Az anyóka lefelé botorkált a falépcsőn. Juszuf mögötte tette-vette a lábát. A leglassúbbat lépve sem tudta kivárni, amíg a néne, botjával egyenként megkoppantva a lépcsőfokokat, a szűk átjárón áthaladva eléri az utcát.

Éjszaka, lámpás nélkül a vékony holdfényben nem volt könnyű előrejutni. Egyszer aztán a dalmát öregasszony befordult a peristiliumba az árusok sötét boltívei alá. Juszuf kezét bütykös markába fogva tapogatóztak át az éjszakába borult átjárón. Messzebb gyújtott fény pislákolt, afelé haladtak. Fölöttük a régiek magas palotafalai, boltokba vesztő, ajtóval lezárt vagy nyitott bejáratokkal. Nyitott bejáratból világított a faggyúgyertya is. Azt egy fiatal szolgáló tartotta, ott állt a kőküszöbön csipkés szoknyában, fehér pruszlikkal meg főkötősen. Juszuf bólintott feléje, ahogy belépett az alacsony nyíláson. Megint két boltíves palotatermen mentek át, a leányzó mögöttük maradt a rögtön el is fújt fénynél.

Tágas loggiára vezette ki a vénasszony, egyet még szorított a kezén és visszahúzódott a sötétbe. Ahogyan megállt ott, orra rögtön fölismerte az esti tengerről felszálló levegőt. A lábainál hajóvitorlák behúzott vászna, árbocok szára derengett a sötétben, egy-két hajóformán lámpás is égett.

Ahogy a keze a loggia mellvédjéhez ért, valami oda nem illőt fogott rajta. A kőkorláton kötelet vetettek át, a kőnyílásokra pallót vetettek. Ez a pallódarab pedig ritmikusan nyikorgott. Lassan rájött, hogy egy kötélhágcsó visz le a mellvéden át, valaki ütemesen rángathatja odalenn, mintha csak nyomatékosan a figyelmébe vésné, hogy erre menjen tovább.

Megfogta és megrángatta az egyik kötélszárat, mire odalentről abbamaradt a rángatás. Lábaival átlépett a korláton és csizmája rögtön megtalálta a lefelé vezető fokokat. Ezt a lejárót néhai árbochágcsóból ábdálták oda. Kis nyugtalansággal a gyomrában tartott lefelé. Ahogy mászott, egyszer csak megfogta valaki a karját. Akkora már lenn is állt egy teraszon, amely az óriás kövekből rakott fal aljához támaszkodott. Fekete hajú, fekete köpenybe takart alak állt mellette, zömök bajszos-szakállas. Oldalán tőr lehetett, nyelének gombja megnyomta Juszuf oldalát, ahogy közvetlenül mellette a terasz kövére lépett.

-Salve, testvér. Akkor most merre tovább? - súgta neki, választ azonban semmilyen formában nem kapott. A fekete morlák megindult lefelé a terasz lépcsőjén. Juszuf a karja mozdulatából jött rá, hogy maga után hívja őt.

Az ember, akit vezetésére küldtek, néma volt és süket, szót meg nem hallott és egyetlenszer sem szólt. Gazos árkokon, sötét fenyőcsoportokon vezette, vonszolta végig Juszufot. Kakukkfű illatozott, minden feketéllett, ahányszor felhők alá szorult majd lebukott a vékony hold. A madarak és a tücskök hallgattak, saját léptüket hallotta, ahogy a recsegő, zörgő növényeket taposták.

A hangtalan fekete alak mély völgybe vezette. Itt már útra tértek. A néma jobbra-balra figyelt, emberek nyomát kereste, hogy biztosan mindent-mindenkit elkerüljön. Juszuf kérdést intézett hozzá a sötétben, de nem jött rá válasz.

Kisérője nem beszélt, néma maradt makacsul. Mentek, amíg az úton keresztben egy magas fal derengett, lezárva az utat vagy összekötve a kétoldali hegyek oldalát. A majdhogynem teljes sötétben már a tövében jártak. Óriási boltíves nyílások járták át a falat rendes ütemben. Aquaductus volt, egyhelyt már ledőlt római aquaductus.

A leomlott ív alá rejtőzve további alakok várták, nem is látta hányan. Sugdostak egymással, nem is értette, mit és hogyan. A néma behúzta közéjük, mire azok elhallgattak, megragadták és valami zsákfélét húztak a fejére. Rögvest meg is fogták hárman-négyen és feldobták egy nyugtalankodó hátasállat hátára. Azon vezették tovább, láthatatlan ösvényeken, már nem is tudta milyen hosszú úton.

Egyszer csak megérezte, épült helyre hozták, elhagyott kolostorhoz talán. Kormos kőomladéka között asszonyok, gyermekek is éltek. Juszuf, amíg fején a zsákkal vezették, csecsemősírást és asszonyi csitítást is hallott, meg apró lábak fürge csattogását, futását úgy, ahogy az embergyerekek tizedik évük körül futnak. Előtte még súlytalanok, aztán meg már felnőttesednek, lépéseik komolyodni kezdenek.

Lépései aztán lépcsőkön felfelé vezették, ahol elmaradt a kormos szag, a helyét inkább savanyú bor és zsivaj vette át.

Lefelé a lépcsőn vadászat izgalmát érezte, a kopóét aki már a nyúlból szaggatott hús szagával az orrában rohan, miközben a távolság ugrásról ugrásra csökken, vagy a kikötőbe befutó hajóét, amelynek már a parti móló nagy kövein integetve várják híreit és áruját.

- Az én árum is várják. Várnak otthon, vár másképp Miriam, vár a ház parancsolója és a mudarrib, akitől a lélek járását tanultam.

Ez az izgalom vitte lefelé a lépcsőn, nem nyugtalanság. Allah akarata szerint... És talán a másik, a régi oltalmazó úr akarata szerint, akinek a spalatói dómban sírkövét faragták, s akiben anyám hitt. Amint a kőből kivésve előtünnek, elevenek maradnak. Ha vonásaik nem enyésznek, uruk Istenük is velük él.

Most levették a fejéről a csuklyát, boltozatos, félhomályos teremben bátorsággal kellett megállnia. A félhomályban is Jól láthatott, szemei az éjjel elszoktak a fénytől. Kétoldalt mellette morlák hajdúk, kettő, aki karjánál fogva idáig vezette, és egy, aki széles, görbe karddal, hos?- szú tőrrel hátulról ügyelt rá. A földalatti pince őrizői megálltak a behajtott tölgyfaajtó mögött. A terem másik végéből folyosó nyílott, ott éghettek a fáklyák, mert fényük az öreg kőbolton táncolt és a barátok volt pincetermének jó derengést adott.

- Vo! - szólt fojtottan, ám határozottan a morlák vezető, mire négy talpas jött a szobába, fáklyáikat a fal kövei közé vert villás vasakba rakták és kimentek, meg sem hajolva. Juszufnak először égett a szeme a vörhenyes lánggal égő világításban, a fáklyatartókban csak a szurkos fenyő sercegett.

- Egyenes gerincűek udvara. - gondolta magának Juszuf, aki mameluk földről jött. A morlák talpasok a hegyek belsejéből megfutott parasztok és pásztorok ruháját viselték. Bő gatyája mindnek térd alatt összeszűkült, rövid, karjukon bő ujjasuk rögtön a derekukra csavart öv alatt végződött. Fekete posztókalapjukba tűzve tollak, a lábukon széles talpú, lábszárukra bőrszalagokkal kötött opanki.

A morlák vezérrel találta szemben magát, borotvált, csontos arcú, pengetekintetű fekete emberrel. Szeméből értelem sugárzott, szája becsukva is beszélt. Nem lehetett több harmincöt évesnél, mégis, tekintélye ott úszott, szállt körülötte a levegőben. A többi törvényen kívülre költözött látható respektussal fordult feléje. Az ember végtére is tudtával vagy anélkül mindig törvény alatt él. Ez az új törvény sütött ki a morlák vezér sötét, rejtőző értelemmel teljes szemeiből, mutatkozott meg finom, fekete selyemből való zekéjén, színesen szőtt harisnyáján, bársony kalpagján, ezüstgombjain. Kardja markolatán is vezér módjára tartotta a kezét. Ha beszélt, az nem a másikhoz, hanem ehhez az új szökevény néphez szólt.

- Köszöntelek, egyiptomi idegen. Érted-e a grek szót? - A morlák utasításhoz szokott hangjába a vendégbarátság egy tónusa vegyült. Arca két oldalán kétféle fáklyafény lobogott. Juszufnak most már gondolkodásra késztetőnek tűnt, nyugtalanítónak. Szándékaiban számításnak, gonosz gondolatnak kellett lennie. Juszuf gyűjtötte az erőt, erre a várható sötét szándékra koncentrált, miközben a barátságos vendég szólásmódját kereste, aki a háznak jót hoz.

- Valamelyest uram. Köszöntésedet gazdám, Al Waasi üdvözlete viszonozza.

- Tehát az vagy, akit gazdád első futárja előre jelzett, Alexandriából jött török levélben. Töröktől jött, ha érted: ez nekünk azt jelenti: nem bízni. Te vagy tehát gazdád küldöttje, a második futár.

- Az, uram. Különös nekem, hogyha itt, dalmátföldön görögül beszélünk. Nyelved más, mint az enyém, de ha lassan mondod, figyellek és megértlek.

A hajdúk a sarokból zsámolyféléket állítottak kézügyükbe. Arra ültek le, majd a vojvoda kérdezett:

- Mondd el tehát, ki vagy, és Egyiptomba honnan vitted görög tudásod?

- Uram, Al Waasi pénzen vásárolt szolgája vagyok. Kivásárolt az utolsó mameluk szultántól és egyszer majd felszabadításomat ígéri. Ezért tudhatod, hogy igyekszem elégedettséged szolgálni, mert ez gazdám elégedettsége és ez az, amit meg kell szolgálnom.

- Honnan származol, küldött szolga?

- Frank lovagok katonája voltam Rodosz szigetén és a török kalózok a tengeren ejtettek fogságba, majd eladtak, így maradt meg az életem.

- Hitükre kerítettek hát? Előtte a pátriárka híve voltál és az ő hitüket odahagytad? Tudjuk mi itt milyen hazug és ebhitű nép ez. A háborúba megvett, gonosszá vadított rabszolgákkal jön, félelmet terjeszt. Lerontja templominkat, ágyassá teszi a keresztény asszonyokat, elrabolja vagy felkoncolja a gyermekeket. Faluink szülőföldemen puszták, és mi a török ellen gyülekszünk itt. Ami téged a törökhöz köt, ellenségünkké tesz és szítja gyanakvásunkat.

- Uram, gondold meg, Allah, az egyedül való isten, akinek Mohamed az ő prófétája, nem a töröké. Inkább úgy gondolom, Allah jóságos szándéka szerint a próféta hitének átvétele a nyers török vadságot enyhíti. Ám tudnod kell, hogy a konstantinápolyi szultán a kalifa címének elrablója és így Allah kiismerhetetlen akaratából az igazhitűek lelkének látszólagos földi felügyelője is. Ám a próféta családja nem halt ki igazán és valahol az igazhitűek között a jövő imámja lappang. A török büszkeség csak Allah akaratából vet a világ fölé félholdas árnyat.

- Úgy tehát nem vagy cimborája a töröknek?

- Nem uram. Inkább vagyok a bölcsességé. Tudod talán, a bölcsesség régtől görögül szólt, mint most én veled.

- Dobro. Gazdád tehát megbízott, hogy ügyünkben segítségünkre légy?

- Ezért hajóztam ide.

- Mi a hajód rakománya?

- A spalatói kapitánynak selyemköntösök, aleppóból szőnyegek és damaszkuszi acéláru. Kardok és tőrök elsőrangú műhelyből.

- Úgy tehát a fegyvereken pogány felirat van, így árulják el származásuk helyét?

- Nem uram. Hallgatnak származásukról néma vagy görögös rajzolattal. Élük beszél, ha tokjukból előkerülnek.

- Ennyi az egész?

- Nem. Neked könnyű ágyúk is vannak a hajófenéken a bálák alá rejtve, kettős deszkázat alatt.

- Aztán mennyi, görög Juszuf?

- Két tucat van belőlük.

- És mit érnek a tüzérségben?

- Damaszkuszban gondos munkával öntötték őket. Felfúrásuk napokba telt és mindegyikkel próbát lőttünk.

- És mit hozott a próba?

- Elhordanak egy jó török mérföldre. Ha negyed mérföldön nézem legfeljebb ha tíz lépést hibáznak.

- És hány lépés a török mérföldje?

- Velencei mérföldet gondoltam, kirie.

Ahogy váltották a szót, megenyhült a morlák vezért arcának szigorúsága. Már szinte tréfásan nézett a szeme, amint a mérföldek hossza került szóba. Titkárféle ember lépett be közben és megállt a pincebolt bejáratában. A morlák hátranézett rá és elküldte.

- Menj, Jakov, nincs itt szükség tolmácsolóra. Ezzel az emberrel megértjük egymást. Majd szólítunk, ha lenne mit leírni.

- Ülj le hát görög Juszuf s hallgass figyelmesen. Érts meg tehát pontosan. Mi itt uszkokok vagyunk, Grad Klich fölött a hegyekből menekültek. A törökkel a sarkunkban jöttünk ide a velencei Dalmáciáig. A velenceiek ravaszak, kedvében járnak a töröknek és minket is megtűrnek. Itt adjuk el vajunkat, gabonánkat, marhánkat, jutunk fegyverhez és hajóhoz. Tegnap még nem értettünk hajózáshoz és tüzérséghez, mostanra azonban a tenger és a török közé szorultunk. Az átkozott török miatt oda az otthoni vidék, a hegyi legelők a fenti völgyekben, sasok magasán, fenyők alatt. Mostanra a harc maradt, a bán szolgálatában, a magyar vagy osztrák császár nevében da spasimo gorni kas'tel, ubijemo turchina.

Idefenn a hegyek között a Velebit átjáróját Kaštel Klich védi, Petar Kruzich kapitány harcol ott majd mindennap a törökkel. Portyázó akindzsik vágják le az erődből kimerészkedőket, aztán egyszer csak török sereg bukkan fel. Jönnek, és a sikertelen ostrom után elvonulnak. A török falánkságtól hajtott, habzó szájú eb, tudja, hogy a macska nem merészkedik le a fáról, míg majd az éhség és a fáradtság az állkapcsára hajtja.

- Mondd tovább uram. Bírod jószándékomat, tiéd teljes figyelmem. Mivel szolgálhatom ügyedet?

- Juszuf, süllyeszd magadba némán, amit most elbeszélek. Amit mondunk, ezek a vitézek sem értik. Felnézett, sötét szemét Juszuféba szúrta, karjával a hátul álló hajdúkra mutatott.

- Nem értik a görögöt. Nem beszélik ezt az ő vidékükön.

- És te magad, uram?

- Én nem Nich környékéről születtem. A Pontus Euxinuson kereskedett a nagyapám, ám Drinápolyba házasodtam, Trnovóból menekültem a török elől. Görög feleségem, görög nászom volt, ám ennek már sok éve. Figyelj arra, ahol a te dolgod kezdődik.

Klichből portyára tört ki egy csapattal a Senj körül tanyázó uszkokok vezére Ivan. Kora tavasszal csalta tőrbe a török, foglyul ejtették és most Kninben őrzik, ahová két éve vették be magukat. Ott tartják vasra verve, föld alatti tömlöcben. Őt segíts kihoznunk a török kutya vackáról és a szabadságot, amit gazdád ígér, arannyal toldjuk meg.

- Szolgálatodra állok, uram, de ez másnak való munka, rám nem bízhatod. Nem vagyok katona és a Mohamed hitét vallók ellen nem fognék fegyvert úgy sem.

- Nem mondhatsz nemet arra, amit kérek tőled. Kész tervünk van és benne neked a munka derekát szántuk.

- Uramnak kereskedő munkáját üzented. Ügyeinek intézője, áruinak felügyelője, elszámolásainak vivője vagyok. Számolni, adni-venni, ebben segíthetek. De te egy háború foglyának kiszabadításába vonnál.

- Figyelj tovább rám, görög Juszuf. Kninben a várban kémünk van, tőle Ivanról és a várat bitorló Musztafa bégről híreink vannak. Tudd meg, hogy ez a bég veres kezű harácsoló albán kutya. Ivanból a család kiváltása útján nem tud hasznot húzni, ezért más foglyokkal együtt a rabszolgapiacon fogja eladni. A szandzsák bég parancsa szerint már meg kellett volna ölnie, de ő, más foglyokkal együtt rabszolgaszállítmányba szánja és eladná olyan vevőnek, ahonnan nem jut majd egyhamar vissza az uszkok harcoló csapatba.

- Úgy, tehát valaki vegye meg tinektek?

- Látod, megértesz engem, görög beszédű. Egy nyelvet beszélünk végre?

- Úgy lehet, ezzel valami képzelhetőt kérsz. De mielőtt magam elígérem, engedj tudnom még sok továbbit. Mikor és hol adják el ezeket a foglyokat?

A morlák közelebb hajolt, hogy mondanivalója bizonyosan közöttük maradjon. Reszelős lett a hangja, szemei égtek a fogyó fáklyafényben.

- Ha kitudódnék, hogy a török megtudott tőled valamit, elvágatom a torkod. Még mindig tudni akarod?

- Üzlet nem jön létre, uram, ha a kereskedő fél az áruját mutatni. Titkaiddal pedig nem kereskedem.

- Jól teszed, görög beszédű. Kitért létedre megvan a magadhoz való eszed. Azért csak elmédbe vésd, fejeddel játszol.

Szünetet tartott és merően nézte Juszufot. Kalapja tövén mutatóujjával vakarta meg a fejét, úgy folytatta.

- Csapattal fogják őket a Jadranhoz lehozni. Jablonac mellett van egy mély öböl, ebbe fog egy török kalóz felukka behajózni, és az éj leple alatt átveszi a láncra vert foglyokat. A csapat két hét múlva, Szent Vid napján alkonyatkor fog elindulni. Ha csak éjszaka haladnak, a megláncolt lábú foglyokkal két nap múlva lesznek az öbölnél.

- Miért nem üttök rajtuk útközben?

- Erős csapatra számítunk a rabok nagyobb száma miatt. A török Senj ostromára készül és nagyobb sereggel jön Magyarország felől. A hadra fogható uszkokokat a város védelmére hívják.

- Hát a többi fogoly?

- Velenceiek, lefokozott török tisztek, meg néhány magyar lovaskatona. Nem közülünk valók. Nekünk csak Ivan kell.

- No de hol fogják eladásra kínálni őket?

- Az a kutya Musztafa bég úgy alkudott a kalózokkal, hogy Kérkiránál előbb nem adják el őket. Ha oda befutottak, már kezdhetnek az aranyakra gondolni.

- Kémed derekasan dolgozik, uram. Tehát Kérkirán kell a te emberedet megvenni tőlük?

- Igen, vagy ha tovább vinnék a magasabb ár reményében, akkor kitudni tőlük, hogy hol állítják piacra Ivant.

- Okosan kifundáltad, uram. Van mégis több olyan hely, ahol számításodba hiba csúszhat. Valami történhet a szárazföldi úton a rabokkal, vagy a hajót a szél vagy a kalózok kénye más kikötőbe terelheti. Éberen kell ügyed után járnia annak, aki ezt a portékát akarja elhozni neked.

- Gyáva népnek nincsen hazája. Ha belevágsz, akkor sikerülhet.

- Idő és fáradtság fogy majd, míg szándékod célt érhet. Mit kínálsz, és mivel segítesz?

- Ha jó ágyúkat hoztál, felárral veszem meg. Ivan árát pedig, amit a rühes kalóz kér, száz arannyal megtoldom.

- Amit az ágyúkról állítottam, bizonyítom. Ágyúlövésre alkalmas, eldugott vidék kell. Alighanem akad itt a hegyhátak szakadékai között. Vannak-e jó pattantyúsaid, uram?

- Van, ki elsüsse az ágyúkat, görög Juszuf. Hol adsz mutatványt belőle?

- Mi sürget jobban, emberetek, Ivan dolga, vagy az ágyúk megvétele?

- Mit ér az egyik a másik nélkül? Vezér kell, tüzérség kell. Hát neked van tüzéred?

- Én magam.

- Miért nem jössz az ágyúkkal együtt szolgálatomba?

- Al Waasi szolgálatával tartozom. Hadi ügyetekben részt venni bizonyára nem kívánok. Vagyok ügyed szolgálója, de katonája nem.

- Legyen így. Tehát hogyan tudsz a lövegekből mutatványt adni?

- Bármely este Spalato közelében. Úgy vélem ismeritek a járást arrafelé. Embereid egy fogatolt lövegtalppal a tengerparton várjanak. Milyen hamar tud ez meglenni?

- Senjből vagy a hegyekből kell hozatnunk. Három nap kell. A hely Solin romjainál lehet, az öreg római aquaductus alatt. Onnan néhány óra szekerezésre egy szakadékban megtehetjük az ágyúpróbát. Men?- nyit kérsz az egész készletért?

- Gazdám szerint az ágyúk darabját a töröknek kétezer akcséért eladnánk. A húsz ágyúnak tehát száztíz velencei dukátot ér minden darabja, idehajózásuk is jó százötven dukátomba került. Ezt az összeget kell tőled megkapnom.

- Nagy pénz ez. Minket itt a puszta hegyek közt nem vet ám fel az arany.

- Könnyű csatakígyók ezek, mozgékony seregnek valók, és biztosan találnak. Vedd meg a felét uram, azt feléért adom.

- Ennyi aranyunk bizonyosan nincsen. Nagy részét ezüstpénzben számíthatjuk-e?

- Ezüstötöket Alexandriában már kevesebbre becsülik majd.

- Beválthatod még itt, a spalatói pénzváltónál.

- Meglehet. Megállapodhatunk az árban?

- Nem engedsz, hitetlenek kalmára?

- Hibáznék vele uram. Gazdám vagyonával játszom. És hidd el, ahogy mondom, az ő tulajdonánál semmi sem fontosabb számomra ezen a világon, az vagyok magam is. Éjjel és nappal minden gondolatom az ő javai körül forog.

- Megadom amit követelsz hát, háromnegyed részét ezüstben számolva, ha Ivan kiváltásában kezemre játszol.

- Legyen úgy, uram. Én meg utánajárok a pénzváltó dolgának és ha megegyezem vele, elfogadom ezüstödet.

- Akkor hát Ivan kiváltására. Kinyújtotta a kezét és sötét szemével Juszuf arcába bökött.

Egymás tenyerébe csaptak, miközben meglátszott, mindkettő latolgatja, jó helyre teszi-e a kezét. Juszuf nem számított erre a feladatra. Pénz dolgát, áruét, váltóét, rakodásét, kikötők felkeresését magától értetődőnek látta, itt azonban valami bizonytalanabba keveredett.

Al Waasi tudhatta, mire ígéri oda. Ott ültek a parázstartó mellett a kávézó asztalnál késő ebéd után, sötétedett és Al Waasi nargiléjéből lágy füstöt pöfékelt. Fehér szakálla tekintélyt parancsolt. Juszuf megkérte tőle kopt szolgálóját, Miriamot. Amikor gazdája a lány hajlandóságáról kérdezte, be kellett vallania, hogy még nem szólt vele, híven még csak a szemeik szólottak egymással. Ekkor tette fel Al Waasi szabadításának feltételét.

- Látom, fiam, eljött az ideje annak, hogy szabaddá tegyelek. Lelked már nem az én ügyeim körül fordul, mással kelsz és fekszel. Allah adjon neked szabadságodban hosszú és megelégedett életet.

Azt kérem járj kezemre még egy dologban. Tudod te is mint én magam, hogy az imám rejtezéséből elő nem jöhet a törökök hanyatlása előtt. Ezért megállapodtunk a rendtársakkal mindenütt a nagy tenger körül, hogy titokban a török ellen cselekszünk. A török szandzsák bég Ruméliában lefejeztette egy testvérünk, Musztafa Karaoglü öccsét, és ő a török ellen harcoló menekült gyaurok közé állt, akiket morláknak neveznek a tenger ottani partjainál. Nekik tudnál egy szállítmány odajuttatásával és más ügyükben is segítségére lenni. Légy wakilom, menj el Spalatóba és köss alkut nevemben ezzel az emberrel.

Ennyit tudhatott meg, beszédük ezután, mint rendesen visszaterelődött a szív szépségére, az ima szívbélivé tételére és hasonlókra.

Most tehát a többit is megtudta. Egy szerb gyaurt megvenni a rabszolgaságból. A feladat elgondolkodtatta. Mégis, nem hiába volt éveken át Al Waasi wakilja, arcán nem látszott semmi nyugtalanság.

A morlák lett türelmetlenebb. Megnyomva a nevet a szóban, gyorsabb beszéddel mondta:

- Fel kell tehát jutnod a kalóz kutya hajójára. A vezér neve Tumán bej, kaukázusi származású kiugrott janicsárféle.

- Talán a leghelyesebb volna ha több rabját venném meg. Úgy hitetem mameluk felvásárló vagyok. Kiválasztok magamnak néhány válogatott, testőrnek való embert. Vannak-e fiatalabbak a velencei rabok között?

- Nem tudom, görög beszédű.

- Milyen a te embered, Ivan, akinek megszabadításába avatsz?

- Meg fogod ismerni. Fekete párduc a velencei szelindekek és a török kutyák között. Nálam magasabb, fekete arcú. Mindig selyemövet visel, török módra, nem hagyna fel vele. Rövid fekete szakálla van. Még valami, az orra törött, ferde, gyerekkori veszekedésből. Ennyi elég lesz.

- Mit tud erről a kalóz Tumán bej?

- Neki az az utasítása, hogy a szállítmánnyal Kérkirán túl kezdjen kereskedni, mélyen török földön. Hogyan lelsz módot rá, hogy még a mi partjainknál hozzáférkőzz?

- Talán ha Trogirban, Raguzában kikötne...

- Tiltva van neki. Váltóval fizették ki. Azt akkor váltják be neki a sztambuli deftedárnál, ha egy rabszolgapiac felügyelője láttamozza a foglyok eladását török földön.

- Akkor ezekről már hallgatnia kell.

Juszuf a morlák asztalánál ülve tenyerébe hajtotta a fejét, úgy gondolkodott. A kalóznak nem szabad megsejtenie, hogy neki ez az Ivan a fontos. Ha pénzéhes, meg kell vesztegetni.

- Lefizetem, hogy megmustrálhassam a rakományát. Levelet és küldöncöt küldök hozzá, ebből azt fogja tudni, hogy embereim látták áruját, és a mameluk számára a javát szívesen kiválogatnám.

- Ez hihető lehet. Mit teszel aztán?

- Még kifutás előtt felmegyek a hajójára és megvizsgálom a foglyait, Ivanotokat más emberekkel különösen alkalmasnak találom és megalkuszom rájuk. Szereti a pénzt, jó áron eladja őket. Ehhez nekem pénz kell, aranyak nyelvén kell szót értenem vele.

- Meghiszem. Ha Ivant visszakaptuk, tetézve kapod vissza a pénzed. Emlékezz: még száz zecchinót ráígértem. Elég-e?

- Lekötelezel, uram, de a többi nem áll a ládikámban. Uram áruval küldött, nem aranyakkal. - Maga elé nézett és számolni kezdett. A szultán felhajtója kétszáz dénárt fizet egy szép rabszolgáért. Itt, az adriai parton nyilván kevesebbért is megkapom őket, de most rá kell fizetnem. Az ágyúk ára azonban elég lesz forgatható pénznek.

- Ha megfizeted az ágyúkat, azon leszek, hogy megszerezzem nektek az embereteket.

- Fizetek neked és ahogyan már mondtam, ráadással, ha Ivant megszabadítod.

- Az idő sürgetni fog. A törökök már elindultak az emberetekkel. Meg kell majd környékezni őket mielőtt innen elhajóznának.

- Elég a vitatkozásból. Arcátlanul szabsz feltételt nekem.

- Uram, pénz nélkül nem tehetek semmit. Nem tudom megvenni azt akit visszaszereznél. Ez végső szavam.

- Ördögbe veled, nyakas egyiptomi rabszolga! Nyereséget ajánlottam neked, jóban részesítlek, te pedig semmilyen áldozatra nem vagy hajlandó. Hát hogyne, a magadfajtának nincs gondja népre, szabadságra, neked csak a pénz biztonsága… Kutyahitű kalmár! Ne lássalak!

Most már felpattanva, dühösen harsogott.

- Vihetitek. - mondta a katonáinak, megfordult és fejét leszegve kisietett a teremből.

Az őrök hirtelen felrezzentek, kétoldalt Juszuf karjába és köntösébe markoltak. Amint a vezér elviharzott, engedtek a marconaságból és bizonyos tisztelettel terelték ki a görög szavú vendéget.

- Stoj! - mondta az egyik az ajtóban. - "Kapuljach!"

Visszacsörtetett a hosszú pinceterembe és üggyel-bajjal megkereste a szemtakaró zsákot, amit ismét Juszuf fejére húzott. Úgy vitték ki a kolostorból, mint a vadászatot végzett sólyommadarat. A karma már a zsákmányba mélyedt, érezte a vérszagot, amikor a solymász azt parancsolta, engedje el. A madár elborult agyában a düh a solymászra tevődött ár. Imbolygó lelkű, határozatlan fickó ez a morlák, ilyennel üzletelni semmire nem visz. Bolondság hozott ide titkolózni, darabos lelkű, hitetlen hegylakók közé. Még hogy a gazdája tőkéjét kockáztatva semmire való foglyokat vásároljon.

Mérgében a kőhöz csapdosta lábait miközben, fején a zsákkal valami kaptatón felvezették. Arca verítékes lett, nyaka viszketett.

- Húzzátok már le ezt a fejemről! - Kifakadt, még ha a két kísérő hajdú nem is ért semmit a nyelvéből. Azt azért megértették, hogy az éjszakai vendég a zsákban nagyon veszkődik.

- Chuvaj, brate. - mondta az egyik békítő hangon.

Gyorsítottak a lépésen és valami kapu alatt áthaladva kiértek a szabadba. Tudni lehetett a tücsökciripelésből meg a levegő frissebbé válásából, még mielőtt azt az átkozott zsákot a fejéről levették.

Juszufot felemelték egy ló nyergébe, a lovat kötőfékre fogták és szaporán elügettek vele. Itt, már vágtatás közben engedték ki a zsákjából. Szemébe por ment, arca, nyaka verejtékben úszott. A régi lovas gyakorlatával, sarkaival kapaszkodott meg a ló oldalában és a keze fejével törölgette magát. Útközben gyorsan tisztára fújta a fejét az éjszakai levegő. Hamarosan tenger szagát érezték a sűrűsödő fák között. Nem jutottak azonban sokkal közelebb a város határához, amikor vágtató ló dobogása érte be őket és egy újabb közrendű morlák fordult hajszoltan eléjük, hogy azzal biztosan elállja az útjukat. A Juszufot szállító lovak meghőköltek. Az új lovas magából kikelve kiabált valamit a másik kettőnek. Azok nagy nyűgösen visszaszóltak valamit, aztán nekiálltak, hogy Juszuf lovát ismét megfordítsák.

- Allah segíts, életemre törnek. - villant végig Juszufban. Egyszer csak kirántotta a gyeplőt és magához ragadva, oldalt kitörve feldöntötte az egyik mamlasz morlák lovát és lerúgtatott valami bokrokkal benőtt domboldalon.

Az egész éjszaka minden nyugtalansága egyszerre pattant szét és robbantott tűzijátékot a lelkében. Fényénél látta a nekidühödött morlák fenyegetőzését, ahogyan ellenségekké váltak és miáltal most vesztére küldte emberét.

A ló félrefordult volna a sötétben, alig bírt lábon maradni a lejtőn lefelé, kő görgött, bokrok reccsentek körülöttük, a lovas vadul, szilaj erővel verte sarkát a ló oldalába.

Így rohantak, aztán egyszer csak a ló mellső lábai egy bokor mögött lapuló sziklának futottak. Juszuf szinte hallotta, ahogy a ló mellső lába reccsenve eltört, lovasával egyben felbukott, Juszuf áthengergőzött a sziklán, majd oldalában szörnyű szúrással, levegőért kapkodva elterült a szúrós fűben, fejjel a lejtőnek lefelé.

Próbált volna fölkelni, addigra azonban üldözői fölé is értek. Egy kard hegyével fenyegette a szívét, amíg a másik kettő felkötötte a parancshozó lovára. A zsákot ismét visszahúzták a fejére és megindultak vele visszafelé, bele a sötétbe, a lerontott kolostor felé. Feje majd szétpattant, rosszul kapott levegőt és oldala egyre gonoszabbul sajgott. Végtelenbe nyúló út volt, sem álmosságtól, sem fájdalomtól eldőlni mégse tudott a lóra kötve és zsákba burkolt fejjel.

A végtelennek tetsző visszaút végén ismét a morlák vezér előtt találta magát. Amikor kikötötték a kötelekből, lecsúszott a lóról. A két katona ölben vitte be a tanácskozóterembe, ahol az egyik székbe dőlt bele, a fekete morlák fenyegetően előtte állva magasodott.

- Meggondolod-e magad, görög szavú? - esett neki újra.

- Nem tehetem. - válaszolta. Hogyan tehetném, nincs nekem miből foglyokat vásárolni! Ha nincs, hiába követelődzöl.

- Meglátod, megpuhítalak téged rabszolga! Van itt egy jó pincetömlöc. Oda záratlak, míg meg nem gondolod magad!

Alig tudott beszélni. A morláknak közelebb kellett hajolnia, hogy hallja a válaszát:

- Azt gondolod, hogy a börtönben majd aranyak teremnek pénzeszacskómban és akkor elmehetek megvenni az embered? Teremt-e aranyakat fölöttem való hatalmad?

- Meglátjuk még azt, kutyahitű!

- Kevés az időd, uram. Ha egy hét múlva elhajózik a török kalóz hajója, lemondhatsz a terveidről. Most nyisd ki hát a pénzesládád! Lesznek- e ágyúid, ha most engem elteszel láb alól? Ha reggelig vissza nem visztek, hajónk felszedi a horgonyt és visszatér Alexandriába.

- Az ördög tegyen féket a nyelvedre! Gondolkozz tovább a börtönben! És jól vigyázz, ha nekem nincs időm, neked sem lesz több! Ha a kalózok elhajóznak, fejedet vétetem!

Hajnalodott, mire Juszuf körülnézhetett a cellájában. Egy templom kriptájának kápolnául használt oldalfülkéje volt az, valaha vakolt és meszelt falakkal. Most szalmát szórtak az aljába, arra tették el őt és rázárták a nehéz faajtót. Úgy feküdt, fájdalmát figyelte, kicsit ringatta, majd elnyelte a gyengeség tengere.

Jóságosabb volt a reggel. Már későn, erős nap tűzött be a magas ablakon a fal tövére, fénnyel porozta be a hámló vakolatot és a padlón a szalmatöreket. Aranypor szállt keresztül a cella levegőjén, amikor az őr az ajtóban egy felcserrel jelent meg.

A seborvos szótlanul is barátságos szerzet volt. Szólni egymáshoz nem tudtak, mégis hamar enyhített Juszuf nyomorúságos helyzetén. A tehetetlenség szégyen szúrta, mint a bordái között a fájdalom.

A felcser most aztán emberként bánt vele. Csöbrökben vizet hozatott legelébb, egyből megitatták, egy másikból lemosták arcát, nyakát, lemeztelenített oldalát, amelyről még az éjjel leszakadt a köntös és rongyosra tépődött az ing. A felcser megtapogatta az oldalát, annak bevérződött zúzódását és hümmögve emelgette-forgatta a bal felsőkarját. Egy utolsó csöbörbe segített sérültjének szükségét végezni, aztán megint inni adtak neki.

A felcser behívatott két másik szolgát. Visszafektették Juszufot a szalmára és a két segéd istenesen ránehezedett a mellkasára. A seborvos húzott, rántott és csavarintott a bal váll percén. Juszuf felüvöltött a fellángolt fájdalomtól. Egy keveset kellett csak pihenni hagyniuk és máris arra jött rá, hogy a bal karja újra rendjén mozog. Most az oldalát bedörzsölték valami kenőccsel. Tiszta vászoninget kerítettek rá, és felkötötték a karját a nyakába. Feje alá szalmából párnát rendeztek, és úgy hagyták pihenni. Ahogy magára maradt, el is aludt tüstént, átaludta az egész délutánt. A sötétedéssel ébredt fel. Hűvös szellő áramlott be a délután befülledt cellába.

Éhes volt, maróan éhes. Gyűjteni kezdte, hogy a jövendő keretébe foglalja gondolatait, amikor az ajtón rést nyitottak és fáklyával bekukkantott a délelőtti felcser. Most, hogy felébredt, bejött megint. Megnézte, végigtapogatta Juszufot, mosolygott, bólogatott. Nyomában egy asszony máris ennivalót hozott. A kancsó bort, meg a disznóoldalból vágott szalonnát Juszuf undorral visszaküldte. A felcser hamar megértve finnyásságának miértjét, a kancsót vízre cseréltette és Juszuf most belakott túróból, friss kenyérből és fekete olívabogyóból.

Most egykettőre visszatértek rendes helyükre a gondolatai. A morlák nem fog sietni elveszejteni őt, hiszen ezzel maga is csak veszíthet. Fenyegetései tehát addig nem jelentik Juszuf végzetét, amíg a török csapat át nem adja foglyait a kalózhajónak. De akkor már az ő élete egy fabatkát sem ér, ha ez volt Allah rendelése, levágott fejével az oldala mellett itt kaparják el majd valamely mészköves sziklalyukban és a sírjára tisztességből még fejfát meg lábfát sem állítanak.

Nem volt nagyon sok alkudnivalója. A hajópénztárat, a hajófenékben elrejtett vaspántos ládát néhány arany és egy csomó rézpénz nehezítette. Ahhoz, hogy a rabvásárt nyélbe üthesse, Spalatóban kölcsönt kellett felvennie, váltót kérnie Al Waasi nevében. Gazdája pénzét kockáztatja, ez igaz, ám a gazdája számára kedves ügy érdekében. Ha kérdeznék, itt beleegyezését adná.

Hát? legyen.