Kettéhasad a lélek. Ott, ahol egyedül vagy, más keresztény társak híján, először töredezni kezd, mint a kiszáradt agyagföld, repedezik, porlik, beomlik, és aztán kettőbe esik szét. A múlt felébe, ahol gyermekségedben Istenre eszméltél, mindarra, amit vesszejével a tisztelendő úr beléd vert vagy a kanonok úr okos szelíd szava mélyen oda bevésett…

És most porladozó, kettéhasadt edény vagy, ahonnan bűnbe szökik a lélek és már turbános, szakállas arcok vesznek körül. Kezüket nyújtják feléd, bátorítanak, hogy csak előjöjjön a tört korsóból, mert ők már tudják a helyét.

Van, hogy reggel már úgy ébredek, hogy magam a helyemen találom… هلل كبير

Leborulok majd a محراب felé. هلل مصباحه Allah kegyelme végtelen, tudja ezer módját hogyan vezessen világosságához. Engem is vezet, hatalmas, minden felett, apám, nevelésem, fegyvereim felett. A kardot Allah adja. Az a kard a szultánt szolgálja, a szultán a kalifát, a kalifa hatalma Allah hatalma.

Pengém lapjába vésték a Tehén szúrát: ez az írás, semmi kétség, útmutatás. Vág, ó hogy vág, mint a sötétséget a lámpás fénye. Átvágom magam bozóton, pálmaerdőn, bőrpáncélos lovasok során. Legyen meg Allah akarata. Várban születtem, várban nevelkedtem. Erdőben tévelyegtem, tengeren hányódtam hogy végül kardom lehessen és fejem fölé emelve a hit ellenségét fenyegethessem. Betölt Allah világossága, mint a fülkét a lámpás fénye.

Hasszán szultán mecsetében a kőfülkékben és a fafülkékben könyvtekercsek, könyvtáblák, könyvlapok őrzik Allah világosságát. Boldog, aki Allah világosságához érhet. Leírom Allah nevét, leírom a szúrákat, leírom a hatos könyvet. Mi lehet még az írás mögött, a Perzsiából jött, a Fárszból jött, Szamarkandból jött, Bagdadból jött, Khoraszánból jött írás mögött? Onnan, Keletről kel fel a fény, hogy a nap áthajózzon az égen. Felkel a Nap a keleti hegyek fölött, besüt a barakk ablakán, elvonják a függönyöket, felgöngyölik a takarókat, leterítik az imaszőnyegeket és mindenki leborul قبل iránt. Allah az Isten és Mohamed az ő prófétája.

Hosszú kapaszkodásom volt a hit hegyére, csúcsának tövébe értem. Sokáig, sokáig fák között kapaszkodsz. Fák között bokrok gallyasodnak, füvek szöknek magasra és ha széthajtod az ágat, mögötte újra csak lombot, homályt találsz. Megcsapnak a vesszők, kapaszkodsz fölfelé, nem is tudod, mi felé. Ha nem futamodsz meg, ha nem dőlsz le egy fa alá elkeseredve, egykor fenyők közé érsz. Tisztább, hűvösebb levegőben több nyugalommal ver a szíved. Itt már messzebbre látsz a tűvel borított koronák alatt, magasan még mindig beláthatatlan a sötétség. Innen kiszabadulva végre meglátod az eget, rád süt a Nap és megpillantod a Hegycsúcsot. Most már tudod, hová igyekszel, lábad alatt, az ösvény oldalán kék meg sárga virágok integetnek. Könnyű a lábad, ahogy nyers, tiszta sziklára lépsz. هلل virágoskertjében időzöm Hegyének csúcsa alatt. Látom a kapaszkodás útját a Magasságos felé.

Hogy van, hogy nem látják, amint én nem láttam, hogy Allah egy? A próféta Jézus, a keresztre feszített Krisztus után jött el és lett a próféták pecsétje. Utána nem írtak könyvet és nem jött több próféta. Kimondod és az مه alá tartozol. Megtértek a Törzsek a próféta hitére, a szírek, a perzsák, a törökök, a tatárok, most a bosnyákok, besenyők, إفرقية népei. Melyik tartóztathatja fel, خهاد, jöveteled?

Kettéhullik s két elvált felével magát kutatja a lélek. A levágott pogány lelke a Gyehennára jut. A Mohamedet imádók örök tűzön pörkölődnek. A mennyek országába csak a tiszta hitűek, az Isten iránt alázatosak jutnak be. Akiben alázat helyett dölyf, kapzsiság, kéjvágy mutatkozik, tisztítótűzben ég száz éveken át...

Anyám egész életén át Máriát imádta. Naponta följárt a kápolnába, gyertyát gyújtatott és imádkozta az üdvözlégyeket. Apám névnapján, István napján minden évben misét mondatott a dürnsteini barátokkal. Éjjel, ha legmélyebben alszom, háton, kezem-lábam szétvetve, megnyílott lelkű, gondtalan gyermekként, megint, angyal villan föl előttem, lánggal hullámzó pengéjű karddal a kezében, figyelmeztetően emeli felém és énbennem a régi hit még tüzet fog. Tudom jól, a levágott pogány lelke a Gyehennára jut.

Thaler prior úr a török vesztére fohászkodott a pünkösdi misén, amikor csupa fehér virágszirom volt az oltár. Térdeltem én is a többiekkel és fölszállt az ég felé a könyörgés, hogy a kutya pogányt a császár karintiai határain veszejtse el az Isten. Imák végtelen füzérét imádkoztam, bűneimet meggyóntam, tiszta voltam és az Úrnak tetsző. Könnyű szívvel ágyúztam a törökre, csatára készültünk a lovagokkal. Nem féltem volna a halált, angyalok vitték volna elszállt lelkemet az Úr ítélőszéke elé és én nyugalomban nézhettem volna az Égi Bíró szemébe. Micsoda akarat akarta, hogy most itt, a magasságos szultán őrségében tanuljam annak nevét, aki mindenek felett igaz és mindanyiunk útjának tudója?