Halk nyikorgás, az árboctő recsegése a tőkében. Manuelosz nyög, álmában, átvérzett sebével. Fájhat, vagy álmában tovább csatázik a hajójáért. Szél lehet, azért nyekereg az árboc, a hang elárulja a hajó haladását. Mióta nem látjuk a világosságot, kézzel-lábbal összekötözve, az ember nyomorúsággal befelé fordul. Fáj a láb, zsibbad a csukló, néha forgolódunk, felriadunk, nyögünk, káromkodunk, szólongatjuk egymást, ám ez nem segít semmit.

Feküdni kell, háton, aztán oldalt, egyik, majd másik oldalt. Szememet, a látást valami belül lépcsőződő helyettesíti. Elindulok rajta magamban fölfelé.

Lenn a föld, fönn az ég van. Ha meg akarsz kapaszkodni, el akarsz helyezkedni, a biztossal kezdjed. A föld áll, szilárd, ott van mindenek alatt. Tartja a fákat, hogy gyökerezhessenek, hegyeket, házakat, városokat hord a hátán, és visszafogadja a fölöslegessé vált holtakat. A lélek az orrukon száll ki, ezt is mondják, ha csendben állsz egy frissen megholt fölött, hallod ahogy finom, halk sziszegéssel elszáll a lélek az orrlikakon. Ha befogják, vár, vár türelmesen, útját biztosan megtalálja és az felfelé, a föld elhagyására vezet a légen át. A légnek a föld és a firmamentum közötti teret kell kitöltenie. Ott is van, mert a Teremtés irtózik az ürességtől. Amikor a lélek a testet elhagyja, az egész elkezd összeesni, ... belülről semmi nem feszíti, elporlik és visszaszáll a földbe. A földnek minden jó, mindent megtart. Kosz, tetemek, vér, bélből sár, szennyes vizek, jön, jön bele minden és a föld befogadja.

A földben él meg a gonoszság, barlangjaiból búvik elő, benne főnek, mély bugyraiban, a kárhozatra vetett lelkek, szállnak ki lángolva lidércek, kelnek tűzből szalamandrák, lapulnak az ércek, langyosan rétegez a tőzeg, kövül a szén. A föld a víz alá vonja az alábukókat, kincseire tartja gyomrában a tevékeny törpéket, manókat. Most is itt van, valahol alattunk. Ezt a hajót hiába veti a hullám, sarkalja a szél, a vízzel együtt számít a föld bizonyos támaszára. Itt fekszem, fenékderekán, leterítetten, lekötözötten, és gyomrom, beleim, bensőségeim a földdel egylényegűek, emésztenek és táplálnak. Hátamon fekszem és gyomrom, sáros, hosszú beleim a föld felé húznak érzik a föld tőzeges, sáros televény vonzását.

Szellő simította határa a földnek mindenütt dombokban, hegyekben lélegzik. A madár az, aki ismeri ezeket a dombokat, légi útjának gyönyörűségét. A hegyről nézve a földtől máris mintha elszakadnál, távolra viszi szemed határát, lélegezni könnyebb, tisztább, szállsz már kevés híján, gyomrotok fölébe kerültél.

Ez itt már a levő magasabb rendje, minden átlátszó és fény járja át. A levegőben tisztább szellemek, talán, ha nem is láthatóan az emberi szem számára angyal száll, hogy az isteni tisztaságból kevésbé részesülőnek segítségére, felfelé törekedni segítségére legyen.

Lám már szellemben a tiszta levegőig gondoltam fel magam. Alattunk a víz sósan, félelmesen hiába hullámzik, forgatja, töri magát, én már fölkaptam a levegőbe, ahol többé már nem ér el. Ami a vízben részesül az isteniben, megleli útját a fény, Isten napjának hatására, párává lesz és felfelé indul. Földből szellemekkel, víznek párájával szállok ki ebből a hajófenékből, deszkák, kötelek közül. Durva húsomat fogják, romló bőröm rongyosítják, ám én a vitorla körüli szélen, kötél és létra nélkül, szellemel szálló szárnyon a lélekvesztő fölé jutottam.

Manuelosz, ez most az erő próbája. Volt egy próbája a kar erejének, lábad megvetésének az alantas halál előtt, és megálltad. A próba most bárkád gyomrába, hordóid mögé, koponyád körébe van zárva. Mit visel el, mit épít, képes megállni egy bárka dohos tőkéjén, patkányok társaságában. Néha már jönnek és lábujjunkat, fülünket harapják. Büdös van, keserves büdös, fürdetlen embereké, akik néhány napja még egy hajó széljárta fedélzetén Itáliába szálltak. Itáliába, kincsek országába. Róma, világ fővárosa Szent Péter kőszikláját temeti hordaléka alá. ἣ μεγάλη Ἑλλάς romjai halmozódnak Metapontiumban Πυθαγóρασ nagy iskolája fölött. Narancs a fákon, olajligetek, mint az igazi görög földön, állnak körül, míg az Első Filozófus az embert szelidíti.

Ledöntötték a filozófust, az oszlopcsarnokokkal együtt és a bölcsesség eltemetődött. Ám minden körülmények között előtalálod magadban. Πνεῠμα ψυχήvvel osztozik a lelken, koponya és bordák kettős ketrecében. Fel s le futkároznak a gerincen, a test beleborzong. Helyért és elsőségért folytonosan küzd az ész a gerjedelemmel, elnémul az egyik, lankadtan alulmarad és úr lesz a másik. Csak kis időközön úr, Pünkösd kurta napjának királya. Ha a Πνεῠμα homonculus lenne, nagyon szégyenkezne, elbújna egy sarokba, a lapocka alá vagy félre, a fülbe, míg a felsőségért a csata folyik.

Micsoda merész, rettenetes terv zárta ezt a szikrát, a fény rokonát ily elveszetten az anyagba. Fekvésemben ez a zsibbadás, a mozdulatlanságtól, a gúzsoktól meleggé válik, a melegben szenvedély tör fel és benne égő tekintetem új irányt talál, felfelé indul.

Nekünk mi van fenn? Itt a Hold alatt kuszán, opálosan kavargó, meg-megtisztuló levegő. Ügyet se vess rá, feljebb igyekezz, aionok, arkhónok szféráin juss keresztül. Ők kötözték szenvedésbe a lelket, lenn, a Hold alatt, míg az ὕλη még alaktalanul kavargott. Mit hagyott itt Achamóth? Nedvesítő könnyeit sírta el, s ha mégis megkönnyebbült, felderengett a csalóka, szublunáris evilági fény. Rémületéből nehéz, tehetetlen föld lett, mozgékony, minden neszre éber félelméből víz, mozdulatlan álló fájdalmából lég s a tűz, halál és pusztulás hordozója, mely a torz szenvedélyben belül mindenütt falánk szörnyetegként lapul. Így vagyunk Achamóth, s a plérómából leszakadt Szófia gerjedelmeiből szabva. Ennek az elhibázott teremtésnek adjuk meg árát. A szenvedélytől hevített Szófia, elhagyatottan, zavartan, egy fénytől fosztott sötét erdő mélyén a bomló avarban hemperegve szült, párja, Theletosz nélkül. Jaldabaóth, a tökéletlen άνδρóγυνος abroncsozta a káoszra az aióni szférákat.

A bolygó hét aiónja vesz körbe, köröz azóta köztünk s a magas Ég között, az alvilág démoni szféráira zárva. Maga Jaldabaóth pedig, kibocsátva háromszázhatvan angyalát, hangjával töltötte be a Hold alatti szférát, ahol maga csinálta trónszékben, teremtésétől, magától eltelve ült: „Isten vagyok, s nincs rajtam kívül más isten.”

A Valót, a szeretet valóságát fátyol takarta. Achamóth visszaszállt, vágya Theletosz karjába vitte, forrón egyesült vele, eltűnt az önmagával fajtalan, nehézfejű Jaldabaóth elől.

Ez a felfuvalkodott arkhón, ez a nehézfejű Jaldabaóth nem maga teremtett. A Valónak ez a láncon ugató démoni kutyája a Magasból kapott segítséget, mert akkor átlátszóvá lett a fátyol, a vizeken, hullámon, párán tördelve megjelent a Való visszfénye, tükörképe.

Szeretet tölt el mindannyiunkat, megállíthatatlan, a Való felé, az Egyesülés, a visszatérés felé visz. Ez a vágy gyújtotta fel Jaldabaóthot, ellenállhatatlan. Nekilátott, hogy mintázzon, hogy a formátlanságból, zavarodott, holt hullámzásból a tükröződő képmásnak képmást csináljon.

Arkhónokat teremtett maga is, hogy megsokszorozza erejét, az aiónokhoz rendelve, hármat a Nap fölé, hármat a Nap alatt és középre a leghatalmasabbat, a tűz hazáját, az ideát éltető fény szétsugározóját. σελήνη elsőnek zavarta össze a tükröződő szépet, mindent felduzzadásra, majd sorvadásra késztet, csalárdságot csempész mindenekbe ερμῆσ érzékiséggel visz félre ̓αφροδίτη, a buja. ̔́ελιος önteltsége, „én, én mindenekelőtt én…” a fátyolon át való látást kizárja. Vakít s nem látunk mögötte mást. ́αρης orcátlan nekimegy a harmóniának, szaggatja, tiporja a rendet, beoltja a kincs, holt gazdagság iránti kívánságot. ζεύς nehéz anyaggal táplál, κρονóς hamisan ragyogva lesben áll. Így maradt a lélek az elrontott Kozmoszba zárva. Minden bűnre, barom módjára bukásra csábít, hogy uralkodjunk egymáson, fajtalankodjunk, idegen gazdagságot kívánjunk és minden botorság tetejéül mindennek közepébe állítsuk magunkat, Jaldabaóth pedig trónszékén a Hold alatti égben felfuvalkodottan bőgi: „Isten vagyok, s nincs rajtam kívül más isten.”

Megkötöttél, Jaldabaóth a fenékre zártál és torz arkhónjaid karddal vigyáznak, nehogy megpillantsa a lélek a felfelé vivő utat s legyen ereje lépni rá. Ám tehetetlen a düh, hasztalan az acsarkodás. A sötétben himbálózó, csípősen bűzös fenékről is tudja a πνεῠμα az útját. Közelebb az Egyhez, a Valóhoz még sohasem jártam, felőle ily biztosat nem tudtam. Szemem nem meresztem a poros palánkközi homályra, tagjaimban a forró szenvedélyt árasztó vér lelassult, bőröm csípésbe, viszketésbe fásult s lelkem a hasonlóhoz, hazájába készülődik. Ott lesz a nász, örök az Egy, s a találkozót nem kési le senki. Karjába fogad, már látom megnyílni, hívogatni s boldogságom előérzetétől már felsír, szaggat a mellem.

Leszakadhat a szublunáris béklyó, az éternél testetlenebbet átbocsátják a szférák és az állócsillagok mozdulatlan hevében elcsitul a szenvedély. Vigyél újraegyesítő lendület, a végső egyesülés felé. A léleknek ez a letört darabkája bejárta hosszú útját, előjön a visszabocsáttatás tornácára. Ideje végét sejti. Micsoda fényben fürdünk máris. Milyen keveset ér a szó, durva szekér, mely idáig szállít, ám itt minden nyelv kudarcra van ítélve, melyen ember szólt, csak a fény bódít, fogad be, tölt el. Így ér el Anthroposz. Egy a fénnyel.