozás leszorította és megmerevítette, mint egy bogarat, akire követ raktak. Hasa- háta összenyomódik, fájnak a mozdulatai, lábával hiába kalimpál. Kikecmeregni nem tud.

- Kövek, sassi, cavei, fölöttem a házak vastag kőhúsa, kis szobái. - mondta belül magának. - Idegen bogár egy nagy fehér hangyavárban, telis tele fekete hangyákkal. Nekem meg ezüsthátam van, másképp áll a szárnyam? Vagy több van egymás fölött mint nekik?

- Nincs senki, Rosanna, aki a tudást becsüli? Olyanok társasága, akinek füle van a még meg nem látottra, az el nem mondottra?

- Máshol teremnek azok. Egy tudósért Nápolyig, Salernóig kell elmenned.

Felállt, megigazította a kanócot a lámpásában. Juszuf is hátrafordult, ahogy Rosanna az illatos füstölőtálkát elvette, a láng fénye magasan a hátuk fölé nyalt a boltívbe. Felvette agyagkorsóját a falfülkéből és húzott egyet belőle. Grappájából azután ihletet merített. Meredten, magába fordulva nézett maga elé a sötétbe.

- Tudok egy családot. - mondta hirtelen. Az úr, Don Fernando, elutazott a tavalyi őszön Rómába és nem jött vissza. Távoli rokonai temették el, valahol Campaniában. Három felnőtt gyermek maradt utána. A család feje Clara, a legidősebb nővér. Kerek, piros szeplőktől nyájas arcára rácáfol, ha hangját hallod. Családi szokásra épít, parancsokat osztogat. Apjuk hátramaradt szelleme. Ügyel a házra, elszámoltatja a szakácsot, kioktatja a szolgálólányt, akit a Monte Scaglioso felé eső birtokról vettek magukhoz. Ügyel rá, hogy a lány valahogyan Bernardo áldozata ne legyen. Hiszen mind a kettőben megvan a hajlandóság. A lány vastag combú, faros, fűzött derekú, a legény meg vállára omló barna fürtökkel, örökösen felé fordított fekete szemekkel, kész veszedelem.

A másik leányzó, alig fiatalabb nénjénél, Alissa szelíd, a templom felé hajlik. Beadnák őt a matérai clarissákhoz, de Clara magasabbra lát. Nápolyi zárdába szánja, ám ott olyan belépő pénzt kell fizetni, amit a család ma nem engedhet meg magának. Alissa sokat van egyedül a szobájában, imádságoskönyvét lapozza vagy rajzol. Rajzol templomtornyokat, száraz virágot, dolgukat végző embereket, mindent. Rajzát senkitől sem tanulta, épp csak néhány hónapig még édesapjuk idejében a ház vendége volt egy római dominikánus barát, ő vezette erre a tudományra. A fiú, Bernardo tizenhét éves ifjú, erősen serkenő bajusszal. Míg apjuk élt, tervezték, őt Nápolyba, egyetemre küldik, aztán csak Matérában maradt. Tegnap még a többi városi suhanccal kinn szertelenkedett a Gravina oldalában. Bandát alakítottak, Bernardo lett benne a vezér. Ő mondta meg, ha a banda piacnapon tejesköcsögöket, vajasbödönöket felforgatni, a halat szárazra vetni, a piacfelügyelő elől menekülni felment a Duomo elé, vagy holtra rémítette az Alle Malve magmaradt négy apácáját, hogy a fejük felől a kürtőbe rémséges hangon lekiabált.

Clara aztán, kevéssel il loro Padre temetése után úgy igazította a dolgot, hogy Bernardo többet nem szökhetett ki a bandához.

Állandó nevelőt és gyóntatót szerzett neki a San Francesco rendházból. Frater Pietro minden másnap eljött a házba és óriási mennyiségű leckét rótt ki, amivel Bernardo nem tudott megbirkózni, amire aztán a következő napra az elmaradással megtetézett magolást szabott ki rá, eladósodott a tanulmányokban, mint a király a zsidónál.

A házat már ismerte. Sárga kőből vágott, a völgy fenekébe szakadék túlpartjára néző loggiája kiemelkedett és feltűnést keltett. Finom és lakályos kis palazzo, lakói fennhéjázás nélkül is felülről nézik a város árok oldalára szoruló életét. Szépen faragott lépcsőn ment fel Rosanna mögött. A loggia után egy napfényes, tiszta terembe jutottak. A nagy faliszőnyeg egy királynőt ábrázolt, udvartartása virágokkal, gyümölcsökkel halmozta el. A lovagok az első sorokban, egy forrás körül üldögéltek. Fekete szolga legyezte a királynőt, lantos és sípos zenélt.

A teremben ilyenkor reggel nem volt senki. Clara percek múlva került elő. A szolgáló most fejezte be hajának bodorítását, hosszú fekete fürtjei befonatlanul szálltak az arca körül. Amikor Josephust meglátta, visszahúzódott volna, ám Rosanna egymás figyelmébe ajánlotta őket.

Clara a ház nevében késői reggelire marasztotta az idegent. Nehezen gyűltek össze az asztal körül. Alissa pillantását maga elé az asztalra fordítva csak lopva, kurtán mert a férfira nézni. Bernardo nem volt sehol.

- Láthatja uraságod is, apátlan nevelkedő fiú. Szigor kívánkozna, hogy férfi legyen. Tanuljon keménységet, tűrést, fegyelmet. Csakhogy, szegény apánk akarata szerint, nem akarjuk papként neveltetni. Pallérozatlan nő fel, csak afféle contadino marad.

Míg fűszeres tejet ittak és kalácsot törtek és Bernardo még mindig nem volt sehol, Clara Josephust kérdezte:

- Rosanna uraságodat tudós embernek, sokat látott férfiúnak mondja. A végső nagy égi nemességben mind különféleképpen részesülünk. Várjuk, szívesen látjuk minden nemesség forrását és más országok járása más oldalról ad nemeset osztályrészünkül. Miben szereztél tehát jártasságot, uram?

Sokadszor, nem nagy kedvvel mesélt a megéltekről. Egyszer csak előkerült Bernardo, tizenévesforma erős, fürtös kamasz. Okos tekintetét végigjáratta nővérein, egészen udvariasan köszönt az idegennek és miközben a kalácsot a tejbe mártogatta, magához ragadta a szót. Arca a szabad levegőtől piroslott, oldalán tőr, nyele hímzett ujjának szárnya alatt.

- Tele a Gravina gödrei vásárosokkal. Adj egy ezüstöt, gyönyörű tőröket árulnak! A Barisanoban még szaracént is láttam. Úgy gagyognak, mintha beteg lenne a torkuk és nem tudnák kiköhögni, a fejükön meg olyan fedő, mint ezen az úron itt. Szaracénföldről jön tán uraságod?

Josephus meghajolt ültében. - Sokáig éltem ott. Azt tartják az ő nyelvük a legszebb a világon, mert Isten ezen küldte el a kinyilatkoztatást.

- Aztán miért kevert volna bele ennyi harákolást?

Nevetett. Clara feszülten húzta össze a szemöldökét. Nevetett az idegen is, erre Alissa is kacagni kezdett arcát a kendőjébe fogva.

- Bernardo mindig megnevetteti az embert. - magyarázta selymes hangján, asztalkendőjén át szólva Josephushoz.

- Amikor közéjük kerültem, én meg azt hittem örökké veszekszenek, vagy rá akarnak támadni egymásra. Pedig okos törvény alatt tisztességgel élő nép az. Velünk, akit kutya hitetlennek mondanak, harcolniuk kell. Aki megöl egy keresztényt, menten a Paradicsomba jut.

- Micsoda gonosz pogányság! - hördült fel Clara. Mindenáron keresztény vérre áhítozni!

- Minden nép a körülötte lévőt irtja. Angolországban a britföldiek a régi szászokat, a német szászok a szlávokat, a törökök a bosnyákokat, ha a hitükre meg nem tértek. Andalúziában meg mióta vágják a mórokat. Esztelen az igaz hit ellensége, meg kell tőle a világot szabadítani.

A szaracénoknál a legtudósabb férfiak magyarázzák az írásukat. Ez az írás valóban csodálatos, mintha végig zsoltár és hősi vers volna. Tud már Jézusról, Ábrahámról, a régi prófétákról. Noé bárkaépítész, Ádám, az első ember. Az ő prófétájuk minden más prófécia betetőzése, a próféták pecsétje. Ezt a harákolást pedig mindenkinek megtanítják, aki a Próféta hitére térne.

- Én bizony meg nem tanulnám. - sáncolta el magát Bernardo. Behasadna a fülem, belesiketülnék és aztán a saját szavunkat se érteném. Jó is, hogy itt nálunkfelé rég nincsenek már szaracén népek. -

Öcsémuramnak nem ilyen pogány linguát, hanem klasszikus tudós nyelvet kellene tanulnia. - kapott rá a nővére. Nyakán egy ér dagadt, dús keble felhullámzott, felemelte a hangját. - De hányszor elmondtuk mi már ezt. Nem lesz így belőled más, mint apánk pénzét elherdáló dologtalan naplopó. Már csak enni jársz haza, vagy ha fel akarod nyittatni a pénzesládikát. Nem adok pénzt újabb tőrre. - Nem úgy vág az, mint az enyém. Az árus megmutatta, a szemem láttára beretválta meg vele a nyakán a szakállát. Ezzel aztán móresre fogom tanítani a caveosobeli fiúkat.

- Nem, signore giove, tőlem nem látsz egy garast se.

- Bolond vagy te már nővérem. Száraz, konty alá való népség. Látni is útállak!

Egy lendületből ledöntötte a korsója tartalmát a torkán, szájába nyomott egy óriási falás kalácsot, felugrott és kirohant. Lábai lefelé szálltak a kőlépcsőn.

- Lássa uraságod, igencsak igazat mondott önnek Rosanna, lenne itt nagyon szükség egy tudós férfiúra, talán éppen önhöz hasonlóra, de ezt a fiút nem tudom befogni.

Sóhajtott, keblei még akkor is hullámzottak, amikor Josephust a lépcsőlejáróig kísérte.

A testvérek között mióta, nem is tudták, áldatlan viszály uralkodott. Clarának ugyanis a város egyik előkelősége kérte a kezét, már hosszabb ideje. A fiatal gróf az idősebb emlékére a duomoban rendezett misén vetette rá a szemét. Csak három paddal hátrább a gyászoló családtagoknál, az istentisztelet egész hosszú ideje alatt le nem vette a szemét Claráról, akinek nem minden hiúságtól mentesre készült gyászruhája kihívóvá emelte szépségét. A gyászt fél évig tervezte viselni, ezért a ruhák sem maradhattak lomposak, sem báj nélkül valók. Így tehát a gyász leteltének másnapján i Conti del Balzo megjelentek a grabiglione innenső oldalán és nyíltan és egyszerűen Clara kezét kérték.

A legidősebb testvér azonban úgy látta illendőnek, hogy házassága előtt testvérének sorsáról bizonyos végzés legyen, így házasságukat Alissa kolostorba kerülése és Bernardo diákélete kezdete utánra ígérte. Tudva lévő volt azonban, hogy a nápolyi universitasba a görög nyelv bizonyos szintű ismerete nélkül bejutni nem lehet.

Bernardo lustaságán minden jószándék kicsorbult, minden terv megfeneklett. Clara Venusio szalmaszálként kapott volna a tudós Josephus után.

Ajánlásai alapján a Santissima Maria della Bruna utáni napokat látogatásokkal töltötte. Felkereste valamennyi Rosanna által szóba hozott családot is. Felajánlotta szolgálatait, támogatásukat kérte, alázatosan, ahogyan csak telt tőle. Semmi. Meghallgatták, udvariasan, olasszal kevert latinját, aztán alkalmatlannak mondták az időpontot, a családfőnek más ügyek után kellett járnia, sok szerencsét kívántak neki és kikísérték.

Este Rosanna elmondta, a városban terjed a szóbeszéd egy különc idegenről, ki tudja miféle, mit akar valójában. A püspök úr jobbnak tartaná, ha nem sokáig maradna.

Ha kiment, járt a kőfalak között, kőlépcsőkön, kőlapokon, útkövezeten, kőből a szakadékon át rakott hídon, már érezte a hátán, figyelik a házak ablakából, a félig kihajtott fatáblák közül.

Másodnapja sem szólt senkivel. Megette a Rosannától kapott kenyeret, fekete, zamatos, zsíros olajbogyókkal és a Gravina peremén a szaracénnak mondott barlangokkal átellenben kószált. Lenézett a mélységbe. Sehol emberi nyomok. A ledőlt őrtorony alatt egy repedésben szemétkupacon egy birkabőr, egy döglött kutya hullája bűzlött. Aztán virágillat, kakukkfű. A tarkója mögött a fennsíkon felhők gyűltek megint, szemben a sziklafalon ragyogott a nap. A San Pietro Caveosoban akkor kezdték a misét. Egyetlen ruhájukban, fejfedővel a kezükben schiavonék, bőrcserzők jöttek feleségestül, nagyobb gyerekeikkel. Túlment a templomon, hogy az embereket a háta mögött tudja. Egyszer csak a partoldalon egy suhancot látott lefelé kapaszkodni. Jobb ruhában lehetett, színes ruhában, kalapja takarta az arcát a fölülről rálátó elől. Vele szemben, a barlangba egy másik alakot látott lesuhanni, fehéringes, sötét nadrágos fiút.

Ezek a Sassoban lakó schiavonék kerülték a szaracén barlangokat. Rosanna mesélte, hitük szerint boszorkánygyűléseket tartanak bennük. - Engem tartanak a banyák apátnőjének, azért csak tudom! - tette hozzá a magyarázatát.

El a Civitasból, vade via Sassi. Ezt mondta ma minden Josephusban. A szakadék első látásra mászhatatlannak látszott, meredek fal zuhanása a kőmélység fenekére. Ha elment egy lefelé induló lépcső mellett, az vakon végződött, egy lefelé induló utcácska szennyes vízzel beletorkolló hasadéknál ért véget. Ám azok a fiúk mégiscsak átjutottak valahol. Ment tovább a Gravina nyilvánvaló peremén. Ahol csak megengedték a sziklák, embermagas tüskés bozót nőtt a partoldalon. Nem társultak ők sem, külön egyedül, szúrósan álló növények, még egymás közeledését is elutasítják. Itt-ott valami örökzölddel találkozott, azok aztán a szemközti fehér sziklakorona fölött összeálltak, homlokban egyenesen vágott gyér zöld hajhoz hasonlón.

A földbe hasító mély repedésben jobbára csak madarak éltek. Háborítatlanul szálltak a föld alá és emelkedtek ki belőle. Egy ölnyi kórót fehér csigatestek tömege borított. Érintésre az üres csigaházak leváltak és súlytalanul hullottak a fenékre. - Összetömörültek, de csak a halálban. - szökött fel Josephusban a gondolat.

Ahol már hátulról nézett vissza a Metello leomlott tornyára, egyszer csak felfedezett egy kapaszkodási lehetőséget. Szinte szökellve indult meg lefelé, kiálló kőről másikra ugorva, kapaszkodás nélkül. Ha megbillent, inkább a falnak vetette a hátát, köntöse háta máris csupa szúrós törek és tövis. Papucsának talpa jobbra-balra hajlott a tenyérnyi lépőhelyeken, még a lábujja is kapaszkodott.

A meredek fenekén nehezen lépett át, hűvös sár tapadt a sarkára. A túlsó part, ha alulról felfelé elindult, már nem volt olyan meredek. Föld borította, fűféle nőtt rajta. Épp csak négykézlábra fordult és a fűcsomókba kapaszkodott. Szinte rúgtatott felfelé.

A fal pereme alatt ismét a fűcsomók alá rejtett, valaha-taposott ösvény. Követte innen, lépcsőfokokhoz vitte, a lépcső egy sziklába vájt templom belsejébe vezetett. A sziklát dongaformán, kereszthajósra vájták ki, egy szűk átjáró egy másik térbe nyílt. Elkerekített vége apszis, oltár helye egykor.

A falakon lekaparódott fresco nyomai. Megkopott, füstös szentek görög módra. Anachoréták régóta elhagyott lakóhelye. Újra csak: Istennel lenni, ember közelét elkerülni.

A barlangi zárda teraszáról nem vitt út. Körmeit használva kapaszkodhatott fel föléje. Itt egy kis kert nyílt, sok sárga virággal, ember nem látogatta. Innen láthatta a szaracénnak mondott barlangok délre húzódó sorát. Hegy-öregasszony meszes szájának foghíjai. Néma, már örök csúfság.

Nem is kellett sokat mennie. Két-három elhagyott kőfészekbe fülelt be. Egyben lakott valaki ezen a tavaszon. Egy hátsó sarok még nedves, a földön törött fakanál, cserepek, elhányt csont. Előrébb az utolsó tűz nyomai. Két üreggel később, bizonytalanul hangokat hallott. Fülelt, akkor nem hitte. Csönd, újra valami fiúhang, hangok kerengése, hullámzása. Belépett egyfelé, de hamarost vakfalba ütközött.

A másikban, tüstént tudta, megtalálta őket. Ahogy betapogatózott a sötéten át, világos fiúhangokat hallott, néhány civitasbeli fiúét. Egy átjárót most kürtő felülről derengő fénye világította meg. Hát itt tanyáztak. Ahogy ment, levetett zekékbe, csizmákba botlott. Aztán meg is látta őket, egy kősarok mögé húzódott, nekivetette a hátát és használta a szemét. Kellett is használnia, hogy láthassa, amit most végignézett. Az, bármerre is járj, nem volt mindennapi.

Az öt suhanc, rendes öltözetét levéve, egy-egy hosszú fehér inget viselt. Hajuk, fejük fedetlen, vállukra eresztve, feketén. Mezítláb, félkörben álltak. Csak idővel értette, mit művelnek. Egy lányforma feküdt mellettük a földön, valami összehordott, kendervászonnal letakart szalmán. Bernardo, a Venusio fia volt ott közöttük. Tőrt, hegyes tőrt szorongatott. Cimboráinak bevágta a tenyerét. Jobb tenyereiket eskühöz fogták egybe, az öt egymásba fogódzó jobb kéz a tenyerekben egymás sebébe maszatolta a vért. Egy másik, vékony nyakú, kiugró ádámcsutkájú fabrikált esküformát mondott elő.

- iuro sub numantem morsi stare mute stare fide da sepulchri. absconditus crypticus. amen.

Fojtott fiúhangok háromszor ismételték.

Akkor aztán elkezdődött. A fiúknak agyagkorsó állt a lábainál. Felvettek egyet, kiitták a maradékát és a falhoz csapták őket, cserepek szálltak vissza rájuk. A barlang hűvösébe rossz grappa bűze és fiúveríték vegyült. Fejükön át lehúzták az ingüket és a bokájukhoz dobták. Elfogódottan néztek most egymásra, egyikük a férfiúságát markolta.

Odaléptek hát a szalmán a lányalakhoz és őróla is lehúzták, ami volt kevés ruháját, ingét, szoknyáját. Fiatalka, vékony kislány, hegyes mellekkel, élettelen. Leültek mellé, rákuporodtak. Bőr a bőrhöz, karjuk egymáshoz ért, tenyerük a lány fekvő tagjaira simult. Összehajoltak fölötte, nyalni-falni, csókolgatni kezdték, kóstolták-vizsgálták a testecskét, nővé teremtésének titkát, minden ráncát-hajlatát. Mind hangosabban vinnyogtak, serdülő kan disznók módjára röfögtek. Fajtalan cselekedetre fogták a péniszüket és belefordultak a bőrön, orron, érzékeken át elömlő, korai kéjbe.

Ott hevertek utána sokáig egy mindenfelől összemaszatolt, megcsúfolt, magatehetetlen lánytesten.

Könnyű volt most visszahúzódnia, ágyú dörgését nem hallották volna. Kiment a barlangból és egy bozótcsomó mögé ereszkedve lesbe állt. Sokáig kellett várakoznia. Feje fölött előkerült a nap, égette a hátát, de most nem volt hová mozdulni. Később a felhők megint összeálltak, sűrűsödtek, a Sassi fölé gyűltek és erős, zúgó szél kezdett fújni. Ebben a zúgásban bukkantak elő. Ketten lábánál-karjánál vitték a magatehetetlen lányt, előttük kerültek elő a főkolomposok, Bernardóval az élen. Visszabújva napi öltözetükbe, mindenki magában igyekezett lenni.

Josephus Bernardót követte. Lógó orral, útját móddal lassítva igyekezett el. Láthatólag nagy vargabetűt kanyarított. Útja minél később vigye haza. A tőre sehol nem volt nála. Egyszer csak esőcsepp koppant egy levélen, másik jött és már ömlött is. Bernardo előbb csak ment tovább, hagyta, hogy az ömlés vállát, haját áztassa, aztán egy üreg mellé érve valahol féloldalt a szakadék lejtőjén lefelé behúzódott az áradat elől.

Josephus a barlang szájában állt elé. Nem kellett semmit mondania. Máskor biztosan rátámadt volna, most azonban elszállt belőle az erő. Ült, nézett fel, mint egy csapdába esett szomorú farkaskölyök. Keze földdel-kaviccsal játszott a lábai között.

- Nem fogom senki fiának elmesélni stare calmo, ha te is segítesz nekem.

Misényi időbe telt, míg elállt az eső. Elől ment a fiú, egyetértésben, visszafelé.